A milliárdosok számára vonzó terep az európai klubfutball

Az elmúlt években látványosan sok tulajdonosváltás történt az öt európai topligában szereplő kluboknál. Ezen egyesületek vonzereje nem újkeletű, hiszen a bajnokságok önerején túl maguk a csapatok is gazdag, sok esetben egy évszázadon is túlnyúló hagyománnyal, jelentős szurkolótáborral, kiforrott és jól működő utánpótlás-nevelő bázissal és híres stadionnal büszkélkedhetnek. A futballipar már réges-rég átlépte nemcsak a nemzeti, és az európai kontinentális határokat, a globalizáció révén általános jelenséggé vált, hogy egy-egy klubot távoli földrészekről származó, külföldi tőkések vásárolnak fel. Ugyanakkor, különös lendületet adott a jelenségnek a koronavírus-járvány, a pandémia ugyanis egyedülálló lehetőséget teremtett az ágazati befektetők számára. A járvány alatt a működési költségek megnövekedtek, a szurkolói jelenlét korlátozva volt, a pénzforgalmi hiánnyal szembesülő tulajdonosok közül pedig sokan – akár kényszerből – megpróbálták pénzzé tenni eszközeiket. Ez a viharos időszak megnyitotta a kaput a befektetők előtt azokban az országokban, ahol a futball egyre népszerűbb, így nem véletlen, hogy a tranzakciós volumen jelentősen megemelkedett: ha megvizsgáljuk a tíz legnagyobb, többségi tulajdonosváltást hozó ügyletet az európai labdarúgásban, kiderül, hogy hatra 2020 után került sor.

Drága Chelsea: mit tett Roman Abramovics?

Értékét tekintve a Chelsea 2022-es felvásárlása vezeti a listát. A londoni klubot a BlueCo tulajdonosi konzorcium szerezte meg, amelynek élén a Clearlake Capital magántőkealap támogatását élvező Todd Boehly, az LA Dodgers baseball-franchise társtulajdonosa, valamint Mark Walter, amerikai befektető és Hansjörg Wyss, svájci üzletember áll. A Chelsea részvényeiért közel hárommilliárd eurót fizettek a vevők úgy, hogy a tranzakció bőven túlmutatott a szokásos üzleti kereteken, az orosz állampolgárságú eladó, Roman Abramovics ugyanis a globális nagypolitika frontvonalában találta magát az orosz–ukrán háború kirobbanása után az országát érintő szankciók miatt, s kötelezettséget vállalt, hogy a teljes összeget, amelyet egy biztonságos brit bankszámlára irányítottak, és amelynek a folyósításához az Egyesült Királyság kormányának jóváhagyására volt szükség, jótékony célokra ajánlja fel. Ezen kívül az új tulajdonosok további több mint kétmilliárd eurós befektetést ígértek a klub fejlesztésére, ami magában foglalja a Stamford Bridge, az utánpótlás-akadémia, a női csapat, a Kingsmeadow-stadion, valamint a Chelsea Alapítvány tartós finanszírozását.

A lista második helyén a Milan rövid időn belül immár harmadik tulajdonosváltása szerepel. Az olasz óriás esetében két amerikai cég üzletelt: a RedBird Capital Partners 1.2 milliárd euróért vette meg a klubot az Elliott Capitaltól. Az Elliott ugyanakkor megtartotta kisebbségi részesedését, és képviseletet szerzett az igazgatótanácsban, megszilárdítva a két cég között régóta fennálló partnerséget. Ezenkívül, a RedBird eladói kölcsönt kapott az Elliott-tól 200-300 millió euró értékben, amiért cserében ez utóbbi jogosulttá válik egy jövőbeni esetleges eladásból származó haszon meghatározott hányadára.

Noha a futball világában egyre sűrűbbek az ilyen jellegű ügyletek, mégis jelzésértékű, hogy a Milan tulajdonosváltása mindössze egy hónappal a Chelsea-t érintő tranzakció után történt. A nagy európai bajnokságokban történt legértékesebb felvásárlások listáján 2020 januárja utáni dátummal szerepel az Everton, a Roma, a Newcastle United és a Lyon is.

