Helmut Rahn, a nemzet főnöke
1954. július 4-én a Puskás Ferenc vezette Aranycsapat 3:2-re kikapott a svájci világbajnokság döntőjében az NSZK válogatottjától. A magyar labdarúgás történetének legfájóbb veresége a (nyugat)német nemzet a második világháború utáni talpra állásának egyik forrása, nem véletlen, hogy a mérkőzés a „berni csodaként” vonult be a helyi – és a nemzetközi – köztudatba.
A csoda egyik letéteményese Helmut Rahn, aki két gólt szerzett a fináléban, és ezzel az első igazi német labdarúgósztár lett. Jóllehet, az esseni hős ragyogása élete során megkopott, egy idő után kerülte a sajtót és a csapattársakat is, a pálya, ahol a játékot kezdte, szinte az enyészeté lett, de szerencsére emlékét nem hagyták elveszni, és szülővárosa, de voltaképpen egész Németország méltó módon őrzi a hagyatékát.
Először is sokan a világbajnok válogatott szövetségi kapitányának, Sepp Herbergernek tulajdonítják a „Főnök” becenevet, de igazából az Helmut Rahnt illeti meg. Az elnevezés azokból az időkből származik, amikor a vallási identitást érintő, viccesnek szánt hasonlatok még nem sértették az emberek önérzetét, az ötvenes években ugyanis az esseni futballszurkolók (Rahn 1951 és 1959 között a helyi Rot-Weiss játékosa volt) a következő szöveget irkálták a hirdetőoszlopokra: „Senki sem múlja felül Jézust, kivéve a Főnök!”
Ennél kézzelfoghatóbb bizonyítékot aligha lehet találni az elismerésre, különösen abból a korszakból, amikor a szénbányászok a legőszintébb és legegyszerűbb beszédet kedvelték. A becenevek sok mindent elárulnak azokról is, akik adták, nem véletlen, hogy Franz Beckenbauer, a „Császár” egy későbbi kor és egy teljesen más (futball)kultúra szülötte. A háború utáni Németországban és elsősorban a Ruhr-vidéken az olyan kifejezések szabták meg az értékrendet, mint a „veselkedjünk neki a munkának” vagy a „tűrjük fel az ingujjunkat”, és a főnök nem egyszerűen a többiek vezetőjének számított, hanem annak a személynek, aki példamutatással jár elöl, és akivel a jól elvégzett munka után egy pohárral meg is lehet inni.
Az viszont, hogy Essen főnökéből a nemzet főnöke lett, nagyban köszönhető Sepp Herbergernek is, aki a megérzésére hagyatkozva nem a Schalke megbízható játékosát, Berni Klodtot, hanem a kiszámíthatatlan őserő Helmut Rahnt tette be a magyarok elleni meccsre a jobb szélre, pedig az esseni fiú csak a második embere volt a posztra. A többi, ahogy mondani szokás, már történelem, Rahn két gólja, főleg a második, fenekestül felforgatta a futball világát, hisz Magyarország toronymagas esélyese volt a döntőnek, de ami Németország szempontjából még ennél is fontosabb: kilenc évvel a háború lezárása után optimizmussal töltötte meg a nemzet jövőjét.
Helmut Rahn egyik napról a másikra ünnepelt sztár lett, ám egyszerűen nem tudta feldolgozni a hirtelen jött óriási sikert. Boldog-boldogtalan az ő társaságát kereste, mindenki vele szeretett volna koccintani, és bizony könnyen rábírták a poharazásra. Italos állapotban viszont hajlamossá vált a dühkitörésekre, amiért egyszer kéthetes elzárásra is ítélték. Sportszakmai szempontból természetesen csakis a javát szolgálta, hogy 1955-ben a Rot-Weiss Essent bajnoki címre vezette (ez az egyesület egyetlen élvonalbeli sikere), de a pályán kívüli életén nem könnyített.
Amikor 1963-ban elindult az újonnan alapított Bundesliga, a „Főnök” a Meidericher SV-ba, a mai MSV Duisburgba igazolt, és ugyan ezüstérmet szerzett a csapattal, a következő idényt már nem tudta vállalni, és krónikus sérülései miatt abbahagyta a futballt. Az MSV-nál viszont még elérte, hogy ő legyen a Bundesliga történetének első játékosa, aki kiállítanak…
Helmut Rahn negyvenszer lépett pályára a német válogatottban, és huszonegy gólt szerzett, ebből négyet az 1954-es vb-n, hatot pedig az 1958-ason. A visszavonulását követően azonban legtöbb csapattársához hasonlóan nem tudta kamatoztatni sikeres játékosmúltját. Szakmája szerint autószerelő volt, így amikor visszatért a civil életbe, testvérével, Hansszal autókereskedést nyitott, majd egy építési hulladékszállító cégnél lett értékesítési vezető. A közszereplésektől egyre inkább eltávolodott, még Sönke Wortmann A berni csoda című játékfilmjének tanácsadói szerepére is nemet mondott, noha az ő sztorija állt a középpontban. Később Alzheimer-kórt állapítottak meg nála, már az 1954-es hősök rendszeres találkozóira sem ment el, és interjúkat sem adott.
