Féltek a csatárok a lábra vetődéseitől

Hosszú évek vajúdása után 1926 nyarán mérföldkőhöz érkezett a magyar labdarúgás, amennyiben a kezelhetetlenné vált álamatörizmus helyett létrehozták az első és másodosztályú profi ligát. Az elitbe a nyolc budapesti együttes mellett bekerült a szegedi Bástya és a szombathelyi Sabaria, utóbbi a nemcsak országos, hanem nemzetközi hírű, kétszeres vidékbajnok Szombathelyi AK, valamint – kisebb részben – a Szombathelyi SE labdarúgóiból is verbuválódott. 1926. szeptember 5-én az Üllői úton a következő összeállításban mutatkoztak be és nyertek 4:1-re a Kispest ellen: Weinhardt Fe­renc – Nagy János, Kovács Imre – Horváth Ferenc, Vámos Ernő, Bass Béla – Krutzler István, Mészáros István, Holczbauer József, Erhardt Jenő, Németh Sándor.

A lesajnált vidék tehát rögtön odacsapott a fővárosnak, majd a második fordulóban az Újpest kullogott haza 1:0-s vereséggel az Alpokaljáról. A több mint sikeres rajt után három szombathelyi legény, Weinhardt, Holczbauer és Mészáros meghívót kapott Kiss Gyula szövetségi kapitánytól, közreműködésükkel pedig a magyar válogatott nyolc év után győzte le újra idegenben az osztrákokat (3:2).

A 120 éve született Weinhardt teljesítményéről így írt a Nemzeti Sport:

„Weinhardt ragyogó tudású kapus. Biztos kezű, biztos szemű játékos s amellett bátorsága a vakmerőséggel határos. Ahogy a közeledő támadást figyeli, ahogy a labdára veti magát, ahogy egy-két tumultusban diadalmas tudásssal kihalászta a labdát, a legklasszikusabb kapusprodukciókat végezte.”

Koncentráljunk a vakmerő jelzőre, merthogy leggyakrabban így jellemezték – a sportszakíró, publicista Tabák Endre sem véletlenül jegyezte meg, hogy mindenütt (fű „alatt”, a levegőben, közelharcban) úr volt ez a robusztus, csupa izom kapus, akivel szemben mindig a támadók húzták a rövidebbet. Weinhardt hírhedt megmozdulásaként maradt meg az emlékezetben, amikor az 1926–1927-es bajnokság harmadik fordulójában, a Vasas–Sabaria meccs (0:0) első félidőjének derekán törést okozva vetődött rá a nagyszerű jobbösszekötő, Takács II József lábára. A korábbi kiváló játékos, a TF labdarúgástanára, a legendás rádióriporter Plu­hár István úgy tartotta, hogy eleve szabálytalan Weinhardt specialitása, mert nem a lábra, hanem a labdára szabad vetődni...

Érdekesség, hogy Weinhardt nem az 1927-ben és 1928-ban is a negyedik helyen végző, a Ferencváros, Hungária, Újpest triászt alaposan megszorongató Sabaria, hanem a Szombathelyi AK játékosaként (vagyis még amatőrként) szerepelt először a válogatottban. Máriássy Lajos számított rá az 1925. júliusi északi túrán, amelyen igazságosan megosztozott a két-két hivatalos és nem hivatalos mérkőzésen Biri Jánossal. Birinek jutott a svédek elleni 6:2-es zakó, míg Weinhardt kapott gól nélkül védte végig a lengyelek elleni győztes ütközetet (2:0) – sok feladata nem akadt, de azt a keveset jól látta el.

