Népsport: a „gyergyóújfalui Matthews” dinasztiát alapított

A közelmúltban régi kollégánk, Sz. Nagy Tamás révén hozzájutottam egy igen különleges kiadványhoz.   „A hargitai labdarúgás ötvenötödik tavasza”– így a Csíkszeredában nyomott, 1975-ös könyv rendhagyó címe. A Hargita Megyei Testnevelési és Sporttanács kiadványa tisztán magyar nyelvű, ami a Nicolae Ceausescu vezette Románia viszonyait ismerve külön megemlítendő, ám az is, hogy a korszakban megkövetelt politikai propagandaszövegek és történelmi csúsztatások sem hiányoznak belőle. A Hazai labdarúgás kezdetei című tematikus kronológiai felsorolásban például kizárólag bukaresti vonatkozású események szerepelnek (mintha nem Erdélyben ringott volna a romániai labdarúgás bölcsője), a trianoni trauma időszakának valós székelyföldi emlékeire pedig nehéz ráismerni a Szekeres Sándor megyei párttitkár előszavában rögzítettek alapján: „1920 tavasza újult hitet öntött e vidék embereinek szívébe. Eltűntek az első világháború puskaporos felhői, a meggyötört dolgozók hozzáláttak békés, alkotó munkájukhoz. (…) Ettől kezdve hivatalos mérkőzéseket játszanak labdarúgócsapataink. Ezért habár nem egy városunkban korábbra nyúlnak a labdarúgás kezdetei, az 1920-as évet tekintjük a hivatalos indulás időpontjának.”

Ma már, a teljes kép ismeretében megállapíthatjuk, a politikai igényből önkényesen kijelölt futballtörténeti origó rossz helyre került, nyilvánvalóan nem az impériumváltás segített a hargitaiaknak ráeszmélni a futballban rejlő izgalmakra, a helyi futballkultúra gyökerei korábbra nyúlnak vissza. Ha lefejtjük a szövegről a Ceausescu-féle román nacionálkommunista politikai mázat, felbecsülhetetlen értékű információhalmazt, a korszak futballjának csodálatos történetgyűjteményét találjuk az elfeledett könyvecskében, nem mellesleg – a fenti időszámítási koncepció cáfolataként – az 1920 előtti időszakból is.

Fejezetről fejezetre megismerkedhetünk Hargita megye jelentősebb településeinek futballtörténetével a kezdetektől 1975-ig (Csíkszereda, Székely­udvarhely, Gyergyószentmiklós, Maroshévíz, Székelykeresztúr, Csíkszentdomokos, Balánbánya, Gyergyószárhegy, Ditró, Gyergyóhodos, Galócás, Csíkszépvíz, Gyergyóújfalu, Csíkszentsimon szerepel ilyen-olyan hangsúllyal), majd következik néhány oldalnyi táblázatgyűjtemény, egy kissé testidegen nyilatkozat- és anekdotaválogatás a világfutball szereplőitől és szereplőiről, aztán a füzet talán legmeglepőbb része, a fotófüggelék. Pocsék minőségű, szemcsés, elmosódott, fekete-fehér fényképekről van szó, ráadásul vécépapír minőségű papírra nyomva, olvasói szemmel mégis lenyűgöző, hogy mennyire gazdag és értékes a sporttörténelmi ritkaságokkal teli kínálat.

Ami pedig a betűket illeti, a témára fogékonyaknak valóságos kincsesbánya a füzet, számos érdekes vagy megmosolyogtató részlettel. Figyelemre méltó például a Csíkszeredai Atlétikai Klub (CSAK) játékosainak 1922-es esete: ditrói vendégjátékuk során találkoztak az ellenfél három marosvásárhelyi vendégjátékosának furcsa fegyverével, a becsúszó szereléssel. „Az ilyen szokatlannak tűnő szerelések után a földre került játékosok nem éppen a legsportszerűbb módon értékelték a kölcsönjátékosok újszerű technikáját”– rögzíti a krónika, nem feledkezve meg a békés folytatásról sem: „Este a ditrói polgári leányiskola igazgatója mindkét csapatot megvendégelte, ahol nótázás közben nemcsak kibékültek, hanem azt is elhatározták, hogy negyedévenként rendszeresen találkoznak egymással.”

