Vanczák Vilmos: Ideje a saját utamon elindulni, NB I-es edző szeretnék lenni!

 

 

– A közelmúltban lett negyvenéves. Nagy bulit rendezett?
– Fenéket! Sohasem voltam az a típus, aki ünnepelteti magát. Tudom, van, aki több tucat barátot hív meg ilyenkor, összetrombitálja az egész családot – mi szűk körben ünnepeltünk. Még akkor is, ha a negyven valóban szép kerek szám. De nekem elég egy torta, a szeretteim társasága ahhoz, hogy jól érezzem magam.

– A vezetőedzőséggel is azért várt, hogy megérjen a munkára?
– Ezt azért nem mondanám. Harmincöt évesen hagytam abba a labdarúgást, noha itthonról voltak ajánlataim, több NB II-es klub is hívott, ám jól éreztem, jól érzem magam Felcsúton, s az Akadémiánál felkínált lehetőség könnyebbé tette a döntést. Kis túlzással fejest ugrottam a mély vízbe, hiszen anélkül, hogy egyetlen utánpótláscsapatot irányítottam volna, rögtön a felnőttcsapat szakmai stábjában találtam magam.

NEM AKARTA, HOGY ÖRÖKÖS MÁSODEDZŐNEK TARTSÁK

– Nehéz volt megszokni, hogy már nem játékosként lép be az öltözőbe?
– Benczés Miklósnál kerültem a szakmai stábba. A klubnál szerették volna, ha a játék befejezése után maradok, én pedig nyitott voltam a folytatásra. Az idő bebizonyította, jó döntés volt… Benczés Miklós után rövid ideig segítettem Radoki János munkáját, majd jött Komjáti András, az utóbbi négy évet pedig Hornyák Zsolt mellett töltöttem.

– Gyanítom, a rafinált mestertől ellesett azért ezt-azt.
– Nem keveset! Például, hogy a játékosokkal hogyan kell bánni, az öltöző hangulatát, összetartó erejét hogyan kell kialakítani. Ebben ő különösen jó. Figyeltem, hogyan éri el, hogy mindenki egy irányba húzzon, miként bánik a perifériára kerülő labdarúgókkal.

– Végül is ön akart önálló úton elindulni?
– Mindig is vezetőedző szerettem volna lenni! És ahogyan telt az idő, és egyre jobban beleláttam a szakmába, úgy lettem egyre biztosabb benne.

– A klubnál megkérdezték, hogy marad-e másodedző a felnőtteknél, vagy elvállalja az NB III-as csapat irányítását?
– Persze. Kicsit hezitáltam, átgondoltam, valóban belevágjak-e, de gyorsan meghoztam a döntést. Úgy vagyok vele, a legjobb, ha a saját hibáimból tanulok. Eljött az ideje, hogy meglépjem! Félő volt, ha maradok Hornyák Zsolt segítője, végképp elkönyvelnek másodedzőnek, márpedig én ennél többre vágyom! Tisztában vagyok vele, vezetőedzőként teljesen mások lesznek a hétköznapjaim, nekem kell kitalálnom, miként alakítom ki a csapatjátékot, kit hogyan kezelek az öltözőben. Szóval szép feladat lesz!

GYEREKKÉNT A VÉRZŐ SEBEI AZ ÁGYNEMŰHÖZ RAGADTAK

– Milyen edző? Aki precízen elemez, éjjel-nappal az adatokat bújja, vagy aki inkább a megérzéseire hallgat?
– Miután edzőként túl sok tapasztalatom még nincs, így a megérzéseimre nemigen hallgathatok, egyértelműen az elemző edzők közé sorolnám magam. Szeretek tanulni, analizálni, játékrendszereket böngészni, edzésterveket, -módszereket tanulmányozni, és hogy azt miként kell átadni a játékosoknak. A Puskás Akadémiá­nál a második csapat stábja megmaradt, én kerültem közéjük, ez némileg megkönnyíti az átállásomat, hiszen a körülöttem lévők tudják, mi a dolguk.

