Balra húzott a megtűrt zseni

Futballkarrierje szempontjából a Fal jó, politikai meggyőződése alapján viszont annak rossz oldalán élte le élete jelentős részét Paul Breitner. Mielőtt rátérnék a (nyugat)német labdarúgás egyik óriása játékos-pályafutásának ismertetésére, rántsuk le gyorsan a leplet a bevezető mondat második felének titkáról. Breitner ugyanis nem osztotta az NSZK-ban meghonosodott nézeteket, nem vallotta a kapitalizmus mindenekfelettiségét, ő sokkal inkább szimpatizált a szocialista blokkot éltető eszmékkel. Másképp fogalmazva: maoista volt. Szívesen fotóztatta magát a lakásában található, már-már életnagyságú Mao Ce-tung-portréval, Che Guevara történetét betéve tudta, és nem vetette meg a helyi "földalatti” mozgalmak által kiadott sajtótermékeket sem. Képzelhetik, mennyire volt népszerű emiatt az NSZK-ban…

Persze, neki elsősorban futballoznia kellett, a játékával pedig sokakat maga mellé állított. Méghozzá örökre. A század végén több közvélemény-kutatás, szakértői szavazás végeredménye látott napvilágot, ezek eredményeiből álljon itt egy kis szemezgetés, igazolva hősünk nagyságát. A Bayern München elöljárói például arról faggatták a szurkolókat, hogy kikből állítanák össze a klub történetének legjobb csapatát. Az 1974-ben Bajnokcsapatok Európa-kupáját nyert együttesből hatan kaptak helyet ebben az együttesben: Maier, Schwarzenbeck, Beckenbauer, Uli Hoeness, Gerd Müller és a természete, illetve a születési helye miatt "Kolbermoori lázadóként” is emlegetett Paul Breitner. A Süddeutsche Zeitung "csak” az évszázad német válogatottját próbálta meg összeállítani, és a hetvenes-nyolcvanas évek világklasszisa ebből a felsorolásból sem maradhatott ki. Az olvasók szerint így fest a XX. század Nationalelfje: Maier – Kohler, Be-ckenbauer, Kaltz, Breitner, Matthäus, Haller, Helmut Rahn, G. Müller, Fritz Walter, Karl-Heinz Rummenigge.

Breitner elsősorban annak köszönheti fényes ívű pályáját, hogy gyorsan megvetette a lábát az elitben. Edző-édesapjával ugyan meglehetősen ritkán találta meg a közös hangot a Freilassing együttesénél, de a fejlődését a folyamatos súrlódások sem tudták megállítani. Balhátvédként (talán szimbolikus, hogy a pályán sem a jobb oldalon kellett számítani a felbukkanására…) és emberfogóként is kitűnően teljesített a nevesincs kis egyesületben, a német futball kirakatcsapatának, a Bayernnek már akkor is kiváló játékosmegfigyelői rendszere volt, így senki sem lepődött meg azon, amikor Udo Lattek, a klub történetének egyik legsikeresebb edzője azt mondta: "Nekem Breitnerre van szükségem!”

A 19 éves tálentum pedig jött, látott és az első évében már majdnem mindent letarolt. Az 1970 nyarán vérfrissítésen áteső bajor gárda a Német Kupát megnyerte, a bajnokságban pedig egy hajszállal maradt le az aranyról. Az utolsó forduló előtt még vezetett a gárda, akkor azonban Duisburgban 2–0-ról "sikerült” pontot veszítenie, így a salátástál a Mönchengladbach ölébe hullott. Breitnernek debütálásként pedig egy arany és egy ezüstérem, no meg a válogatottba szóló meghívó jutott: 1971 júliusában a norvégok elleni 7–1-es diadal alkalmával játszott először a nemzeti tizenegyben.

A következő idény pedig igazi aranyesőt hozott a számára: bajnok lett a Ba-yernnel (mi több a Schalke elleni, bajnoki döntőnek is beillő, utolsó fordulóban lejátszott mérkőzésen gólt is lőtt), megszerezte első válogatottbeli találatát (1972 márciusában, második válogatottsága alkalmával nekünk, magyaroknak köszönt be) és koronaként tagja volt az ország történetének első Európa-bajnoki aranyát megszerző tizenegynek. A Nationalelfbe a magyarok elleni produkciójával szilárdította meg a helyét, majd játszott az Eb-negyeddöntőben, az angolokat a Wembleyben megleckéztető tizenegyben (ez volt az első német válogatottsiker a futball őshazájában), és ott volt a belgiumi fináléban is.

Ennél gazdagabb éremtermése csak egy évben volt: 1974-ben. Akkor a Bayernnel megnyerte a Bundesligát és a Bajnokcsapatok Európa-kupáját (az előző idényben rekordelőnnyel, 11 ponttal diadalmaskodó "bőrnadrágosoknak” ez volt az első BEK-győzelmük), a válogatottal pedig a világbajnokságot. Élete első vb-jén nem tűnt lámpalázasnak, rögvest a Chile elleni nyitómeccset eldöntötte, majd a jugoszlávok elleni középdöntőben is "szót kért”, a döntőben pedig trónra léptette csapatát. A nagy rivális hollandok önbizalommal telve várták a finálét, és Neeskens büntetőjével gyorsan vezetéshez is jutottak. Az első félidő derekán Hölzenbein bemutatta legendás eséseinek egyikét, és a házigazda is megkapta a maga tizenegyesét.

