Műfüvön nem nő virág. Igazi táptalajra, természetes közegre, éltető erőtartalékra van szükség ahhoz, hogy valódi hajtás sarjadjon. A futball hátországában különösképpen: pályázati pénzzel, infrastrukturális beruházással, fejlesztési projekttel legfeljebb mesterséges ösztönzést lehet adni, az amatőr labdarúgás tiszta értékeit laboratóriumi eszközökkel előállítani lehetetlen. Akit egykor apja vitt ki kézen fogva a városszéli vagy falusi pályához, a vasárnapi meccs levegőjén nőtt fel, a nagyok mérkőzésének szünetében rohant be barátaival kapura rúgni, azt aligha a neonzöld műfű fogja „bevonzani a képzésbe”, ahogyan a futballélet boszorkánykonyhájában fogalmaznak manapság.
Képzés… – kétélű fogalom. Ritkán esik szó róla, pedig nagyon is nyilvánvaló: bizonyos esetekben a labdarúgás érdekei ütköznek a helyi közösség szempontjaival. Ha egy város korszerű, minden igényt kielégítő sportkomplexumában, U7-től U19-ig lépdelve, nap nap után felkészült edzők keze alatt fejlődhet egy környékbeli kistelepülés fiatal játékosa, az nagyon jó a magyar futballnak: az illető tehetsége nem vész el, méltó módon kibontakozhat, szem előtt van, és ha elég rátermett, elviheti egy nagyobb klub, idővel pedig talán eljuthat az NB I vagy egy külföldi jegyzett bajnokság szintjére, netán a magyar válogatottig is. Viszont a városba szippantott új igazolással a közeli kis község veszített egy helybeli sportembert, akinek a kiesése – hasonló cipőben járó társaiéval együtt – az adott településen fokozza a játékoshiányt, felgyorsíthatja a sportág leépülését, a csapat megszűnését, ezzel pedig a faluközösség egyik meghatározó közös programja, a hétvégi mérkőzés elmaradását. Részben ez a kettősség és feloldhatatlan ellentét magyarázza, hogy miközben bizonyos versenyeztetési statisztikák bővülést jeleznek, a megyei bajnokságokban az ezredforduló óta tapasztalható leépülés ma is folyamatos. A Magyar Labdarúgó-szövetség korábbi tájékoztatása szerint 2010 és 2020 között az igazolt labdarúgók száma 127 ezerről 281 ezerre nőtt (a változás jelentős mértékben az utánpótlásban és a női szakágban elért bázisnövelésnek köszönhető), ám az elérhető forrásokból az is kitűnik, hogy a felnőtt nagypályás férfibajnokságokban szereplő csapatok száma ugyanebben az időszakban majdnem 300-zal csökkent (2009-ről 1726-ra), országos szinten pedig a nagypályás futballcsapatot működtető települések aránya 53 százalékról 43-ra esett vissza. A tapasztalatok nyomán néha fájdalmasan élesen szembesülünk a kérdéssel: mi a fontosabb, a szakmai előrelépést jelentő hatékony futballrendszer működtetése vagy a vidéki társadalom élő szövetét adó faluközösség segítése?
Egyelőre feltörhetetlen az ördöglakat, mégis érdemes keresni a módját annak, hogy a kérdés ne legyen vagylagos, azaz a kiteljesedett karrierekből úgy profitálhasson a magyar labdarúgás, hogy közben a futball mint a kistelepülések közösségszervező tényezője is megmaradjon. Nem mondunk újat, ha azt állítjuk, hogy a hagyományos falusi futballvilág régóta válságtüneteket mutat. A kistelepülések elnéptelenedő pályái, feloszló csapatai arra utalnak, hogy a nemzedékek életét meghatározó, sokak által szeretett, identitás- és közösségformáló szokásrendszer átalakul, kikopik, eltűnik. Éppen azok a természetes minták, ösztönző hatások, kötődést erősítő mozzanatok, helyi jellegzetességek, generációs élmények kerülnek veszélybe, amelyeket a műfüves egyenterep tartalomsivár közegében már nem lelhetünk meg. Nem szabad félni attól, ami régi, visszariadni attól, ami egyszerű, és főként kiselejtezni azt, ami girbegurbán, esendően, egyenetlenül emberi.
