Százéves munkásosztálybeli csatatér Gelsenkirchenben

A legenda szerint minden 1904. május 4-én kezdődött. Tíz fiatal srác találkozót beszélt meg a Schalker Marktnál, hogy valóra váltsák az álmukat, és saját futballklubjuk legyen. Willy Gies vezetésével megalapították a piros-sárgában játszó Westfalia Schalkét, és arról ábrándoztak, hogy kilencvenezer ember előtt játszanak majd.

Innen indult el a Schalke 04!

A Westfalia Schalke a Nyugat-németországi Labdarúgó-szövetséghez szeretett volna csatlakozni, ám az egyesület kérelmét először elutasították munkásosztálybeli háttere miatt. Ezért a klub 1912-ben összefonódott a Schalker Turnverein 1877-tel, egy szintén helyi tornaegyesülettel, innentől fogva pedig már részt vehetett a szövetség által kiírt tornákon, a fúzió során felvett kék-fehér színei pedig a mai napig megmaradtak. Az első világháború idején további kisebb klubok olvadtak össze a Schalkéval, ám a világégésben a csapat több játékosa elesett a fronton – az ő tiszteletükre állított emlékmű ma is megtalálható a Glückauf-Kampfbahnnál. A háborút követően az egylet ismét függetlenként, immár TuS Schalke 77 néven szerepelt a regionális bajnokságokban, és ugyan 1920-ban elkönyvelhette az első jelentősebb sikerét, feljutott a helyi másodosztályba, de a szövetség tiltó határozata miatt a legfelsőbb divízióba – egyelőre – nem léphetett fel. 1924. január 5-én a TuS Schalke 77 játékosai új, saját klub megalapításáról döntöttek – megszületett az FC Schalke 04. A 04 az egyesület eredeti alapításának évére utal, egyben hangsúlyozza – húsz év távlatából – a klub történelmi jellegét. Nem kellett sokat várni a történelmi tettre sem, a Schalke két évvel később végre feljutott a regionális első osztályba, a Gauliga Ruhrba.

A „körforgalomstílussal” jött A Ruhr-vidéki bajnoka cím

Az 1920-as években a királykékeknél valóságos forradalom ment végbe. A gárda újfajta, rövid passzos és gyors pozícióváltásokra épülő játékstílusa Schalker Kreisel, azaz Schalke-körforgalom néven vonult be a labdarúgás történetébe. Ekkor bukkantak fel a klub első legendái, mint például az angol származású Ballmann fivérek, valamint Fritz Szepan és Ernst Kuzorra, akik tökélyre fejlesztették a „körforgalmat”, és elhódították a Schalkéval a Ruhr-vidéki bajnoki címet, a nyugat-németországi regionális bajnokságban pedig ezüstéremig vezették a csapatot 1926-ban.

A sikerek természetesen egyre több szimpatizánst vonzottak a Schalke 04 meccseire, nemegyszer több mint negyvenezer néző zsúfolódott össze a Grenzstrassén található pályára, amelyet az egyesület csak bérelt, mert ekkoriban még nem volt saját létesítménye. A helyzet tarthatatlannak bizonyult, ezért 1927-ben Fritz Unkel klubelnök saját stadion megépítése mellett döntött. A gelsenkircheni telket a helyi kőszénbánya biztosította, a városvezetőség nagylelkű és tisztességes kölcsönnel járult hozzá az építkezéshez, míg a csapat szurkolói a saját kétkezi munkaerejüket adták bele a projektbe.

Nagy botrány kerekedett a pénz elfogadása miatt...