Hosszan tartó betegséget követően 2003. augusztus 14-én hunyt el esseni otthonában, két nappal a hetvennegyedik születésnapja előtt. 2004 júliusában leplezték le a Rot-Weiss Essen régi stadionjánál Helmut Rahn csaknem életnagyságú szobrát, amely tíz évvel később, néhány költözést követően átkerült az immár új esseni stadion nyugati lelátója előtti, róla elnevezett térre. A legendás játékos nevét viseli továbbá egy esseni sportközpont és egy gimnázium is, valamint egy utca Oelde városában.
 Helmut RAHN |
 Nem sok olyan klub létezik, amely két világbajnokot is adott egy nemzetnek, ma már mégis kizárólag alapos kutatás után és szinte csak bozótvágó késsel lehet bejutni az egykor több mint húszezer szurkoló látogatta pályájára. Még meglepőbb, hogy az egykor dicsőséges időket megélő létesítmény nem Dél-Amerikában, hanem Németországban található. A Sportfreunde Katernberg, azaz a Katernbergi Sportbarátok aranykorszaka persze már rég a múlté, ám az északkelet-esseni kerületben – de voltaképpen az egész városban – mindenki tudja, hogy itt született és gyakorlatilag itt kezdett focizni Helmut Rahn, a nemzet főnöke. Sőt, rajta kívül Heinz Kubsch is, aki az 1954-ben világbajnoki címet szerző nyugatnémet csapat egyik cserekapusa volt. A Sportbarátok otthonául szolgáló Stadion Am Lindenbruchot jóval az ő megjelenésük előtt, 1931-ben építették, jobbára a Zollverein-kőszénbánya munkásai önszorgalomból. Az ellenfelek már a legrégebbi időktől kezdve ódzkodtak a pályától, mert a kőből épített lelátók nagyon közel kaptak helyet a játéktérhez, a csapat szurkolói pedig a nem éppen kifinomult modorukról híres bányászok voltak. A Sportfreunde az 1947-ben induló Oberliga West egyik alapító tagja volt, és egyből a második helyen zárta a sorozatot a Borussia Dortmund mögött, a Schalke elleni rangadóra pedig tizennégyezren mentek ki Katernbergbe, ahol eredetileg még salakon játszották a meccseket. A következő idényben már füves borítást kapott a pálya, míg a lelátókat mintegy huszonötezresre bővítették. A legendás Helmut Rahn 1950. augusztus 27-én mutatkozott be a klub zöld-fehér mezében a Borussia Mönchengladbach ellen 3:2-re megnyert meccsen, ám nagyon hamar kiderült, hogy a Sportbarátok szűk közeg egy ilyen óriási tehetség számára. Nem meglepő módon, mindössze harminc bajnoki mérkőzést követően, 1951-ben Rahn szülővárosa legnagyobb egyesületéhez, a Rot-Weiss Essenhez szerződött. Az sem érte váratlanul a közvéleményt, hogy a 21 éves játékosért nem egyszerűen klubrekordnak, de majdnem régiós csúcsnak számító hétezer márkát fizetett az RWE, amely egyébként a Schalke elől happolta el a leendő világbajnokot.  A Sportfreunde a vételár egy részét arra fordította, hogy a stadion köré fakerítést húzzon fel – ezt nevezték el a szurkolók Helmut Rahn-kerítésnek –, hogy elejét vegye a potyázásnak, a csapat mérkőzéseire ugyanis egyre többen voltak kíváncsiak, jelentős részük az utcáról. Sőt, a legenda szerint a stadion mellett futó két vasúti vágányon a vonatok rendszeresen megálltak meccsnapokon néhány percre, hogy az utasok bepillanthassanak a kor egyik legizgalmasabbnak számító miliőjébe. A pálya látogatottsági rekordját 1952. február 17-én állították fel, amikor a Helmut Rahnnal érkező Rot-Weiss Essen vendégjátékára több mint huszonháromezren váltottak belépőt. Erről a történelmi csúcsról azonban nagyon mélyre zuhant a klub, de még inkább a létesítmény. A Bundesliga 1963-as elindulását követően a Sportfreunde nem tudott lépést tartani a korral, az új Helmut Rahn pedig csak nem akart megérkezni, így 1982-re Essen városa kénytelen volt átvenni a stadion üzemeltetését, amelyben előbb a fából készült lelátókat bontották el, majd visszatértek a salakos borításhoz. Az igazi mélypontra 2018 után jutott a helyszín, amikor a Sportfreunde egyesült a DJK Katernberggel, és elhagyta az akkor már igen romos Stadion Am Lindenbruchot. A telken lakóövezet kialakítását tervezi a város, ám a megvalósítás várat magára, az egykor szebb napokat megélő létesítményt pedig szinte teljes mértékben visszavette magának a természet. És már a vonatok sem állnak meg… |