Határokon át szabadon áromló tőke

A legértékesebb felvásárlásokat kivétel nélkül külföldiek hajtották végre az európai topbajnokságokban, és nem kevésbé szembetűnő, hogy a tíz ügyletből nyolc esetében az Egyesült Államokból érkeztek a vevők. Továbbá, ugyanezen topbajnokságok tulajdonosainak nemzetiségét vizsgálva az is nyilvánvalóvá válik, hogy az amerikai tőke uralja a rendszert. Az Egyesült Államokból nem kevesebb, mint húsz irányítójoggal rendelkező tulajdonos származik, ami a külföldi kézben lévő klubok összességét tekintve csaknem ötven százalékot jelent – rajtuk kívül tizenhat nemzetet képviselő tulajdonos birtokol összesen huszonhárom egyesületet. Az amerikai dominancia több tényezőnek tudható be. Először is, az Egyesült Államok saját belső pénzügyi és gazdasági ereje révén óriási tőke és üzleti tudás áll rendelkezésre, a befektetők tehát nemcsak az erőforrásokhoz, hanem a szükséges szakértelemhez is hozzáférnek, így a versenytársakhoz képest sokkal könnyebben érvényesülnek az európai futballtulajdon összetett világában. Ami talán ennél is fontosabb, hogy a futball globális népszerűsége, valamint a hatalmas európai piac potenciálja vonzó befektetési lehetőséget kínál a portfóliójuk bővítésére vágyó amerikai vállalkozóknak.

Amerikai magán-, vagy jogi személyek irányítása alá tíz Premier League-klub (Burnley, Bournemouth, Chelsea, Liverpool, Manchester United, Fulham, Arsenal, Crystal Palace, Aston Villa, Everton) tartozik. A francia Ligue 1-ben (Strasbourg, Lyon, Marseille, Toulouse, Le Havre) és az olasz Serie A-ban öt (Genoa, Atalanta, Roma, Fiorentina, Milan) van amerikai tulajdonban, és a spanyol La Ligában is akad egy egyesület (Mallorca), amelyet amerikaiak irányítanak. Ugyanakkor, nem érdemes szó nélkül elmenni a nem amerikai tulajdonok mellett sem, hiszen a nemzetiségek mozaikja hűen tükrözi a modern világ összefonódó jellegét, ahol a tőke szabadon áramlik a határokon át. A rendszer rámutat továbbá a labdarúgás növekvő kereskedelmi lehetőségeire, arra, hogy a klubokat nemcsak sportintézményeknek tekintik, hanem üzleti vállalkozásoknak is, amelyek megtérülő befektetésekkel kecsegtetnek. Márpedig az európai klubfutballban az amerikai mellett egyre markánsabban jelenik meg a közel-keleti tőke is, legújabban a szaúdi. Az egyik legnagyobb volumenű tranzakció, amely a top tízes listára is felkerült, a Newcastle United felvásárlása volt. 2021-ben Szaúd-Arábia szuverén vagyonalapja – a világ egyik legnagyobbja –, a Public Investment Fund által vezetett konzorcium, a PCP Capital Partnersszel és az RB Sports & Mediával karöltve, százszázalékos tulajdonjogot szerzett a klubban.

Ezzel szemben, az előző évtizedben még igen aktív távol-keleti, elsősorban kínai vevők egyre inkább teret veszítenek az európai piacon. Igaz, a legnagyobb felvásárlások között azért akad egy képviselőjük – ez a vonatkozó lista másik olyan tranzakciója, amelyben nem vett részt amerikai vevő –, 2017-ben ugyanis egy kínai befektető, Li Jung-hung vette meg Silvio Berlusconi volt olasz miniszterelnöktől a Milant. A vételár teljes összege megközelítette a háromnegyed milliárd eurót, és tartalmazott egy 220 millió eurós adósságrendezést is. Jóllehet, a kínai tulajdonos regnálása mindössze egy alig több mint egy évig tartott, ráadásul, a Milan újbóli értékesítése erősen eltért a hagyományos tranzakcióktól. 2018 nyarán Li Jung-hung voltaképpen a klub tulajdonjogának átruházásával szanálta az Elliott Capital felé fennálló tartozását, ami azt is megmagyarázza, hogy miért váltott tulajdonost az előző évi vételárhoz képest nem egészen hatvanszázalékos névértéken a Milan.