A Kampfbahnba eredetileg csak állóhelyeket terveztek, de néhány héttel a megnyitó előtt ezerkétszáz ülőhelyet is kialakítottak, amit sokan idegenkedve fogadtak, tekintve, hogy a Schalke a munkásosztály klubjának számított. „A csatatér elkészült” – jelentette be végül a Gelsenkirchener Allgemeine Zeitung 1928. augusztus 25-én, egyúttal közzétette az avató hét fesztiválprogramját is. A Schalke az SpVgg Köln-Sülz 07 ellen játszotta az első mérkőzését az új stadionban (3:3), az egyhetes programsorozat végén pedig ünnepélyesen is átadták a pályát: több ezer postagalamb szállt fel az égbe a gyepről, ahová Fritz Unkel a szakosztályok képviselőinek kíséretében bevitte és meglengette a klub zászlaját. A város iránti hálából az egyesület új néven, FC Gelsenkirchen-Schalke 04-ként folytatta.

A Schalke 1929-ben nyugat-németországi bajnok lett – rá egy évre megvédte címét –, az össznémet bajnokságban pedig a negyeddöntőig jutott. Az első sikereket azonban hamarosan botrány árnyékolta be, a Nyugat-németországi Labdarúgó-szövetség ugyanis tizennégy Schalke-játékost tiltott el, amiért az amatőr szabályokat megsértve túl magas aláírási pénzt kaptak, a tartalékcsapat pedig éppen csak kivívta a bennmaradást. Ezzel együtt a roppant népszerűvé váló egyesületnek sikerült talpra állnia és minden korábbinál magasabbra jutnia. Először is 1931-ben új nézőcsúcs született a Glückauf-Kampfbahnban – hetvenezren mentek ki a Fortuna Düsseldorf elleni barátságos mérkőzésre, noha a stadion kapacitása ennek alig a fele volt –, majd 1933 és 1944 között a Schalke tizenegy alkalommal lett vesztfáliai bajnok, az össznémet bajnokságot pedig hatszor nyerte meg 1934 és 1942 között. Sőt, 1937-ben a Német Kupát is elhódította, így a német labdarúgás történetében elsőként sikerült dupláznia.

A nemzetiszocializmus évei alatt a Schalke a rezsim utasítását követve belépett a Nemzeti Szocialista Birodalom Testedzési Egyesületébe, a zsidó származású pártoló tagoknak pedig el kellett hagyniuk a klubot. Az olyan prominens játékosok, mint Ernst Kuzorra és Fritz Szepan NSDAP-tagok lettek, és aktívan támogatták a rendszert, utóbbi még egy elkobzott zsidó textilüzem irányítását is átvehette. A kisemmizett tulajdonosokat, Sally Meyert és Julie Lichtmannt Rigába deportálták és kivégezték.

A második világháború fordulópontot jelentett a Schalke 04 történetében. A Schalker Markton lévő klubközpont és a Glückauf-Kampfbahn elpusztult a szövetségesek 1944-es bombázásai során, a szimpatizánsok pedig a háborút követően verejtékes munkával építették újjá a létesítményeket. Az újonnan életre hívott német bajnokságban 1946-ban kezdődtek el a küzdelmek, ám a Schalke korábbi egyeduralma véget ért – a háborút követően a csapat már csak egyszer, 1958-ban lett német bajnok.

A helyzet a hatvanas évek végén konszolidálódott valamelyest. 1969-ben a Schalke döntőt játszott a Német Kupában, 1970-ben az elődöntőig jutott a Kupagyőztesek Európa-kupájában, 1972-ben pedig története során másodszor megnyerte a Német Kupát. A csapat a következő évben, 1973-ban játszotta az utolsó mérkőzését a Glückauf-Kampfbahnban, a Bundesliga záró fordulójában 2–0-ra nyert a Hamburg ellen.

A Parkstadion, majd az Arena AufSchalke megépítése után klubmúzeumot terveztek a Glückauf-Kampfbahnba, de pénz hiányában a projekt sosem valósult meg. A nyolcvanas évek végén a műemlékké nyilvánított főtribün kivételével a lelátókat elbontották, és egy ideig úgy tűnt, hogy a stadion az enyészeté lesz. Szerencsére nem így történt. A stadiont a 2006-os világbajnokságra felújították, később pedig műfüves pályát is kapott, amelyet a Schalke utánpótláscsapata után a női szakosztály vett birtokba.

