Tényleg szárnyakat kaptak – a „semmiből jött” RB Leipzig fejlődéstörténete

Lipcse.

Hűvös, szeles, esős kora tavaszi délután, a Tottenham elleni Bajnokok Ligája-nyolcaddöntő visszavágójának napja. Látszólag minden adva van az ünnepléshez: a Londonban rendezett első mérkőzés egy nullás lipcsei győzelemmel zárult, az európai elit felé fénysebességgel száguldó RB Leipzig bombaformában várja a folytatást, a sérülésektől tizedelt vetélytárs ezer sebből vérzik.

A délutáni órákban az egyik nyüzsgő városrészben sétálva néhány Tottenham-mezes drukker a cudar idővel dacolva a szabad ég alatt, néhány pohár sör mellett hangol az esti találkozóra. Amikor odalépünk hozzájuk és a szigetországi együttes esélyeiről érdeklődünk, nem kis megdöbbenésükre közlik, hogy ők valójában németek, de ezúttal az ellenfélnek szorítanak. Amikor az okot firtatjuk, rövid és lényegre törő választ kapunk: „No Red Bull!”

A történet hűen tükrözi a Gulácsi Pétert és Willi Orbánt évek óta stabil kezdőjátékosként foglalkoztató, a sérülése után lábadozó Szoboszlai Dominikot egyelőre nélkülöző RB Leipzig iránti kettős érzéseket. Európában tündérmeseként is értelmezhető a semmiből jött együttes felemelkedése, Németországban viszont továbbra is a Bundesliga egyik, ha nem a leggyűlöltebb klubjának számít. A kettősség érhető, elvégre a globalizált futballvilágban – amelyben a leggazdagabb klubok tulajdonosai előszeretettel nyitnak az ázsiai és az arab piac felé, amelyben a dúsgazdag külföldi tőkés pénzéből épülnek birodalmak – senki sem ráncolja a homlokát, ha egyszer csak megjelenik a tehetős szponzor, és más dimenzióba emeli az egyesületet. Furcsa is lenne, ha a Manchester City vagy a PSG háza tájáról ferde szemmel méregetnék a lipcsei projektet, esetleg ha az említett két klub pénzügyi trükközése felett szemet hunyó Európai Labdarúgó-szövetség fejezné ki aggodalmát a Red Bull terjeszkedésével kapcsolatban. A gondot az jelenti, hogy Európában akad egy futballnagyhatalomnak számító ország, amelyben az úgynevezett 50+1-es szabállyal éppen a futballklubokra státusszimbólumként tekintő üzletemberek térhódítása ellen küzdenek, ez pedig történetesen Németország.

A szabályt már ezerszer citálták a lipcsei klubbal kapcsolatban, lényege, hogy a Német Labdarúgó-szövetség (DFB) előírása szerint az egyesületeknek kötelező megőrizniük többségi tulajdonrészüket, illetve szavazati többséggel kell rendelkezniük. A megkötés értelmében nem számít, mennyi pénzt invesztál például az orosz iparmágnás a klubba, nem szerezhet többségi tulajdonrészt. Kivételt csak azok az egyesületek jelentenek, amelyeknél a támogató már több mint húsz éve szponzorálja az együttest (utóbbi kitételt eredendően az olyan nagy múltú összefonódásokra tekintettel iktatták be, mint a Wolfsburg esete a Volkswagen Csoporttal, vagy a Bayer Leverkusené a Bayer gyógyszeripari vállalattal). Ezt a szabályt játszotta ki az osztrák energiaital-gyártó cég azzal, hogy gyakorlatilag csak a Red Bull kötelékébe tartozó személyeket és társaságokat enged az egyesületi tagok közé, ezzel azonban papíron eleget tesz a DFB kitételének.

A rivális csapat szurkolóinak többnyire a trükközés, valamint a tradíció és történelem nélküli, semmiből jövő együttes felemelkedése sérti az önérzetét, sportszakmai szempontból viszont nemigen lehet belekötni a Red Bull-projektbe. Miután 2009-ben a Red Bull cégcsoport megvásárolta az akkor ötödosztályú SSV Markranstädt indulási jogát, gyorsan nevet és logót váltott, valamint a lipcsei önkormányzattól bérbe vette a 43 ezer néző befogadására alkalmas, többnyire kihasználatlan stadiont. A tudatos szakmai koncepciónak, az infrastruktúra rohamléptű fejlesztésének, valamint az egyesületbe invesztált pénznek köszönhetően nyolc évvel később az együttes már a Bundesligában szerepelt, mostanra pedig a bajnokság egyik legerősebb csapatának tekinthető, amely a nemzetközi porondon is letette névjegyét, a Bajnokok Ligája előző kiírásában az elődöntőig menetelt.