Volt valaha egy csodálatos kezdeményezés a magyar labdarúgásban: a mezítlábas bajnokság. A második világháború utáni ínséges időkben, 1947-től három éven át meghirdetett, összesen 2800 csapatot megmozgató, eszköztelen versenysorozat lenyűgöző példát kínált arra, miként lehet a semmiből sportkultúrát teremteni. Az ötletgazda, a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség (MADISZ) akkori sportszervezője, Keresztes Tibor így emlékezett vissza 1975-ben a Labdarúgás folyóiratban: „Tudod, mi volt az egyik oka a nagy sikernek? Az, hogy olyan szabályt állítottunk fel, hogy tulajdonképpen nincs szabály, nincs igazolás, nincs szövetségi bíró, az bíráskodott, akinek a személyében a két csapatkapitány megállapodott. Hogy rend volt-e? Igazi, önként vállalt fegyelem. A gyerekek önmaguk vigyáztak erre, s alig akadt vita, rendbontás. Ebben az egészben a játékon, a szórakozáson volt a hangsúly, s hogy mégis komoly küzdelem, színvonalas játék alakult ki az idők folyamán, abban a futball nagy mozgósító ereje, a fiatalságot jellemző vetélkedési kedv, a mind magasabbra törés vágya öltött testet. S hadd tegyek hozzá még valamit: az ajándékba kapott labda, az a 32 szeletes, szabályos bőrcsoda olyan megbecsülésben részesült Békéstől Vas megyéig, mint a világ legértékesebb kincse… […] Szinte hihetetlennek tűnt, de néhány hét alatt a mozgalom már behálózta az egész országot, s az első kiírásra 829 csapat nevezett. Gyalogosan, szekéren, stráfkocsin jártak a fiúk faluról falura. Olykor néhány papa, mama is elkísérte őket a meccsre. A gyerekek mellett ők is ott szorgoskodtak a faluszéli pályák építésénél, a kapuknak való fák kidöntésénél és ácsolásánál. A mezítlábasok kezdeményezései, ötletei, hogy játékukat még tartalmasabbá tegyék, olyan boldogsággal töltöttek el bennünket, amelyeknek édes ízeit ma is magunkban hordozzuk.”
Az elfeledett bajnokság szelleme a múlté, mégis némi párhuzamot mutat a héten induló Hátsó füves futballmentő túrával, amely kísérleti társadalmi programsorozatként a megszűnt együtteseket, veszélyeztetett futballközösségeket segíti, egyúttal sporttörténeti és kulturális bemutatkozásra is alkalmat ad. A Zempléni Főnix, a Zalai Főnix, a Szatmári Főnix az ügyre szerveződött vándorcsapatként járja a környék eldugott pályáit, immár harmadik éve ösztönzést adva a profi világtól távoli szereplőknek a kitartásra, a játék őszinte szeretetére. Mindeközben a zempléni vidéken hajrájához ért a feloszlott nagypályás csapatok részvételével futó, tizenkét résztvevős Hátsó füves-kupa, az önkéntes alapon működő, civil szervezésű versenysorozat döntőjében a 2018-ban megszűnt Bodrogolaszi és az MLSZ-bajnokságban kilenc éve nem szereplő Nagyrozvágy feszül egymásnak. A regionális futballszociológiai kísérlet szellemi fészke a sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeumban nemrég bezárt Hátsó füves-kiállítás volt, amelynek tanulságait Ringer István múzeumigazgató a Széphalom című folyóiratba írt, megjelenés előtt álló tanulmányában összegezte. Zárásként érdemes hosszabban idézni – nem csak muzeológiai szempontból – tanulságos megfigyeléseit.
„A társadalmi és kulturális jelenségek dokumentálása leghatékonyabban akkor végezhető el, ha a gyűjtés és vizsgálat időszaka megegyezik a vizsgálat tárgyát adó jelenség létezésének időszakával. […] Az országrészenként eltérő, ám összességében igen jelentős mértéket öltő csapatmegszűnésekkel egy, hosszú évtizedeken keresztül zömmel állandó attribútumokkal leírható szubkultúra tárgyi hagyatéka és szellemi hagyományrendszere tűnik el, sokszor menthetetlenül. A Hátsó füves országjáró sorozat talán eleinte nem annyira tudatosan, sokkal inkább belső intuíciók mentén tapinthatott rá az amatőr falusi labdarúgás jelenkorában bekövetkező, valójában drámai gyorsasággal lezajló változásra, s az ezzel kapcsolatos azonnali cselekvés szükségszerűségére. Megkockáztathatjuk azt a kijelentést, hogy a kiállításban elhelyezett tárgyi és dokumentációs anyag jelentős része éveken belül megsemmisült, elveszett volna. Ebből fakadóan az is bátran kijelenthető, hogy a falusi futball anyagi és szellemi kultúrájának gyűjteményezésével és dokumentálásával az utolsó órában vagyunk. […] A megmaradt és működőképes alacsonyabb osztályú egyesületek pályáinak képe átalakul, uniformizálódik, a korábban évtizedeken át használt kellékek, eszközök zöme a modernizáció áldozatává válik. Vajon van-e jelentősége egy megszűnt falusi futballpálya egykori tartozékának számító szögletzászló gyűjteményezésének? Véleményünk szerint igen, hiszen az utóbbi években csaknem minden, még működő pályán műanyag, rikító színű szögletzászlót fedezhetünk fel. A harminc–negyven éves, akácrúddal ellátott, sokszor a csapat vagy a település színeiben kézi varrással készített szögletzászlók mégsem szerepelnek a múzeumok gyűjteményeiben – annak ellenére sem, hogy számuk fokozatosan csökken. Ugyanez elmondható a sokszor házilag fabrikált mészporzó kocsikról, a mérkőzés közbeni játékoscserék alkalmával használt táblákról, az alumínium elsősegélyládákról, a kordokumentumként értelmezhető futballmezekről és a falusi futballpályák számos más attribútumáról, melyek egy eltűnőben lévő világ egyre fogyatkozó tárgyiasult tanúi.”
Vigyázzunk hát a tárgyakra, az emlékekre, de leginkább az emberekre, hogy a tárgyak ne csak emlékek maradjanak.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!