Nagy különbség: Bundesliga–Premier League 1–16

A labdarúgó egyesületek élén történő tulajdonosváltások több tényezőre is visszavezethetők. Számos olyan felvásárló akad, aki egyszerűen presztízsértéknek tekinti a klubokat, mások a sportág rejtett bevételi potenciálját igyekeznek kamatoztatni. Ugyanakkor, ha górcső alá vesszük az öt nagy európai ligát, markáns különbségek jelentkeznek a tulajdonosi minták között. A német Bundesliga 2023–2024-es idényét vizsgálva mindössze egyetlen egyesületnél találunk külföldi többségi tulajdonost: a Gulácsi Pétert és Willi Orbánt is foglalkoztató RB Leipzigot az osztrák Red Bull GmbH irányítja. Ez a trend szöges ellentéte annak a környezetnek, ami az angol Premier League-et jellemzi, ahol mindössze négy egyesület (Tottenham, Luton Town, Brentford, Brighton) vezetése tartozik nemzeti kézbe, míg a többi tizenhatnál legalább egy külföldi jogalany található a tulajdonosi struktúrában.

Az éles kontrasztnak a német első és a másodosztályban érvényben lévő „50%+1”-szabály az alapvető magyarázata. Eszerint a klubtagoknak – azaz, a szurkolóknak – kell birtokolniuk az egyesület ötven százalékát (+ egy részesedést) a kizárólag a személyes érdekek által vezérelt tulajdonosok dominanciáját ellensúlyozandó. Mint mindenhol, itt is vannak kivételek: az RB Leipzig egy ügyesen kozmetikázott tagsággal szerzett Bundesliga-licencet, a Bayer Leverkusen és a Wolfsburg pedig felmentést kapott az 1999-ben bevezetett szabály alól a történelminek és nem időlegesnek tekinthető befektetőik miatt.

Ezzel szemben az Angliában honos rendszer kifejezetten vonzó a (külföldi) befektetők számára, jóllehet, ez korántsem jelenti azt, hogy a klubok tulajdonjogát ne szabályoznák szigorúan. A Premier League egy úgynevezett „Tulajdonosi és Igazgatói Teszt” (Owners’ and Directors’ Test) révén határozza meg a vonatkozó kritériumokat, jogokat, kötelességeket és nem utolsó sorban a büntetőjogi szankciókat.
 

A futballüzlet bonyolult dinamikája a klubok igazgatótanácsáig terjed, márpedig az irányítási és adminisztratív struktúrák jelentősen eltérnek az öt nagy európai ligában. A legfőbb különbséget a vezetőségi tagság méretében lehet felfedezni. A spanyol élvonal klubjainál az igazgatótanácsok átlagos tagsága 8.9 fő, ami a döntéshozatal és a felügyelet szélesebb körű megosztását tükrözi. A Premier League egyesületei átlagosan 6.2 igazgatósági taggal rendelkeznek – ez, a hatékonyság feláldozása nélkül némileg gyengébb adminisztratív felépítést jelent. A Serie A csapatai középutasnak tekinthetők a maguk 5.5 fős igazgatóságaival, míg a Bundesliga és a Ligue 1 klubjainál az egyaránt 4.2 fős vezetői grémiumok azt jelzik, náluk az irányítás és a döntéshozatali folyamatok leegyszerűsítésére törekednek.

Bizonyos tulajdonosi struktúrák hátrányokkal is járhatnak, amire most a Girona tündöklése tökéletesen rávilágít. A kis spanyol egyesület kivívta a jogot, hogy ősztől a Bajnokok Ligájában szerepelhessen, ám a klub a szintén BL-induló Manchester Cityt is tulajdonló City Football Grouphoz (CFG) tartozik, miközben az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) irányelve szerint egy tulajdonos nem indíthat két csapatot ugyanazon a tornán. Igaz, a tulajdoni hányad megoldást jelenthet az ügyben, ugyanis a szabályozó testület többségi, azaz, ötven százalék feletti részesedésben állapítja meg az összeférhetetlenséget, miközben a CFG jelenleg csak 47 százalékban tulajdonolja a Gironát. Mindazonáltal, az UEFA pénzügyi ellenőrző testülete várhatóan összeül annak eldöntésére, hogy mindkét csapat regisztrálhat-e a következő BL-idényre, továbbá, a katalán klubnál már most azt mérlegelik, hogy megszakítsák-e az együttműködést a CFG-vel.