„Ma egy kisebb klub, a DJK Teutonia Schalke-Nord is használja a pályát: van felnőttcsapatunk, de igazából ez utánpótlás-egyesület, elsősorban a juniorkorosztályig játszanak nálunk a gyerekek” – mondta lapunknak a magát a Kampfbahn és a Teutonia mindenesének tituláló Willi Lichte, aki hivatalosan a csapat egyik segédedzője, egyben a létesítmény gondnoka, s korábban természetesen a Schalkéban focizott. A bennfentes rögtönzött stadiontúrát is tartott nekünk, és mint kiderült, a műemlékvédelem alatt álló főtribün az eredeti, közel százéves miliőt őrzi, igaz, bizonyos helyiségeket valamelyest modernizáltak. A mosodába például mosógépek kerültek, ám azok a kádak továbbra is ott vannak, amelyekben eredetileg a feleségek és barátnők a játékosok mezeit kézzel mosták ki, továbbá az a nagy acélajtóval ellátott szárító üzemel a mai napig, amelybe anno Ernst Kuzorráék felszerelése is került a mosás után. Az öltözőben csak az elektromos hálózatot cserélték ki, a játékosok ugyanazokon a puritán padokon húzzák magukra a mezt, mint a nagy elődök.

Füstölni szabad volt: anno még a szünetben is pöfékeltek...

„A hőskorban még dohányoztak idebenn, előfordult, hogy egy-egy mérkőzés szünetében is”  – jegyezte meg nevetve Willi Lichte, s elmondta, hogy az „alte”, azaz, a „régi” Schalkénál a dohányzás ugyanolyan természetes volt, mint a gólszerzés.

A legnagyobb füstölés ugyanakkor az elnöki irodában zajlott. Persze ma már ez a helyiség legfeljebb raktárnak menne el egy ultramodern stadionban, főleg úgy, hogy gyakorlatilag hozzá sem nyúltak az elmúlt száz évben, de akkoriban a Schalke, sőt, a német labdarúgás egyik legfontosabb szobája volt.

„A klubelnök ezen az asztalon táncolt, amikor bajnokok lettünk, legutóbb 1958-ban, noha 1973-ig játszott itt a Schalke – jegyezte meg a gondnok az elnöki iroda kerek asztalára mutatva. – A harmincas évek elején a játékosok szintén ennél az asztalnál írták alá azokat a szerződéseket, amelyek miatt aztán eltiltották őket, mert akkoriban szigorú amatőr szabályok voltak érvényben, és való igaz, hogy ezeket megszegte a klub.”

Kiderült, hogy a zuhanyzó a legmodernebb része a stadionnak, az elmúlt években még szaunát is kapott a részleg, és a gyúróterem is átesett némi renováláson, ám annak már több évtizede. A tribün alatt működött egy általános klubiroda is, amelyhez – az elnöki irodához hasonlóan – alig nyúltak az elmúlt száz évben, a legnagyobb változást az jelenti, hogy írógép helyett számítógép áll a helyiség íróasztalán.

„A lelátón is minden eredeti: száz évvel ezelőtti padsorok, korlátok és kapuk. Műemléknek számít, és ha rajtunk múlik, örökre így marad. A pálya persze ma már műfüves, de a hátsó füves edzőpályánk továbbra is olyan, mint száz évvel ezelőtt: a legjobb Németországban!” – jelentette ki büszkén Herr Lichte.

A létesítmény emellett fontos hagyomány színhelye: a mai napig itt mutatják be a csapat mindenkori új igazolásait, beleértve az edzőket is, hogy az „alte” Schalkén keresztül ismerkedjenek meg a klub bajtársi és a kemény munkát hirdető szellemiségével.