Hogy a Bundesliga-klubok szurkolóinak többsége bojkottálja az idegenbeli meccseit? Hogy a német élvonalban testidegennek tűnik az egykori NDK-s város klubjának térhódítása? Hogy a Leipzig szurkolóit „fogyasztóknak” gúnyolják? Ez igaz, csakhogy amíg a rivális drukkerei fanyalognak, addig az egyesület egyre közelebb és közelebb kerül a német trónt immár hosszú évek óta kisajátító Bayern Münchenhez. Tegyük hozzá gyorsan, ez nem csupán az egyesület, sokkal inkább a Red Bull-család érdeme.

A Leipzig az osztrák cégcsoport európai ékkövének számít, ám a Red Bull égisze alatt összesen négy profi klub működik, de félprofi, akadémiai csapattal jelen van Ázsiában és Afrikában is. A legnagyobb segítséget kétségkívül az RB Salzburg, valamint tartalékcsapata, az FC Liefering jelenti. A stratégia kidolgozottsága példaértékű. A megfigyelők feladata, hogy a Liefering a világ minden tájáról kiválassza a legtehetségesebb fiatalokat, akiket fejlesztenek, majd 18-19 éves korukban átadják őket a Salzburgnak. Ott aztán élvonalbeli rutint, valamint nemzetközi tapasztalatot szereznek, megmutatják magukat a BL-ben vagy az Európa-ligában, és legkésőbb 22-23 éves korukban magas átigazolási díj ellenében továbbadják őket valamelyik európai topklubnak. A célállomás pedig gyakran a Leipzig, a télen klubot váltó Szoboszlai Dominik a tizennyolcadik játékos, aki az osztrák együttestől Lipcsébe szerződött.

Az üzlettel mindenki jól jár: a Red Bull-projektbe tartozó klubok ugyanazt a filozófiát vallják, a Salzburgban nevelkedő játékosoknak nem jelent újdonságot a lipcsei taktika és stílus, s ez jelentősen megkönnyíti az új szerzemények beilleszkedését. A Salzburg eközben bevételt könyvel el az újabb játékoseladás után, valamint előkészíti a helyet a Lieferingből érkező újabb fiatalnak. Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy a Salzburg nem kizárólag a Leipzignek „termel” játékost. Az egyesület szakmai munkájának köszönhetően a futballisták más topkluboknál és más bajnokságokban is megállják a helyüket, tavaly télen például Erling Haaland a Borussia Dortmundot, Takumi Minamino a Liverpoolt választotta.

Mi történik a fiatal labdarúgóval, miután Lipcsébe került? A klubnál többnyire két modellt követnek. Az egyik út az, amelyet Gulácsi Péter, Willi Orbán, Yussuf Poulsen vagy éppen a csapatkapitány Marcel Sabitzer járt be. Ők még az alacsonyabb osztályban szereplő RB Leipzighez szerződtek, ám most a Bajnokok Ligájában vitézkedő együttesben is alapembernek számítanak. Velük hosszú távra tervez az egyesület, egyértelműen a csapat gerincét alkotják (apró, ám fontos megjegyzés: bár a Leipziget gyakran dicsérik azért, mert jó érzékkel választ játékost a piacról, a jelenlegi kulcsemberek többsége öt-hat évvel ezelőtt igazolt a csapathoz, az utóbbi években a klub egyszer sem tudott ennyi kimagasló képességű játékost csaknem egy időben magához csábítani). A másik út, amely a 2018-ban a Liverpoolhoz igazoló Naby Keitának, a nyáron a Chelsea-hez szerződő Timo Wernernek vagy a napokban a Bayern Münchennel megegyező Dayot Upamecanónak jutott. A klub rövidebb-hosszabb távú befektetésként tekint a viszonylag olcsón megszerzett játékosra, akit később jelentős anyagi haszonért továbbad.

A projekt persze a tudatos szakmai tervezés ellenére is széteshetne, ha nem találnának hozzá megfelelő szakembereket. Ám az egyesület ezen a téren sem hibázott. A Leipziget előbb a nehéz ember hírében álló, ám nagy szakmai tudású Ralf Rangnick emelte a legjobb német együttesek közé, 2019 nyarától pedig a 33 esztendős korát meghazudtoló taktikai érettségű és szakmai felkészültségű Julian Nagelsmann felel az első csapat szakmai munkájáért.

S, hogy mi lehet a projekt végső kifutása?

Hosszú távon mi más lehetne a cél, mint a Bundesliga megnyerése, rövidebb távon pedig az első trófea. Ennek megszerzésére a mostani idényben a Német Kupában nyílik a legnagyobb lehetőség, a serleg elhódítása újabb mérföldkövet jelentene az egyesület életében.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. február 20-i lapszámában jelent meg.)