Népsport: kikapott, mégis nyert Ausztria Londonban

Egész Európa nagy figyelmet szentelt 1932 végén a londoni Anglia–Ausztria mérkőzésnek. A brit és a közép-európai futball összecsapásaként jellemezték, igazi mércének tartották.

Az angolok magabiztosan készülődhettek, hiszen egy esztendővel korábban 7:1-re megverték Spanyolországot, s ezzel – mint állították – Dél-Európát már kipipálták. Ennek ellenére a válogatóbizottság csak hosszas tanácskozás után hirdetett csapatot, igyekezett az ellenfélhez igazítani az összeállítást. Mondta is Hugo Meisl, az osztrákok szövetségi kapitánya: „Ez a csapat inkább az artistaügyesség, mint az erő jegyében született meg, úgy látszik, a mi fegyverünkkel akarnak megverni bennünket.”

Meisl is körültekintő volt. Utolsó edzésükön a keret tagjait kettéosztotta, egymás ellen játszottak, figyelemre méltó csak az volt, hogy egy-egy játékost több poszton is kipróbált, a centerhalf, Josef Smistik például centerben is produkálhatott.

A csapat már öt nappal (!) a mérkőzés előtt már Londonban volt, előkelő helyen, a Piccadilly Circus közelében lévő Hotel Oddenino'sban szállt meg. Kellett az idő az akklimatizálódáshoz, mert egész Bécs lázban égett. Ötezren búcsúztatták a csapatot a Westbanhofon, a tömeg áttörte a rendőrkordont, a hangulatra jellemző volt, hogy Meisl még a feleségétől is elfelejtett búcsút venni.

Londonban is voltak ezren érkezésükkor a Victoria pályaudvaron, megadták a tiszteletet a vendégeknek, még úgy is, hogy a Daily Mailben Geoffrey Simpson megállapította: „Az osztrákok már összeállították csapatukat. Nincs semmi értelme, hogy leírjuk ezeket a neveket, olvasóink úgysem tudnák kimondani őket.”Megjegyzendő, hogy az angolok, náluk szokatlanul, két nappal a meccs előtt összegyűjtötték a játékosokat egy londoni szállodában, és együtt tartották őket a mérkőzésig. Kiszivárgott, hogy a futballistáknak előadásokat tartottak a közép-európai stílusról.

Ami persze nem volt titok. Meisl is szívesen beszélt róla az angol újságíróknak. „A mi játékosaink egyéni kvalitásokkal rendelkező játékosok. Az osztrák futballista nem filozofál. Ha nála van a labda, nem azt nézi, ki a szomszédja, hanem azt, hogy pár másodperc múlva ki lesz a szomszédja. Amit a bécsi valcer jelent, a futballjátékba átvíve, ez a bécsi futball. Mi jól megnéztük a skót futballisták játékát, de nem másoltuk le, hanem átalakítottuk a mi szájunk íze szerint. Lendület, kecsesség, ötletesség, szóval mindaz, ami a bécsi valcer könnyedségét kiteszi — ez az osztrák futball”    – nyilatkozta. Az pedig aligha véletlen, hogy a csapattal tartott a skót Jimmy Hogan, aki ekkor az Austria Wien mestere volt, s korábban (az MTK-nál is) talán a legtöbbet tette azért, hogy egyáltalán legyen közép-európai stílus.
Talán mondani sem kell, hogy a mi hozzáértőink is igyekeztek az előtérbe tolni magukat, azt szajkózták, hogy  „a magyar futballban benne rejlett a belső érték, amely (...) éppen úgy felszínre törhetett volna, mint ahogy felszínre tört Ausztriában.”  

De nem tört, és csak ez számított. Az viszont szép gesztus volt, hogy a Wundermannschaftnak, azaz csodacsapatnak titulált osztrák válogatott tagjai a Nemzeti Sportnak küldött levelezőlapon üdvözölték magyar sporttársaikat.

Bécsben az irodák kettőkor bezártak, hogy a hivatalnokok is hallgathassák a rádióközvetítést, a Heldenplatzon hatalmas hangszórót állítottak fel, oda húszezer embert vártak. Londonban nem kerteltek, Anglia–Közép-Európa címszó alatt írtak a meccsről. A Chelsea-pályán, a Stamford Bridge-en és környéként ötezer rendőr vigyázott a rendre, özönlött a nép, optimistán persze, miközben Wagstaffe Simmons a Sporting Life hasábjain figyelmeztetett:      „Vigyázzunk! E mögött a tizenegy mögött Hugo Meisl áll!”

Persze hogy telt ház volt, ám, hogy ez mennyi nézőt jelentett, nem tudni pontosan. A Sporthírlap például 60 ezer nézőről ír, a Nemzeti Sport 50 ezret, az angol források 42 ezret említenek. Feltehetően nekik volt igazuk, hisz arra is van forrás, hogy 1932 végén a Stamford Bridge nem számolhatott több férőhellyel.
A mérkőzés igazolta a várakozást. Az osztrákok izgatottan kezdtek, ám hamar lehiggadtak, hogy aztán újra feszültek legyenek. A 4. percben ugyanis Rodolphe Hiden éppen Jimmy Hampson elé üti ki a labdát, s máris 1:0 Angliának.