Új sportparkot kap a régi aréna

A Glückauf-Kampfbahn önmagában is kultikus helynek számít a Schalke-szimpatizánsok körében, pláne, hogy a létesítmény tőszomszédságában üzemel a szurkolók első számú találkozóhelye, a Bosch néven futó vendéglátóipari egység, amelyet egyébként klubháznak tekintenek, és amely szintén megér egy külön cikket. A Kampfbahn körüli terület ugyanakkor nagyon sokáig elhagyatott volt, és azon kívül, hogy a meccsek előtti közös iddogáláshoz kellően nagy teret biztosított, másra nem igazán volt alkalmas – egészen mostanáig! Merthogy az Észak-Schalke városi felújítási program keretében a Glückauf-Kampfbahn és a telek mellett futó Kurt Schumacher utca által határolt területet – ahogy a kivitelező ígéri – sportkertté varázsolják, ha minden jól megy, 2025 derekára. A több mint tizenháromezer négyzetméteren elterülő park különféle sport- és játéklehetőségek révén biztosít majd helyet a kikapcsolódásra és a szabadidős tevékenységekhez. A kert szerkezetét egymást keresztező gyalogutak építik ki, a behatárolt területen pedig különböző sportpályák (műfüves focipálya, beton kosárlabdapálya, trambulinzóna), sporteszközök (teqballasztalok, mászófal) és rekreációs zöldterületek kapnak helyet. Tekintve, hogy a bonyolultabb eszközöket nem mindenki tudná elsőre a megfelelő módon használni, önkéntesek segítenek majd a készségek elsajátításában, sőt, a park üzemeltetői már most tárgyalnak különböző sportegyesületekkel és fitneszklubokkal, hogy a szervezett edzéseiket itt tartsák meg. Mivel a mozgást nem lehet elég korán elkezdeni, a legkisebbeket készségfejlesztő játszótér várja, az időseknek pedig formatervezett padok készülnek. A helyszín alkalmas lesz kisebb rendezvények lebonyolítására is, a sportkertből pedig természetesen látni lehet majd a régi stadionban zajló eseményeket, míg a bejárati kapu kék díszvilágítást kap. A huszadik század ipari, munkás miliője tehát a Schalke 04 szellemiségében újul meg és lép át, ha egy kicsit megkésve is, az új évezredbe.