– Zömében fiatalokkal kell dolgoznia, nemde?
– Az öltözőben Magasföldi József és Fodor Marcell képviseli az idősebb korosztályt, a többiek fiatalok. Ezt nem is bánom, hiszen vevők a munkára. A székfoglalón is túl vagyok, az más kérdés, hogy különösebben nem kellett bemutatkoznom senkinek. Még akkor sem, ha ilyenkor, az átigazolási időszakban a második csapat öltözője is átalakul, van, aki a felnőttcsapathoz kerül, más Csákvárra. De Felcsúton minden adva van a jó munkához, szoktam is mondani a srácoknak, talán túl jó dolguk is van... Annak idején én Miskolcon a salakos pályán rúgtam a labdát, akkora kövek voltak rajta, hogy néha úgy kellett őket kikerülni. Mégis becsúsztunk, nem féltettük magunkat. A felhorzsolt sebek aztán éjszakánként úgy véreztek, hogy amikor egyik oldalamról a másikra fordultam, néha az ágy is jött velem.

A KÉPZÉSEN KORÁBBI VÁLOGATOTT TÁRSAIVAL TANULT

– Játékosként jegyzetelt az évek alatt? Figyelte az edzőit?
– Mindig nyitott szemmel jártam. Az utóbbi években aztán az edzősködéshez szükséges tanulmányokat is elvégeztem, megszereztem a papírokat, a nyáron a pro lincences diplomám is meglesz. Az előadásoknak vége, már csak a záróvizsga és a nyári diplomaosztó van hátra. Élvezet volt a képzésre járni, a régi társak közül ott volt többek között Gera Zoltán, Juhász Roland, Hajnal Tamás, Waltner Róbert, Tímár Krisztián, Csizmadia Csaba.

– Nocsak, összeállt a korábbi válogatott kerete?
– Viccelődtünk is ezzel. A tanfolyam elvégzése alatt két-három éjszakát többször is bent kellett aludnunk a Telki edzőközpontban, esténként ment a sztorizgatás. Miközben az emeleti társalgóban biliárdoztunk, csocsóztunk, jókat beszélgetünk, egymást követték a régi történetek. Ha reggel nem kellett volna felkelni, talán az egész éjszakát átbeszélgetjük.

– A mostani válogatott is szóba került?
– Elképesztő, milyen hangulat veszi körül a mostani együttest. Az emberek beálltak a válogatott mögé – korábban mindenki azt mondta, minek építünk ekkora stadiont, most meg ott tartunk, hogy kicsi a Puskás Aréna. A hazai meccsekre én is kijárok, amióta működik a legendák szektora, rendre ott vagyok a lelátón. Ott is találkozhatok régi társakkal, korábbi edzőkkel, futballistákkal.

– Szokott még hazajárni Miskolcra?
– Ritkán. Néhány barátommal tartom a kapcsolatot, a DVTK-ban is vannak srácok, akikkel jóban vagyok, örülök neki, hogy végre visszajutott az együttes az NB I-be. És hogy milyen a sors: a Puskás az első fordulóban rögtön Miskolcon kezd.

MAI NAPIG FÁJ NEKI, HOGY NEM UTAZHATOTT AZ EB-RE

– Hetvenkilencszer játszott az A-válogatottban. Nem hiányzik a nyolcvanadik?
– De, piszkosul! Jó lett volna legalább egy búcsúmeccsen pályára lépni, de ez nekem nem adatott meg.

– Maradt önben hiányérzet?
– Bernd Storcknál voltam utoljára válogatott, a selejtezőkön még játszottam, az Európa-bajnokságra azonban már nem vitt ki. Ez azóta is nagy szívfájdalmam. Legalább az ausztriai edzőtáborba elvitt volna magával, de a lehetőséget sem adta meg nekem. Az évek alatt számtalan kudarcot átéltem, jó lett volna az Európa-bajnokság hangulatát is megtapasztalni a válogatottal, különösen, hogy olyan remekül sikerült a torna.

