Felemelő, sporttörténelmi pillanatoknak lehettek részesei és szemtanúi azok, akik a helyszínen, az Operaházban vagy a televízióközvetítés révén átélték, amint Bölöni László átvehette a sportújságírók életműdíját az Év sportolója gálán Sulyok Tamás köztársasági elnöktől és volt csapattársától, a kétszeres BEK-győztes szerb-román Miodrag Belodedici-től.
Korábbi példaképét megtisztelendő, az otthon töltött ortodox újév után a szülőföldjéről, Temesvár mellől Budapestre érkező Belodedici-nek – bár az életét veszélyeztetve szöknie kellett hozzá Ceausescu rettegett diktatúrájából – megadatott, hogy szerb nemzetiségű román állampolgárként a bukaresti Steaua után a belgárdi Crvena zvezdával is BEK-et nyerjen. Az ugyancsak kisebbségi sorból az ünnepelt Steaua és a román labdarúgó-válogatott sztárjává váló Bölöni sohasem futballozhatott magyar színekben, edzőként pedig annyival magasabb szférákban mozgott az elmúlt harminc évben a magyar kluboknál és a válogatottnál, hogy érdemi ajánlatot képtelen volt tenni számára labdarúgásunk, annak döntéshozói – talán nem is akartak. Hiszen például egy előadásra csak lett volna módjuk felkérni, mondjuk, a hazai edzőképzés rendszerében, ám erre sem került sor soha. Annak dacára sem, hogy Bölöni – akár intellektusát, akár eredményeit tekintve – toronymagasan kiemelkedik a magyar edzői mezőnyből. Sőt már játékosként is kiemelkedett, hiszen Puskás Ferenc óta ő az egyetlen BEK-győztes futballistánk (a hivatalos Magyarország a maga idejében egyik sikert sem érezte a magáénak), Bozsik József után pedig ő lett a következő 100-szoros válogatott magyar labdarúgó. De szakvezetőként is a legnagyobb magyar edzői nemzedékek képviselői, Orth György, Weisz Árpád, Kalocsay Géza, Hidegkuti Nándor nyomdokaiba lépett azzal, hogy belga vagy portugál bajnokcsapatot kovácsolt, vagy azzal, hogy amiként Guttmann Béla elindította Eusébio, úgy ő Cristiano Ronaldo profi pályafutását.
A szürkeállomány dolgában bántóan rosszul álló magyar futball mégsem tudott élni a tudásával, ahogyan a többi külhoni vagy emigráns magyar futballszakember – Árok Ferenc, Tóth-Zele József, Jenei Imre, Szabó József, Kubala László, Csernai Pál, Les Murray, Réthy Béla és a többiek – tapasztalatával sem (más sportágak magyar világnagyságairól – Károlyi Bélától Szeles Mónikáig – nem is beszélve). Ennek oka részben az a féltékenység és pozícióféltés, amellyel a magyarországi sportélet viszonyul ma is sok honosított vagy honosítandó tehetséghez, részben pedig a rossz beidegződések, az a rémes gyakorlat, amely sokszor szembemegy a nemzet határokon átívelő újraegyesítésének egyébként általánosan elfogadott elvével és igényével. Nem vagy csak elvétve találunk például külhoni kiválóságokat a nemzet művészei, színészei, sportolói között, pedig egyikük címe sem „az ország” művésze, sportolója, színésze. Szerintem ez 2004. december 5-éhez hasonló szégyen. És amikor azt a rosszindulatú és ostoba kérdést halljuk külhoni kiválóságainkkal kapcsolatban, hogy „Mit tett ő a magyar sportért?”, akkor fontos tudnunk, hogy Bölöni például rengeteget. Hiszen első számú büszkesége, példaképe volt erdélyi magyarok százezreinek is, s az ő sportjuk is magyar sport ám. Persze szégyen az is, hogy bizonygatnom kell Szabó Dezső örök érvényű igazságát, mely szerint minden magyar felelős minden magyarért.
