Női foci: A szívem azt súgta, itt az idő befejezni – Marozsán Dzsenifer

– Milyen érzések kerítették hatalmába a Brazília elleni mérkőzés lefújásakor, tudatosult önben, hogy a száztizenkettedik volt az utolsó találkozója a német nemzeti csapat mezében?
– Mindenekelőtt nagyon rosszulesett, hogy kikaptunk – válaszolta lapunknak az április 18-án 31 esztendős Marozsán Dzsenifer. – De aztán visszatekintettem a válogatottbeli pályafutásomra, és nagy büszkeség töltött el ezekre a csodálatos évekre gondolva, amelyek nagyon sokat adtak. Fantasztikusan szép volt az egész, az első meccsemtől az utolsóig.

– Gyermekkorában álmodott arról, hogy egyszer több mint százszoros válogatott labdarúgó lesz?
– Őszintén mondhatom, hogy nem. Ilyenekre akkoriban még egyáltalán nem gondoltam, arra sem, hogy akár csak egyszer válogatott leszek. Én egyszerűen futballozni szerettem, szívvel-lélekkel játszottam. Sohasem terveztem, hogy profi játékos vagy éppen olimpiai bajnok leszek, mindig azért játszottam, mert imádtam. A többi jött magától, és ez így van a mai napig.

– Olyan szemmel is nézhetjük a visszavonulását a válogatottól, hogy talán több ideje lesz a Szabolcs–Szatmár–Bereg vármegyei Bökönybe utazni a nagymamájához. Szokott még oda járni, ahol gyermekkorában gyakran nyaralt?
– Természetesen. A nagymamámat meglátogatni Bökönyben mindig fantasztikus élmény nekem, amit sehol máshol a világon nem lehet megélni. Imádom a nyugalmat, a csendet, azokat a jó beszélgetéseket. Mindig nagyokat nevetünk, sétálunk. Ezek a látogatások újra és újra tökéletesen kikapcsolnak és feltöltenek.

– Volt önben dilemma azzal kapcsolatban, hogy magyar vagy német válogatott legyen? Szóba került egyáltalán a magyar válogatottság?
– Sajnos a magyar válogatottól sohasem keresett meg engem senki. Ezért nem tudok erre teljes őszinteséggel válaszolni. Én csak azt tudom, hogy nagyon büszke vagyok mindkét országra, és sohasem felejtettem el, hogy magyar vér csörgedezik az ereimben.

– Kétezertízben lett válogatott, azóta ott volt a cipőjén a magyar zászló is a német mellett. Mit szóltak ehhez Németországban?
– Ez sosem volt probléma, azonnal elfogadták. Tudták, sokat jelent nekem, hogy mindkét zászló ott legyen. De nemcsak a válogatottban, hanem a Bundesligában és a francia bajnokságban hordott cipőmre is rá van hímezve a magyar zászló is. Csak az olimpián nem engedték, hogy nevet vagy emblémát varrassunk a cipőnkre, nem adtak rá magyarázatot, hogy miért, egyszerűen megtiltották.

– Kétezertizenhatban futballozhatott volna a magyar válogatott ellen, de megsérült. Sajnálja, hogy nem játszhatott, vagy nem szívesen lépett volna pályára a magyarok ellen?
– Annak a sérülésnek természetesen nem örültem, de annak igen, hogy sohasem kellett a magyar válogatott ellen játszanom. Szerintem az nagyon nehéz lett volna nekem, érzelmileg rendkívül megterhelt volna.

– Még a 2008-as, U17-es világbajnokságon azt írta egy új-zélandi újság: „Felejtsétek el Maradonát, jön Marozsán!” Hogy fogadta ezt? Mi kellett ahhoz, hogy ezek után ne bízza el magát?
– Óriási megtiszteltetés, hogy így vélekedtek velem kapcsolatban, de nagyon jól tudtam, milyen sokat kell azért dolgozni, hogy ilyeneket írjanak. Viszont azzal is járt, hogy egy átlagos, sima meccsen is extra teljesítményt kellett nyújtanom, hogy megfeleljek az újságíróknak (nevet). Attól fogva mindig átlagon felüli meccseket kell játszanom, hogy elégedettek legyenek velem. Szóval van ennek rossz oldala is (nevet).