„Ködös a levegő, síkos a fű, ismeretlenül kemény és gyors az ellenfél, az osztrákok mégis legyűrik az ellenállást, határozottan fölényben vannak”      – rögzíti a látottakat a Sporthírlap tudósítója, ám jön a 27. perc, jön ismét Hampson, lefordul, és: 2:0. Az osztrákok lendülettel, energikus futballal válaszolnak,      „a bekkek impozánsan dolgoznak és elfojtják az angol kísérleteket már a félpályán. Sorozatosan siklanak az osztrák támadások”     , de a szünetig marad a 2:0.

Fordulás után is Ausztria az úr a pályán,   „a bécsi fedezetek diktálják a szörnyű iramot”    . Nem eredménytelenül, mert az 50. percben egy lepattanó labdából Karl Zischek szépít (2:1).      „Alig kezdenek, az osztrákok szédületes pergőtűzbe fognak. Ilyen ostromot aligha látott még angol válogatott.”     Aztán hullámzó lesz a játék, hol felerősödik, hogy lassul az iram, az utolsó negyedórában pedig négy gól esik.
A 77. percben Karl Sesta „a tizenhatoson faulttal segít magán”, Eric Houghton bombaszabadrúgása Karl Gall lábán irányt változtatva kerül a kapuba (3:1). Három perccel később Matthias Sinde­lar klasszisához méltóan kényszerítőzik Schall-lal, s a végén higgadtan helyez a kapuba (3:2). A lefújásig még egy gólváltás, Sammy Crooks nagy lövéssel szerezte az angol negyediket, a vége előtt pedig Zi-schek fejelt a kapuba, kihasználva, hogy Harry Hibbs kapus elvétett egy beadást (4:3). Ám végül rajta múlt, hogy nem lett döntetlen, Schallnak ugyanis volt még egy helyzete, ám remek vetődéssel védett.

A vége 4:3, ám hiába a vereség, az osztrákokról beszéltek a többet. Herbert Chapman, az Arsenal legendás menedzsere úgy vélte, hogy      „a jobbik csapat elvesztette a mérkőzést”   , de Jules Rimet FIFA-elnök      („Ausztria első Európában”)      és Vittorio Pozzo olasz szövetségi kapitány      („Ausztria büszke lehet a fiaira”)      sem a győztesről beszélt. Meisl róla is:      „Anglia azt adta, amit vártunk. Elsősorban is a nagy sebességet. Kár, hogy a csapatunk csak a második félidőre talált magára. Meg vagyok elégedve az eredménnyel.”

Azon persze nincs mit csodálkoznunk, hogy profi főtitkárunk, Fodor Henrik már másnap elmondta Meislnek, hogy mi volt a baj.      

„Szerinte a mérkőzést Ausztria az első tíz percben vesztette el. Ha ekkor Hiden helyén olyan kapus áll, akinek helyén van a szíve, akkor nincs a gyors angol gól, és akkor az osztrák csapat sok energiát megtakaríthatott volna. Mert a II. félidőben az osztrák tizenegy újra a »csodacsapat« volt”      – tudjuk meg a Nemzeti Sportból. Ahogy azt is, hogy Fodor a tribünön így beszélt a körülötte lévőkhöz:      „Amint látják, uraim, így játszanak futballt Közép-Európában! Most még csak a magyarokat kell látniuk, akkor fogják megérteni, mit is jelentett ez a fogalom: Ausztria–Magyarország...”

Fodor nem vádolható szerénységgel, főként, hogy legutóbb 1930 szeptembe­rében tudtuk legyőzni az osztrákokat, 1932-ben két meccs, két vereség, a bécsin 2:8... Igaz, a Nemzeti Sport sem visszafogott:      „A londoni ködből új világosság árad az osztrák s vele együtt az egész közép-európai futballra, benne elsősorban a magyar futballra is. (...) Márpedig, ha az osztrák futball a londoni pályán egyenrangú tudott lenni az angol futballal, akkor nekünk sincs okunk arra, hogy a magyar futball miatt keseregjünk és annak jövőjét féltsük a bajoktól, amelyek feltétlenül csak átmeneti jelenségek.”

Bécsben nem okoskodtak, ugyanakkor a becslések szerint 100 ezer ember ünnepelte a csapatot, amíg elért a Westbanhoftól a Ringig.

Ennél nem kell hangosabb visszhang.

EMLÉKEZTETŐ
Anglia–Ausztria 4:3 (2:0)
1932. december 7., London
Stamford Bridge, 40 ezer néző, Vezette: Langenus (belga)
Anglia: Hibbs – Goodall, Blenkinsop – Strange, Hart, Keen – Crooks, Jack, Hampson, Walker, Houghton. Szövetségi kapitány:válogatóbizottság
Ausztria: Hiden – Rainer, Sesta– Nausch, Smistik, Gall – Zischek, Gschweidl, Sindelar, Schall, Vogl. Szövetségi kapitány: Hugo Meisl
Gólok: Hampson (4., 27.), Houghton (77.), Crooks (82.), illetve Zischek (50., 87.), Sindelar (80.)