Születésnap: a 75 éves Kű Lajos szíve mindig magyar maradt

Az emlékezés a középpontban. Kű Lajossal ugyanis azt követően beszélgettünk, hogy az Aranycsapat Alapítvány a Bazilikában Kocsis Sándor hamvainál megemlékezést tartott abból az alkalomból, hogy a magyar labdarúgó-válogatott az 1954-es vb-elődöntőben június 30-án Lausanne-ban hosszabbításban Kocsis Sándor és Hidegkuti Nándor két góljával 4:2-re legyőzte a címvédő Uruguayt. A World Soccer ezt a találkozót minden idők negyedik legjobb futballmérkőzésének rangsorolta; nem egy sajtóorgánum a vb-történet legjobb találkozójának tartja.

Felvetődik a kérdés, Kű Lajosnak melyik a legnagyobb meccse, amire ő azonnal rávágja, hogy  „Az 1972-es Eb négyes döntőbe jutásért a románok ellen kettő-egyre megnyert harmadik mérkőzés Belgrádban!” A Népsport ezt írta: „Kű az első félidőben halvány teljesítményt nyújtott. Szünet után teljesen kicserélték, és azt nyújtotta, amit vártunk tőle. Jól cselezett, ügyesen adogatott, bátran ütközött.” Az egykori remek futballista pedig büszke, hogy sérülten is visszament a pályára: „A románok bal oldali védője, Deleanu mellett akartam elmenni, el is rúgtam mellette a labdát, de nekem jött, hatalmasat estünk. Ömlött a vér a homlokomból, csak turbánnal a fejemen állhattam vissza, a bekk vissza sem tudott jönni, két vagy három foga belém tört. El is terjedt akkor, hogy Kűbe harapott.”

Aztán persze benne volt Szőke István gólja előtt a támadásban. Éppen három nappal korábban Bukarestben (2–2) mutatkozott be a válogatottban, csereként állt be az egyébként jól játszó, de tizenegyest hibázó Kocsis Lajos helyére, és a Népsport szerint így teljesített: „Mozgékony volt, sokat futott, s jól oldotta meg taktikai feladatát, tartotta a labdát, bátran cselezett, de a rövid idő miatt igazán nem tudott játékba melegedni.”

Nem csupán első válogatottsága miatt kitörölhetetlen emlék a találkozó: „A bukaresti szállodában két férfi és egy hölgy látogatta meg a csapatot, elmondták, Erdélyből jöttek, szeretnének szólni hozzánk: »A mindenható Isten nevében kérjük magukat, győzzenek, mert ha nem, két és fél millió erdélyinek nem lesz maradása. Győzzenek, hogy egyenes gerinccel tudjunk járni!« Még most is beleborzongok, ha felidézem.”

Jól ment neki a Fradival az UEFA-kupában, Illovszky Rudolf szövetségi kapitány félrehívta az edzőtáborban és megkérdezte tőle, nagyon megijedne-e, ha be kellene állnia Bukarestben, amire rávágta, hogy dehogy, arra vár.

Az 1972-es Eb-n a harmadik helyért a belgákkal szemben 2–1-re vesztett a válogatott, a gólt Kű Lajos szerezte 11-esből. Rá maradt a büntető elvégzése: Szőke István a Wolverhampton ellen kétszer is hibázott, Páncsics Miklós Bukarestben nem vállalta, Kocsis Lajos aztán kihagyta, ahogyan Zámbó Sándor is a szovjetek ellen 1–0-ra elvesztett Eb-elődöntőben... Az olimpián mind a hat meccsen játszott, az NSZK-nak két gólt lőtt, a lengyelek ellen 2–1-re elvesztett döntővel kapcsolatban megjegyezte, igaz a szóbeszéd: a találkozó előtt a lengyelek döntetlent ajánlottak – iksz esetén mindkét együttesnek járt volna az aranyérem –, de a mieink elutasították a felvetést, aztán amikor az ellenfél vezetésénél szóltak, bizony jó lenne a döntetlen, Kazimierz Deyna és társai beintettek…

A nevezetes 1971–1972-es UEFA-kupa-sorozat első fordulójában a török Fenerbahce ellen egyenlített (1–1): „...a berobbanó Kű mintegy hét méterről a hálóba fejelt.” A harmadik körben a nyugatnémet Eintracht Braunschweig ellen kint megszerezte a vezetést (1–1): „Kű kitűnő labdát kapott, nagyszerűen kilépett a nehézkesen forduló védők közül, aztán 8 m-ről a kiinduló Franke mellett a kapu jobb oldalába lőtt.” A jugoszláv Zseljeznicsar elleni negyeddöntő visszavágóján ő egyenlített az idegenben 2–1-re megnyert meccsen: „Kű Füsit futtatta, a szélső jól adott be és a középpályás elvetődve úgy juttatta a kapuba a labdát, hogy az Janjust is érintette.” A továbbjutásról az FTC históriájában először 11-esek döntöttek, ráadásul ez volt az első eset, hogy Kű Lajos mérkőzésen odaállt a labda mögé – sorsdöntő helyzetben nem hibázott. Az elődöntő második mérkőzésén Wolverhamptonban 2–0-s angol vezetésnél szépített: „Branikovits jó labdával indította a balösszekötő helyén Kűt, aki elhúzta a labdát Sunderland mellett, és 14 m-ről a bal alsó sarokba gurított.” A Fradiban az 1974-es Üllői úti pálya­avatón lépett utoljára pályára.