A Schön kapitány által jelöltek közül senki sem vállalta a rúgást, Breitner pedig meg sem várta, hogy őt szólítsák, hóna alá kapta a labdát, letette a tizenegyespontra, és laposan a hálóba lőtt. Német válogatott mérkőzés pedig akkoriban ritkán ért véget Gerd Müller-gól nélkül, a "Nemzet Bombázója” ezúttal sem hallgatott, így a müncheni drukkereknek a második félidőben már csak azért kellett izgulniuk, hogy a hátsó alakzatuk kitartson. Maier repkedett becsülettel, ha pedig már ő sem ért oda, akkor a "Császár” vagy a "Vörös Paul” mentett a gólvonalról.
Breitner a müncheni fináléval egy időre lezárta németországi karrierjét. A válogatottban azért vágta be maga mögött az ajtót, mert a feleségek nem lehettek ott a győzelmi banketten, a Bayernnél pedig belefáradt a szélmalomharcba. Elege lett abból, hogy Beckenbauer, Maier és Gerd Müller is felette volt a hierarchiában, hogy neki mindig mások elvárásainak megfelelően kellett cselekednie, és inkább országot váltott. Több mint kétmillió márkás lelépési díj ellenében elment a Real Madridhoz, ahol tőle és a másik némettől, Günter Netzertől várták a királyi gárda újabb virágkorát. Hazai porondon sikerült is az előretörés – két bajnoki cím és egy kupagyőzelem –, az európai hadszíntér azonban a Bayern vadászterülete maradt. Ki tudja, ha Breitner akkoriban csak a futballra összpontosít, és nem próbál más szakmában is érvényesülni, meddig jutott volna a Real?

Az akkor már középpályást játszó Breitner 1977-ben tért haza, méghozzá elképedésre nem a Bayernhez, hanem a Braunschweighez. Taktikusan egy évet lehúzott a kiscsapatban, megvárta, míg "Kaiser Franz” elmegy Amerikába, és csak utána csatlakozott a bajor sereghez. Immár vezérként. Maier volt ugyan a kapitány, de a pályán és az öltözőben Breitner diktált. Akkora hatalma volt, hogy elérte: ne az elnökség által kijelölt Max Merkel lépjen Lóránt Gyula örökébe, hanem egy másik magyar, Csernai Pál. Két nappal a Maier által végrehajtott, de szinte bizonyosan Breitner által kiötölt puccs után – a kapus jelentette ki, hogy Merkel addig nem lesz edző Münchenben, amíg ő itt van, de ezt alighanem a középpályás sugallatára tette – lemondott a Bayern elnöksége…

Már ebben a hektikus évben működött a bajorok új tengelye, a Breitnigge, amelynek két pillére Breitner és Rummenigge volt. A kettős működésének alapelve roppant egyszerű volt, breitneri megfogalmazásban a következő: "Kalle, te ne törődj a játékkal, csak rohanj előre. Majd a lábadra kapod tőlem a passzt” Ez a módszer két salátástálat hozott a klubnak, két Aranylabdát Rummeniggének, egy év játékosa címet (1981-ben, amikor Rummenigge volt az aranylabdás!), valamint a válogatottba szóló visszahívást Breitnernek. Utóbbi elismerésben óriási szerepe volt Rummeniggének, aki leültette egymással Jupp Derwall szövetségi kapitányt és Breitnert, akiknek sikerült tisztázniuk a félreértéseket.

A remek idényt futó Breitner ott lehetett a vb-n, és főszerepet követelt magának. Az elődöntőben a franciák elleni büntetőpárbajban nem hibázott, majd a döntőben ő lőtte a németek szépítő gólját, és ezzel ő lett az első – mindmáig egyetlen! – európai játékos, aki két vb-döntőben is eredményes volt.

Egy évvel később, immár utoljára őt ünnepelte a futballvilág: Paul Breitner hivatalosan 1983. május 31-én, a Bayern München–Világválogatott mérkőzésen elköszönt az aktív játéktól. A meccset 3–2-re az FCB nyerte meg – stílszerűen a búcsúzó büntetőjével. Breitner utána még elment a csapattal egy Ázsia-túrára, amelynek zárásaként azért csak begyűjtött egy piros lapot…

Arról erősen megoszlanak a vélemények, hogy Breitner a megfelelő időpontot választotta-e a visszavonulásra. A nagy barát, Kalle Rummenigge és a többség szerint elkapkodta, az érintett viszont állítja: túl sokáig várt vele. "Egyszer azt is meg kell csinálni az életben, amit az ember magának eltervez. Hosszú pályafutásom során túl gyakran hajoltam meg mások akarata előtt, de ennek most vége” – szólt a búcsúüzenet.