Hová lett Karl-Heinz Riedle?

Bizony, a nyomorúságosnál csak kicsivel is szerencsésebb hátterű mai fiatalok el sem tudják képzelni, milyen volt a nyolcvanas éveken az átlagos falusi futballrajongó élete: az információ-áramlás eme ősi formájában néhány cikk tartalmából és televíziós összefoglalókból ellesett pillanatokból kellett felépítenünk önmagunkban egy-egy futballista karakterét, tudását. Gyakran egy ígéretes argentin támadóról annyit tudtunk, hogy létezik, mi a családneve, és lő-e néha gólokat. De hogy konkrétan hogyan néz ki egy nem válogatott spíler, milyen a stílusa, mozgása; nos, mindennek ismerete csak a szerencsés kevesek kiváltsága volt.
Az egyik ilyen fel-felvillanó támadó az 1965-ös születésű Karl-Heinz Riedle volt, aki a nyolcvanas évek legvégén, a kilencvenes évek legelején egyre gyakrabban bukkant fel (a fentiekből nyilvánvaló módon: zömében a neve) a góllövők között. Ki tudta akkoriban a ruganyos, gepárdos mozgású, leányszív-melengető kinézetű ékről, hogy az Ellhofen és a Weiler csapata után 1983-ban került az Augsburghoz (Armin Veh is csapattársa volt itt), onnan pár idény múltán a bundesligás Blau-Weiss Berlinhez, aztán 1987-ben a Werder Bremenhez?
Fia, az 1991-ben született Alessandro a Liverpoolban, a Fulhamben és a Grasshopperben érett futballistává, jelenleg a Bellinzona profija. Természetesen ő is csatár. |
Utóbbi állomáshelyén a mai 800 ezer eurónyi összegért vett Kalle a még fiatalos Otto Rehhagel kezei alatt valósággal kivirágzott, 18 góllal ezüstcipőt szerzett, bajnokká vált, no és bekerült a felnőtt válogatottba, amellyel 1990-ben világbajnoki aranyérmet nyert! A zöld-fehéreknél legendás triót alkotott Frank Neubarthtal és Frank Ordenewitzcel (utóbbi helyett érkezett később Wynton Rufer); a válogatottban eközben általában Jürgen Klinsmann, Rudi Völler és Frank Mill is előtte állt a rangsorban.

Tulajdonképpen jól járt, mert hazahívta a Dortmund, nem kis összegért, és a klub aranykorszakának egyik főszereplője lett, a két bajnoki cím után a Bajnokok Ligája meghódításában is oroszlánrészt vállalt. Máig emlegetik azt a két találatot, amelyet 1997-ben szerzett a BL-fináléban a Juventus ellen.
Sérülései és formahanyatlásai miatt azonban viszonylag kevés alkalommal játszott a bajnokságban, még ha roppant fontos gólokat is vágott, ezért is fogadta el 1997-ben a Liverpool 2.5 mai millió eurós ajánlatát (a németek közel kétszer annyiért vették). Itt Robbie Fowlerrel alkotott csatárduót, de az akkoriban berobbant Michael Owennel nem konkurálhatott érdemben, hamar kiadták útját. Egykori liverpooli mestere, Roy Evans a Fulhamhez csábította, ahol a már 35 éves ék egy ideig társmenedzsere is lett, Paul Bracewell kirúgása és Jean Tigana érkezése között.
Két itteni idényében is rengeteget volt hősünk sérült, de a másodosztályban is megvillant azért néhányszor. 2001-ben vonult vissza, de egy év múlva elkezdett edzeni a liechtensteini FC Vaduznál az egykori remek ék, Uwe Wegmann invitálására. Nem szerződött végül a klubhoz, de a kiscsapat nélküle is túl nagy falatnak bizonyult pár év múlva az Újpest számára...
A válogatottban 1988 és 1994 között 42-szer szerepelt, és 16 alkalommal volt eredményes. Az 1990-es vb-aranyhoz egy angolok elleni 11-esgóllal járult hozzá az orosz rulettben, de az 1992-es Európa-bajnokságon remekelt leginkább, öt találkozón háromszor is eredményes volt. Az 1994-es vébé volt hattyúdala, két csoportmérkőzésen egy gólt vágott, és egy szeptemberi világbajnoki selejtezőn húzhatta magára utoljára a Nationalelf mezét.

Nem mellesleg Steffen Greinerrel együtt megalapította a Trustar AG-t, amely tehetségek menedzselésével („internationales Talent und Sportmanagementunternehmen"), valamint motivációs és szórakoztató előadások szervezésével foglalkozik, Riedle aktív részvételével.
Jól sáfárkodott tehát a labdarúgó karrierje során megszerzett pénzével, nem úgy, mint mások. Egyébként az 1990-es német válogatott védője, a megbízható Hans Pflügler ma is kollégája, bár ez egykori bayernes „csak" egy panzióig jutott.

A német világbajnok nagyon szereti Szoboszlai játékát