Ami a kezdeteket illeti, Weinhardt a szombathelyi grundok gyermeke volt, és persze hogy nem a kapuba, hanem a mezőnybe vágyott. Balszélsőt vagy centerhalfot játszott először, de – ahogy emlékezett – olyan ügyetlen srácok álltak a kapuban, hogy aggódott, mindenki megveri a csapatukat. Inkább ő lett a leghátsó ember, és ott ragadt a kapuban. „A Szent Márton utca csapatának, a Törekvésnek volt a kapusa s csapata hamarosan kinőtt a gyerekcipőből. Még túrára is elment Vasvárra s mivel a vonat reggel 5 órakor indult, egész éjjel nem aludt a nagy esemény előtt a gyerekhad. A meccset azonban 4:0-ra nyerte a csapat, mert Weinhardtnak nem lehetett gólt lőni! A tehetséges gyereksereg az egyesületi intézők figyelmét is felkeltette s 1919 őszén az SzSE-be szervezték be a Szent Márton-utca hőseit”– vetette papírra Vadas Gyula az 1927-ben megjelent      100-ak      című könyvében.

Illik megemlíteni, hogy tagja volt annak az együttesnek, amely a mindenkori legnagyobb különbségű győzelmet aratta és a legtöbb gólt szerezte a magyar válogatott történetében. A súlyos sérülése után a címeres mezt újra magára öltő Takács hat találatával 13:1-re nyertünk Franciaország ellen 1927-ben, Weinhardtnak néhány hosszú labdát kellett elcsípnie, Maurice Gallayt egy alkalommal majdnem taccsra söpörte labdástól, a 10:0-nál kapott gólt nem háríthatta.

Mindvégig hű maradt a Sabariához, a Ferencváros 1927-ben tett zsíros ajánlata sem bizonytalanította el, a Weisz Árpád edzősége alatt bekövetkezett kiesés után, 1929-ben sem hagyta cserben a kék-sárgákat, és az 1930–1931-es évadban újra az élvonalban rúgták a labdát. Más kérdés, hogy a Sabaria égető anyagi gondjai nem oldódtak meg, és a fojtogató adósságok nyomán be sem fejezte a következő évadot: öt fordulóval a vége előtt kizárták a bajnokságból, úgy, hogy a 12. és 13. fordulóból elmaradt két mérkőzését sem pótolta...

Weinhardt még májusban elszerződött a Nemzeti SC-hez, amelynek kapuját három bajnokin őrizte, és a Vasas elől megszerezve a tizedik helyet maradt benn új klubja. Időközben megalakult a Szombathelyi FC, és vezetői szerették volna, ha legalább a 2. profi ligába felvételt nyer az együttes – ám a profi alszövetség az adósságait nyögő Sabaria utódjának tekintette, így elutasította a klub kérését. Weinhardt emiatt maradt a Nemzetiben, majd 1933 nyarán csapattársával, Török II Tivadarral a profi francia bajnokság másodosztályához éppen akkor csatlakozó FC Rouenhoz szerződött. Csak rosszabb gólarányuk miatt maradtak le az élvo­nalról, a következő esztendőben pedig harmadi­kok lettek. „Meme” 1935-ben vált meg a Rouentól, és visszatért szülővárosába.

„Amikor két év múlva hazajöttem, Szombathelyen, az SzFC-ben fejeztem be pályafutásomat. Itt kezdtem, itt végeztem...” – emlékezett vissza 1948 júniusában. A Képes Sportban megjelent múltidézőben a Sabaria közép-amerikai és New York-i túráján szerzett élményeit, különösen a mexikói bikaviadalokat emelte ki, válogatott meccsei közül az osztrákok ellen 1926 őszén aratott 3:2-es sikert tartotta kedvencének, és Zsák Károlyt nevezte meg játékospályafutása legjobb kapusának. Labdarúgáshoz kötődéséről elmondta, a Kőszegi Munkás SE szaktanácsadója, gyakran kimegy a Haladás mérkőzéseire, de ez minden.

Feleségével még az 1970-es évek végén is működtették kalapüzletüket Szombathelyen, a Mártírok terén, 1980. október 9-én hunyt el – a 124. osztrák–magyart (3–1) előző nap még megnézte a tévében.