A Boschban együtt sírnak, együtt nevetnek

A Kennedyplatztól (Kennedy tér) Buer kerület városházáig vezető Kurt Schumacher-Strasse a leghosszabb utca Gelsenkirchen belterületén. Az utca Berlini híd és Caubstrasse közötti szakaszán 2011. november 19-én adták át hivatalosan a Schalker Meile – Die Meile der Traditionent, azaz a Schalke Mérföld – a Hagyományok Mérföldjét, amely az FC Schalke 04-nek állít emléket. Ezen az ipari környéken, amely korábban leginkább a rossz levegőjéről volt ismert, épült fel a klub első saját stadionja, a Glückauf-Kampfbahn, és itt, az aréna tőszomszédságában nyitotta meg a csapat legendás játékosa, Ernst Kuzorra a saját vendéglátóipari vállalkozását, a Bosch klubot. A Bosch gyakorlatilag a klubház szerepét betöltve a mai napig üzemel, mégpedig a Kuzorráról elnevezett téren, jóllehet a játékosok és szurkolók egykori találkozóhelyén a csapat tagjait egy ideje már nemigen látni. A klubot ugyan Ernst Kuzorra nyitotta 1957-ben, ám a nevét egy másik helyi legendáról, a kocsmát csaknem három évtizeden át üzemeltető Gerd Boschról kapta. Őt és nejét, Marlenét egész Gelsenkirchen ismerte, mindenki tudta, hogy a házaspár él-hal a Schalkéért, és ugyan a győzelmek után nem mértek ingyen sört és snapszot a szurkolóknak, a vereségek alkalmával nagyon is együttérző módon fogadták a betérő szimpatizánsokat. A Bosch az a hely, ahol együtt sírnak és nevetnek a Schalke-szurkolók. A csapat közelmúltbeli teljesítményét figyelembe véve mostanában inkább az utóbbi jut osztályrészül, bár, ahogy ők mondják, a legnagyobb szívfájdalom 2001-ben érte a közösséget, amikor az emberek négy percig tomboltak örömükben, mígnem a Bayern egy utolsó pillanatos góllal csak elvette a bajnoki címet a Schalkétól… Az új évezred első traumáját Ernst Kuzorra és Gerd Bosch sem érhette már meg – előbbi 1990-ben, utóbbi 1998-ban hunyt el –, a klubot viszont mindkettőjük emlékét őrizve vezetik tovább. Kuzorrának saját helye volt a kocsmában, a padon pedig a mai napig egy emléktábla jelzi, hol itta meg a sörét és hol szívta el a szivarját a mérkőzések után, merthogy visszavonulása után természetesen törzsvendégként járt le a saját intézményébe. Ma is bárki odaülhet a Kuzorra-plaketthez meginni a maga sörét, dohányozni azonban egy ideje már nem lehet a Boschban, csak az épület előtt. A szivar ezzel együtt gyakorlatilag elválaszthatatlan a fogadótól. A szurkolói egyesület, a Kuzorra’s Enkel, azaz a Kuzorra unokái nevet viseli, és természetesen itt gyűlik össze rendszeresen, valamint olyan logót csináltatott, amelyen a szivarozó legenda látható. Ami pedig a névadó Gerd Boscht illeti: mindennél beszédesebb, hogy az őt követő üzemeltetők fejében meg sem fordult, hogy nevet változtassanak, sőt, a kocsmának manapság már saját címere van, amelyben Gelsenkirchen mellett a halhatatlanná vált vendéglátós neve olvasható. A tulajdonos 1971-ben vette át a kocsma üzemeltetését a Schalke egykori játékosától, Otto „Ötte” Tibulskitól, és amellett, hogy megőrizte az elsősorban a hatvanas évekből származó emléktárgyakat – amelyeket nyilvánvalóan az utódai is óriási becsben tartanak –, újfajta, a korábbinál is sokkal felszabadultabb hangulatot teremtett meg, ami ma is zsinórmértékként szolgál a róla elnevezett italmérésben. Nem véletlen, hogy miután a Schalke 1973-ban átköltözött a kocsma szomszédságában lévő Glückauf-Kampfbahnból a Parkstadionba, a szurkolók ugyanúgy visszajártak a Boschba, mint korábban. Persze akadt, ami idővel azért csak megváltozott a Bosch háza táján. Míg korábban teljesen természetes volt, hogy a Schalke játékosai is ide jöttek egy-egy mérkőzést követően sírni vagy vigadni a szurkolókkal együtt, a nyolcvanas-kilencvenes évek óta egyre jobban elmaradoztak, mára pedig szinte elképzelhetetlen, hogy a jelenleg a másodosztályban szereplő alakulat – milliomos – futballistái tiszteletüket tegyék a legendás helyen. Az ötvenes évek bajnokai, amíg éltek, ellátogattak a helyre, az aktív játékosok közül pedig a holland Youri Mulder – aki 1993 és 2002 között játszott a Schalkéban – volt az utolsó kvázi törzsvendég. Igaz, Manuel Neuer is járt a Boschban, de a német válogatott kapusa inkább csak elbúcsúzni ment oda 2011-ben, miután aláírt a Bayern Münchenhez. A Boschban az ötvenes évek óta legfeljebb a másodosztályú bajnoki címet ünnepelhették meg a szurkolók, legutóbb pedig 2011-ben a Német Kupa elhódításakor tarthattak igazi mulatságot. Ezzel együtt ha van vállalkozás Gelsenkirchenben, amelyet nem fenyeget a bezárás réme, az a Bosch, a Schalke hűséges szurkolói számára ugyanis nem kérdés, hogy hova kell betérniük egy-egy mérkőzés előtt, alatt vagy után.