– Mit szól hozzá, amikor a női Puskásnak nevezik? Büszke rá, vagy zavarba ejti?
– Puskás Ferenc óriási játékos volt, igazi legenda nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon. Megtiszteltetés, ha hozzá hasonlítanak, ez nem vitás, még akkor is, ha nagyon nehéz egymáshoz mérni a férfi- és a női futballt. Persze hogy rendkívül büszke vagyok rá!

– A labdarúgás az egyetlen sportág, amelyben az Európa-bajnoki cím többet ér, mint az olimpiai aranyérem. Legalábbis a férfiaknál. Feltételezem, a 2016-os riói aranyérmét mégis többre tartja a 2013-as Eb-címnél is.
– Szerintem is a futballistáknak többet jelent az Európa-bajnoki cím, de mivel anyukámnak az volt a nagy álma, hogy aranyéremmel térjek haza Rióból, ezért én is nagyon-nagyon fontosnak tartottam, hogy megnyerjem, és óriási boldogságot jelentett, hogy sikerült. Az olimpiai győzelemnek azért is van hasonlóan nagy rangja, mint az Európa-bajnokságnak, mert a női futballban a legjobb csapatok játszanak, míg a férfiaknál az U23-as együttesek, legfeljebb három idősebb játékossal.

– Címeres mezben harminchárom gólt szerzett. Melyik a legemlékezetesebb, a riói döntőben szerzett találat?
– Igen, én is azt mondanám, mert az a gól nemcsak szép volt, hanem nagyon fontos is. Az volt a svédek elleni döntő első találata, kettő-egyre nyertünk. A másik számomra legkedvesebb gól pedig az, amelyet a 2013-as Európa-bajnokság elődöntőjében szereztem szintén Svédország ellen, azzal jutottunk be a norvégok elleni döntőbe, ugyanis az volt a találkozó egyetlen találata.

– A 2015-ös világbajnokságon a legjobb négy közé jutottak. Akkor benne lett volna az aranyérem is, vagy azt az amerikai csapatot nem lehetett megfogni?
– Nagyon sajnáltuk, hogy nem sikerült bejutnunk a döntőbe, mert nagyon jól szerepeltünk a tornán. De aznap az elődöntőben szerintem az amerikaiak megérdemelték a kettő-nullás sikert, és hogy ők jutottak a fináléba, amelyet aztán meg is nyertek öt-kettőre Japán ellen. Egyszerűen jobbak voltak nálunk.

– A magyar női válogatottnak is német szövetségi kapitánya van, ­Margret Kratz, aki volt az edzője is Németországban. Milyennek látja a magyarországi munkáját?
– Kívülálló vagyok a magyar futballban, nem szeretnék véleményt nyilvánítani, nem is tudnék, nincs rálátásom. Ezt a kérdést passzolnám.

– A játéka miben emlékeztet leginkább édesapja játékára?
– Sajnos elég kicsi voltam még, amikor apukám futballozott. Nincs sok emlékem a meccseiről, de láttam videókat, amelyeken hatalmas és szép gólokat lőtt. Szerintem a nagy lövőerőmet tőle örököltem. Na, meg persze a legfontosabbat: a futball szeretetét.

– A tavaly év elején elszenvedett sérülése miatt határozott úgy, hogy visszavonul a válogatottól. Az idei világbajnokság nem motiválta, hogy maradjon még?
– A szívem azt mondta nekem, most jött el az idő, hogy befejezzem. Minden döntésemet szívből hoztam meg eddig, és a szívem egyértelműen azt diktálta, hogy ez a legjobb időpont a visszavonulásra. Az utolsó meccsem után is úgy érzem, hogy jól döntöttem, egyáltalán nem bántam meg.

– Számtalan egyéni díjat nyert el a pályafutása során. Melyiket tartja a legnagyobb becsben? A Németországban háromszor is elnyert Év női labdarúgója díjat?
– Őszintén mondom, hogy az egyéni díjak sosem voltak a céljaim között. Csak az érdekelt mindig, hogy a csapatommal meccseket és trófeákat nyerjünk. Nekem sokkal-sokkal többet ér, amikor az emberek azt mondják: miattam kezdték el nézni a női focit. Ez a legnagyobb egyéni dicsőségem.