Megkapó a székelyudvarhelyi futball születésének szinte mesebeli leírása, főszerepben a rongylabdájukat egy Küküllő-menti üres telken, nagy rikoltozások közepette kergető inasgyerekekkel, akik a környékbeliek bosszúságára naphosszat űzték hangos játékukat. Megelevenedik az udvarhelyi labdarúgás nagy öregjeinek emléke is, így Papp Zakor Endréé, aki a legenda szerint az első valódi futball-labdát vitte el a városba, „a gimnazisták körében hamarosan nagy népszerűségre tett szert a pattogó ballonnal”, majd oroszlánrészt vállalt a Hargita Testedző Egylet megszervezéséből. Az 1920-as évek székelyföldi futballéletének körülményeiről érzékletes ismertetőt nyújt a Gyergyószentmiklósi Atlétikai Klub (GYAK) mindennapjainak leírása: „Mezként szürke szőttes vászonból készült blúzt és fekete klottnadrágot – oldalt fehér csíkkal – viseltek. Később fekete klott blúzt, majd fehér kötött dresszt használtak. A labdák kezdetben a mainál nagyobbak voltak – körülbelül gyógylabda nagyságúak –, s súlyuk is számottevő lehetett. Játékfelfogás tekintetében az egyéni játék dívott. A szurkolók eleinte azt értékelték leginkább, aki legmesszebbre tudta elrúgni a labdát. Tetszettek a magas rúgások is, a gyertyák, a fejjel továbbított labdák. E tekintetben kezdetben különösen Makkay Domokos jeleskedett, ezért is becézték pléhfejűnek.”

Az első mozzanat minden település futballtörténetében meghatározó, és van, ahol a helyi sajtónak köszönhetően pontosan dokumentált is. A Székelykeresztúr című hetilap például beszámolt 1907. március 9-i számában a helyi fiatalok szervezkedéséről: „Városunk fiatalságának egy része testi képzés és szellemi mulatság okából labdarúgó szövetkezetet létesít, hogy mire az első fű kizöldül, nemes, víg szórakozással élvezze az üde, tavaszi, enyhe levegőt.”Gyergyóditróban az egykori fűrészgyár és a villanytelep iparosai helyi diákokkal összefogva kezdték el a játékot, amelyet nagy élvezettel figyelt a kirakodóvásárok gyülekezete. A kórusmozgalom fontos helyszínén a gazdag dal- és sportkultúra egy kedves, 1930-as években fennmaradt epizódban kapcsolódott össze: „Gyergyótölgyes hívta meg bemutatómérkőzésre a ditróiakat, akiket százhúsz (!) szekérnyi szurkoló is elkísért, azért, hogy 83 percen keresztüli kitartó buzdításuk végül is hiábavalónak bizonyuljon. Ez a perc hozta meg a vendéglátók győztes gólját. A középtermetű, vékonydongájú, fiatal tölgyesi középcsatár kapáslövése döntötte el a találkozó végkimenetelét. A meglepetés még nagyobb volt, amikor kiderült: a gólszerző nem más, mint a gyergyóditrói Petres Ignác, aki aztán nemsokára visszatért falujába, ahol 43 éven át, kitartó hűséggel nevelte dalra Ditró népét.”

A régió futballtörténetének különös szerveződése volt a famunkások házi bajnoksága a Felső-Maros völgye településein, Galócáson és Hodoson, helyi sajátosság a jégkorong- és a futballkörök összefonódása, és a környékbeli falusi labdarúgás múltjába elmerülve egykori helyi legendákkal is találkozhatunk. Ott van például a „gyergyóújfalui Matthews” becenéven emlegetett Huszár András, aki 48 évesen, 1957-ben játszotta búcsúmérkőzését a helyi csapatban, igazi dinasztiát teremtve: a falu csapatának színeiben addigra már pályára lépett mindhárom fia, Károly, Gábor és Andor is.

Önmagában időutazással ér fel a régi csapatnevek böngészése, például az 1960-as, 1970-es évekből. Hogy csak néhányat említsünk: Fogarasi Kémia, Székelyudvarhelyi Fások, Zernyesti Torpedó, Régeni Lendület, Dicsői Akarat, Brassói Traktor, Galócási Komplexum, Mádéfalvi Rapid, Gyergyóremetei Maros, Szovátai Medvetó (egybeírva!), Csíkszeredai Kötöttárugyár, Hodosi Fenyő, Gyergyószentmiklósi Jövő.

De ez már a múlt.