 Az úgynevezett GMS-kezdeményezést, amely a Rot-Weiss Essen régi, Georg Melches elnökről elnevezett stadionjának hagyatékát van hivatva ápolni, 2011-ben hívták életre. A szervezet tagjai eredetileg az aréna főlelátójának megóvását tűzték ki célul, ám ez nem valósulhatott meg, így más módokat kerestek az RWE értékeinek megőrzésére. A klubbal és a város önkormányzatával folytatott tárgyalások után a kezdeményezők lehetőséget kaptak arra, hogy a 2012-ben átadott új stadion (amely 2022 óta a Stadion an der Hafenstrasse nevet viseli) mentén húzódó, mintegy százhúsz méteres, füves zöldsávban kialakítsanak egy szabadtéri emlékparkot. 2015 óta elsősorban szurkolói finanszírozással épül – tehát folyamatosan bővül – a „Kis Gruga”, amely az esseni csapat több mint százéves történetét idővonal szerint dolgozza fel. A „Kleine Gruga” eredetileg egy kis park volt, amelyet a Rot-Weiss Essen alapító-elnöke, Georg Melches a régi stadion főlelátója alatt hozott létre az ötvenes években, és amely a város minden keményen dolgozó munkása számára ideális pihenőhelyként szolgált. A Stadion an der Hafenstrasse melletti „Kis Gruga” emlékpark első kiállítási tárgyai, ha követjük az idővonalat, egy csille és egy szobor. Előbbi a helyi Emil-Fritz-szénbánya utolsó műszakjából származik, a szobor pedig, amelynek az eredetije a „Kleine Grugában” állt az RWE fénykorában, ma a dortmundi futballmúzeumban található, egy bányászt mintáz. Mindkettő a klub eredetére utal. A Rot-Weiss fénykora egyértelműen az ötvenes években volt, nem véletlen, hogy az emlékparkban ezután a korszakról készült híres fotográfiák sorakoznak, élen az 1953-as kupagyőzelmet és persze az 1955-ös bajnoki diadalt megörökítő képekkel. Szintén a dicsőséges múltról árulkodik az a képsorozat, amely a csapat 1954-es észak-amerikai túrájáról tudósít, és természetesen megjelenik az első stadion 1957-es bővítéséről, valamint Georg Melches életéről és munkásságáról szóló korabeli beszámoló is. Az emlékpark további két látványos elemet tartalmaz: egy lugast, amely az eredeti „Kleine Gruga” egyik főelemének hű másolata (és ugyanúgy le lehet alá ülni a padokra, miként az ötvenes években), valamint egy kispályás kapura kifeszített csapatkép, amelyen az 1955-ben bajnokságot nyerő gárda tagjai szerepelnek. Középen, természetesen, a nagy sztár, Helmut Rahn, akinek a bal válla mögött álló (feltehetően) szurkoló arcát kivágták, hogy bárki beállhasson a fotófal mögé egy saját kép erejére, és a győztes alakulat tagjának érezhesse magát. A kapu mellett egyébként még a hannoveri bajnoki döntőn használt labdát is megformázták egy gránitoszlopon. A Rot-Weiss Essen jelenleg ugyan a harmadosztályban szerénykedik, de a helyiek úgy vannak vele, hogy még bőven van hely a „Kis Gruga” füves területén, és csak idő kérdése, mikor bővíthetik tovább az emlékparkot az új dicsőségek ereklyéivel.  |
Törököt fogtunk – Thury Gábor jegyzete
Nagy történelmi Európa kvíz: Ön hány kérdésre tudja a választ?
Pascal Jansen: Meg kellett volna nyerni ezt a mérkőzést
Egymásnak esett a stúdióban a Házasság első látásra két sztárja, Orosz Barbi is megdöbbent
Adventi utazási tippek – Zakopane szerepeljen a listán
Így lesz az Ügyfélkapuból Ügyfélkapu plusz - segítünk az átállásban még a határidő lejárta előtt!
Szijjártó Péter bemutatkozott a Budapest Honvédban (FOTÓ)
La Liga: Leganés–Real Madrid
Megvan a Dancing with the Stars ötödik kieső párosa
Könnyű győzelemmel hangolt az Eb-re a magyar női kézilabda-válogatott
Osztrák hokiliga: őrült hajrá végén győzött a Volán
Háromgólos hátrányból állt fel a Ferencváros, döntetlen a Diósgyőr ellen