De honnan jutott idáig?

A Videotonnal – akkor még VT Vasassal – 1967-ben az NB I/B-ben második lett, feljutott az élvonalba, más kérdés, hogy 1968-ban nem sikerült a bennmaradás, 1969-ben pedig hívta a Fradi. A Vidi nem adta ki, pedig a remek játékos azt mondta a gyár vezérigazgatójának, Papp Istvánnak, engedje el – ahogyan ő fogalmazott – „a magyar labdarúgás Nemzeti Színházába”. Végül a Fradiban 1970. március elsején mutatkozott be, Kalocsay Géza csapata idegenben 2:1-re győzött a Salgótarjánban, ő szerezte a második gólt, négy méterről helyezte a labdát az üres kapuba egy beadást követően. A Népsport ezt írta: „(...) a csatárok közül pedig az ügyesen cselező Kű érdemel elsősorban dicséretet.”

No, de térjünk vissza 1972-höz: az év végén a Bp. Honvéd elleni bajnoki előtt Albert Flóriánnal „belenéztek” az éjszakába, s noha Csanádi Ferenc fülébe jutott, hogy válogatottjai Fradi-melegítőben múlatták az időt a Maxim bárban, nem hagyta ki őket a csapatból, amely 2–0-ra kikapott Kispesten. A zöld-fehéreknél egyre jobban kiesett a pikszisből, Illovszky Rudolf hívta a Vasasba, ám a magyar sport fura ura (elvtársa), Kutas István rászállt, pedig kimondottan kedvelte a játékát. Egyik játékostársa bemószerolta, hogy szovjet- és rendszer-ellenes, továbbá antiszemita, ez kiverte a sportvezetőnél a biztosítékot („Az első kettő igaz, az utóbbi nem, de erre Kutas nagyon érzékeny volt”), száműzte az első osztályból. Grosics Gyula Volánja nyújtott segítő kezet, de neki akkor már nem volt maradása, elhatározta, „disszidál”. Jugoszlávián keresztül „átutazóablakot” szerzett az útlevelébe, Svájcban az ifiválogatottal 1956-ban emigráló Pázmándy Péter együttesénél, a Servette-nél edzett. Sikerült eljutnia egy belgiumi próbajátékra, amelyen kiszúrta az FC Bruges. Leigazolták, az osztrák edző, Ernst Happel annak ellenére biztatta, hogy a magyar szövetség kezdeményezésére egyéves eltiltást kapott:      „Paprikának hívott, számított rám, egyetlen meccsel, a Charleroi elleni Belga Kupa-elődöntővel a lábamban betett a Liverpool elleni BEK-döntőn a csapatba a Wembley-ben.”

Még manapság is fel van háborodva, hogy a finálé előtt álhíreket terjesztettek róla, hogy egy liege-i börtönben ült verekedésért, az sem esett jól neki, hogy a tévé riportere nem vett tudomást a pályán lévő „disszidensről”. Viszont az UEFA akkori alelnöke, Barcs Sándor korrekt volt: „Elintézte, hogy édesanyám kaphasson útlevelet, s ki tudjon jönni hozzám.”

Az 1–0-ra elvesztett találkozó utáni sajtótájékoztatón megkérdezték Ernst Happelt, a belgák edzőjét, hogyan került az ismeretlen Kű a csapatba, és a tréner így válaszolt: „Kényszerből lépett előre a tartaléksorból a sérülések miatt. Arra is gondoltam, hogy a kemény, gyors futballt játszó angolok ellen az ő technikás játéka érvényesül. Tudja tartani a labdát és cseleivel zavarba hozza az angol védőket. Elgondolásom azonban nem vált be.”

Ezt a Népsportban olvashattuk – sem a tréner, sem a cikk szerzője nem él már, sosem tudhatjuk meg, igaz volt-e...

Kű Lajos 21 év után tért haza, egyre többször szervezett futballcsapatot hazai hírességekből, és rendszeresen játszottak a környező országok magyarlakta területein: „Eleinte csupán a Kárpát-medencében élő magyarokra koncentráltunk, idővel – az Aranycsapat Alapítvány mellett – az összmagyarság diáksportjának fellendítését tűztük ki célul. Nemzetegyesítés a sportban és azon kívül. Megtesszük, amit megkövetel a haza.”

Kű Lajos figyelemmel kíséri futballválogatottunk teljesítményét is.  „Egyre jobb! Marco Rossi óriási nyereség, eddig minden döntése bejött.”