Vb: Salvador 1982-es kiütésénél azóta sem volt nagyobb KO

Ha ma a magyar labdarúgó-válogatottat összesorsolnák az angol, román, svájci, norvég négyessel, csapatunknak az igazán optimisták sem adnának esélyt a csoportelsőségre, sőt arra sem sokan, hogy az első kettőben végez. A nyolcvanas évek elején még más idők jártak, óvatosságra egyedül az előző Eb-selejtező adott okot, amelyben ott botlott a nemzeti tizenegy, ahol csak lehetett, és esélye sem volt kijutni az egyébként mindössze nyolccsapatos kontinenstornára (egy 24-es Európa-bajnokságra negyven éve még a B-válogatottunk is gond nélkül kvalifikált volna, főleg hogy akkoriban 32 nevezőből állt a mezőny, a Szovjetunió és Jugoszlávia is csak egy csapattal indult, és az az egy sem volt feltétlenül erősebb, mint a miénk). A spanyolországi világbajnokság selejtezője azonban más tészta volt, nagyjából minden kalapból a legerősebbet vagy az egyik legnehezebben megoldhatót kaptuk (Luxemburg, Ciprus és a hasonló kutyaütők közül például Norvégiát), igaz, futballunk akkori erejét azért jelzi, hogy Mészöly Kálmán együttese eleve a második szintről várta a szerencséjét. A csoportban mindenki mindenkit körbevert, az akkor is nagy nevekből álló angolok például minket kivéve mindenkivel megégtek, holott a klubfutballt nagyjából légiósok nélkül is jobban uralták, mint azóta – mai utódjaikat is beleértve – bárki. Ehhez képest a mieink úgy nyerték meg a csoportot, hogy a végén a Wembley-be biztos vb-résztvevőként utaztak, a kvótáért reszkető Anglia pedig 1–0-s sikerével csak az utolsó pillanatban jutott el Spanyolországba.

Ahol a 3. csoportban nekünk rendelt, az ifjú Diego Maradonával és Ramón Díazzal felerősített címvédő argentinok és az 1980-as Eb-döntős belgák erősnek tűntek, de semmiképpen sem megoldhatatlannak, Salvadort pedig mindenki úgy kezelte, hogy edzünk egy jót, aztán nyerünk („Gólokat akarunk rúgni, ha nem sikerül, nem sokat várok, cserélek, beküldöm a pályára Kisst vagy Szentest, vagy ha a szükség úgy hozza, éppen egy középpályást…” – nyilatkozta a Népsportnak a meccset megelőző napon a magabiztos Mészöly Kálmán szövetségi kapitány) – de hogy ennyivel jobbak leszünk, azt senki sem gondolta volna. Mauricio Rodríguez együttesét ugyanis elérte a globalizáció előtti kor átka: vajmi keveset tudtak rólunk, és azt hitték, ami elég Közép-Amerikában, az majd elég lesz a vb-n is. Ám ahol Nyilasi Tibor, Fazekas László és Törőcsik András játszik, ott azért ez nem ilyen egyszerű, a szünetre úgy lett 3–0, hogy néha még a rezignált televíziós riporter, Vitray Tamás is megemelte a hangját. A szépítő gólt 0–5 után eufóriában ünnepelték szegény salvadoriak, aztán beállt Kiss László is, vb-rekordok sorát adta át a múltnak a Mészöly-tizenegy, az elchei stadionban pedig az ellenfélen kívül az eredményjelző kezelője átkozta egyedül a valószínűtlen végeredményt, mivel korábban két számjegyű gólszürettel aligha találkozott. A belgák és az argentinok ellen már betonvédekezést választott a kegyetlen valósággal szembesülő salvadori tizenegy, amely meg is úszta egy, illetve két kapott góllal.

„A magyar válogatott a vártnál sokkal magabiztosabban, fölényesebben vette első világbajnoki akadályát, dicséret illeti a játékosokat a szép gólokért, ugyanakkor elhallgathatatlan igazság az is, hogy ha a más kárából tanul az okos, akkor ugyanez az okos – ezt teszi saját a győzelménél is… Argentína következik!” – értékelt a 10–1 ellenére igencsak óvatosan a Népsport, amely a jók között nemcsak góllövőinket, de Mészáros Ferenc kapust is kiemelte, jelezve, hogy hátul még a vb-n korábban mindössze 1970-ben járó salvadoriak is okoztak néhány melegebb pillanatot. A világraszóló diadal másnapján íródott vezércikk pedig utalt arra, hogy a bab azért még nem hús, ugyanis fontosnak tartotta kiemelni: „A szövetségi kapitány viseli a felelősséget, úgy véljük, meg kell hagyni neki a döntés lehetőségét is… A most kialakult rendkívüli helyzetben (sic!) mégis el kellett neki mondanunk, hogy a jelek szerint Törőcsik nem találja helyét és még saját magát sem a csapatban…”

A probléma azonban inkább az volt, hogy két nappal a 10–1 előtt, minden idők egyik legszínvonalasabb világbajnokságának nyitó mérkőzésén a nagyképű argentinokat Erwin Vandenbergh találatával 1–0-ra meglepték a belgák, márpedig az első ízben 24 csapatosra duzzasztott vb-t olyan lebonyolítás mellett rendezték meg, amelyet azóta sem látott a világ: csak az első kettő jutott tovább a 12 (!) közé. Nos, a 10–1-es világcsúcsra 1–4-es negatív magyar vb-rekorddal (Irapuatóban a 0–6-tal sikerült „megdönteni”…) feleltünk az argentinok ellen, és bár Varga József bombája után közel álltunk a belgák elleni győzelemhez, Alexandre Czernia­tynski fájdalmas góljával végül búcsúztunk Spanyolországtól. A három ponttal (a győzelemért akkortájt kettő járt) és a kolosszális gólkülönbséggel a következő világbajnokságok bármelyikén vidáman továbbjutottunk volna csoportharmadikként, nem úgy 1982-ben, így aztán a 10–1 hiába vélhetően örök érvényű rekord, mégis annyit ért, mint halottnak a csók.

De legalább Mészöly Kálmánt nem rögtön a vb után váltotta le az MLSZ, hanem megvárta vele a következő Eb-selejtező menetrendszerű kudarcát.