– Karrierje legjobb éveiben a Sionban futballozott, amelynél nem kevesebb, mint kilenc évet húzott le. Nem hiányzik Svájc?
– Hiányzik. Persze elképzelhető, hogy azért, mert mindenki szeretett a klubnál, a városban. Sion mellett, Saint-Martinben laktunk, ahol a klub edzőközpontja van, családias volt a hangulat. Ha mentem az utcán, rendre megállítottak, érdeklődtek a csapat, a hétvégi meccs felől.

– Igaz, hogy éppen a válogatott edző­táborában volt, amikor kislányuk, Vivien megszületett?
– Edzés közben kaptam a hírt. Úgy terveztük, hogy a feleségem, Brigitta mindenképpen Magyarországon szül, végül is óriási szerencse volt, hogy én is éppen itthon voltam, nem pedig Svájcban. Emlékszem, hétfő reggel bementünk a kórházba, megindították a szülést, nekem viszont délre a telki edzőközpontba kellett mennem. Egész nap izgultam, mindaddig, amíg a tréning elején meg nem kaptam az örömhírt. Szerencsére Egervári Sándortól estére kimenőt kaptam, meglátogathattam a családomat, és karomba vehettem a kislányomat. Éjfélre kellett visszaérnem az edzőtáborba.

– Az azt követő meccs sem sikerült rosszul!
– San Marinót nyolc-nullára győztük le. Volt is olyan gólöröm, amelynél úgy tettünk, mintha babát ringatnánk a karunkban. A kislányunk az első négy évét aztán Svájcban töltötte.

SZÍVESEN LENNE EGYSZER A SION TRÉNERE IS

– Mikor járt kint legutóbb?
– Télen. A pro licences tanulmányutamon ott vettem részt, egy hetet töltöttem egykori klubomnál. Az első csapat edzéseit nézhettem, beszéltem az edzőkkel, és két-három olyan játékos is akadt, aki még az én időmben is ott volt a csapatban.

– Szívesen lenne egyszer a Sion vezetőedzője?
– Nehéz kérdés... A klub elnöke nem könnyű eset. Nagyon jóban vagyunk, de az edzőket úgy váltogatja, mint más a zokniját. Nekem kilenc év alatt nem kevesebb, mint huszonkilenc edzőm volt – néhányukat többször is visszahívta a csapathoz. Az idősebb korosztály képviselője, amikor kint jártam, mondta is, hogy lassan szívesen eladná a klubot, csak éppen nincs kinek… De szerintem nem tudna kiszállni a mókuskerékből. Igazi fanatikus, aki rajong a labdarúgásért. De ettől függetlenül is belevágnék és edzőként is visszamennék a klubhoz.

– Kilenc év után már nagyon jöttek volna haza? Vagy elgondolkodtak azon is, hogy végleg Svájcban telepednek le?
– Nagyon jól éreztük magunkat, de a feleségemben és bennem is az volt, itt az idő a váltásra, a hazaköltözésre. Brigittával csaknem húsz éve ismerjük egymást, Svájcba is szó nélkül jött velem, de a kinti évek vége felé már nem voltam állandó kezdő, és mindenképpen játszani akartam. Nem elégedtem meg az epizódszereppel, nem fogadtam el a helyzetemet. A feleségemmel úgy éreztük, ki kell mozdulnunk a komfortzónánkból.

– Hogy keveredtek Buda ezen részére?
– A feleségem itt a közelben, Gazdagréten lakott, ő ismerte a környéket. Még odakint játszottam, amikor vettünk egy telket, és mielőtt hazaköltöztünk volna, éppen elkészült a ház is. Nyolc éve már, hogy beköltöztünk. Emlékszem, akkoriban még szőlő és gyümölcsfák voltak itt mindenütt, most meg beépítettek mindent.

– Lesz vezetőedző az NB I-ben?
– Hm… Jó kérdés. A célom legalábbis ez. Játékosként is mindig a csúcsot tűztem ki magam elé célként, vezetőedzőként is így vagyok vele. De nem most, még nem jött el még az ideje. Előbb meg kell másznom azokat a bizonyos lépcsőfokokat.

VANCZÁK VILMOS CSAPATAI JÁTÉKOSKÉNT

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. július elsejei lapszámában jelent meg.)