Hatvan éve dupláztak a brazilok, Pelé nélkül jutottak fel a csúcsra Chilében

Chilében mindössze négy góllal gólkirály lehetett valaki (mindjárt hatan, köztük az ifjú Albert Flórián), négy stadion elég volt a 32 vb-meccs lebonyolításához, és vállalható 27 912 lett a torna átlagnézőszáma, de Santiagóban valamennyi meccsen (a 32-ből tízet itt játszottak) hatvan-hetvenezren szorongtak a lelátókon, máshol viszont bőven volt hely, és azon belül is sokszor kongott a nézőtér. A csehszlovák–jugoszláv elődöntőre például Vina del Marban csupán 5890-en voltak kíváncsiak.

Puskásék óta talán itt járt a legközelebb a magyar futball az újabb történelmi sikerhez, de Latisev játékvezetőnél Tichy Lajos lövése a lécről nem befelé vágódott, így a negyeddöntő után utazhatott haza Baróti Lajos sokra hivatott együttese.

Bezzeg a csehszlovákok! Josef Masopust vezérletével az elődöntőt is abszolválták, sőt a brazilok elleni fináléban is vezettek, nem véletlen, hogy a prágai Dukla akkor 31 éves középpályása megkapta az esztendő végén az akkor még a legjobb európai labdarúgónak járó Aranylabdát.

De a Jules Rimet-kupát nem a csehszlovákok kapitánya, Ladislav Novák emelhette a magasba, hanem a brazil védő, Mauro Ramos.

Az elődöntőben tulajdonképpen nem volt vita, mármint az eredményen. Mert eredendően a Brazília–Chile mérkőzést játszották volna Vina del Marban, legfeljebb húszezer néző előtt, míg a csehszlovák–jugoszláv összecsapást a 70 ezres santiagói Nemzeti Stadionban... A chilei szövetség a FIFA-val karöltve gyorsan megcserélte a két helyszínt – más kérdés, hogy emiatt meg a Vina del Mar-i jegytulajdonosok kaptak idegösszeomlást, mert a sajátjaik helyett nézhették a két szláv csapatot.

Ezt az „apró” problémát leszámítva mind északi szomszédaink, mind a címvédő szambafiúk simán bejutottak a döntőbe. Pelét ugyebár a brazilok már a csehszlovákok elleni meccsen (0:0) a csoportban elveszítették, de a helyére beugró ifjú Amarildo, továbbá Didi, Vavá és Garrincha ihletett formában nyomta végig a chilei kevesebb mint három hetet.

Ha a csehszlovák–jugoszláv meccsről elmondható, hogy az Andok lábánál a kutyát sem érdekelte, a brazil–chilei összecsapásra alighanem egy 200 ezres aréna is megtelt volna. A már az első félidő hajrájára két gólig jutó Garrinchát és a chilei Honorino Landát kiállította a japán származású perui Yamasaki játékvezető – de a braziloknak felesleges volt aggódniuk: Bozsik József 1954-es esetéhez hasonlóan ezért sem járt a döntőben FIFA-eltiltás.

A jugoszlávokat egy kései góllal megverő Chile a bronzéremmel is hihetetlenül boldog volt, a mai napig messze ez a legjobb helyezése, amellyel még a hőskorban, az első, 1930-as foghíjas világbajnokságon elért ötödik helyezést is sikerült felülmúlnia.

A csehszlovák kapitány, Rudolf Vytlacil a döntő előtt óvatosan a következőt nyilatkozta: „ A brazilok félelmetes ellenfelek, de nem legyőzhetetlenek. Nekik is vannak sebezhető pontjaik, s én remélem, hogy ezt a döntő mérkőzésen be tudjuk majd bizonyítani.”

A brazilok ugyanakkor azon aggódtak, hogy világhírű kávéjukból a csoportmeccsen egy zsákkal a csehszlovákoknak is adtak, és nem is bírtak velük, ráadásul ugyebár Pelé is megsérült.  „Lehet, hogy a kávéban kell keresni a csehszlovákok ellenünk elért sikerének titkát? – töprengett az egyik brazil vezető. – Pedig eddig mi dicsekedtünk azzal, hogy kávézó nemzet vagyunk! Lehet, hogy vasárnap nem adunk újra kávét a csehszlovákoknak.”

Annak viszont nagyon örültek, hogy Garrinchát nem tiltották el, ráadásul a brazilok döntő előtti edzéseiről távol maradó sérültek közül Pelé bejelentette, hogy vállalja a játékot.      „A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Pelé ugyanis napok óta nem edz, s így erőnlétileg némileg leromlott. Most az a kérdés, hogy milyen mértékben. Moreira töpreng: Pelével vagy Pelé nélkül?”      Nos, ma már tudjuk, hogy legnagyobb sztárja nélkül lett másodszor is világbajnok a selecao.

Mindeközben a Népsport kiküldött tudósítója, egyben ekkor már két hónapja főszerkesztője, Tabák Endre szerint a Las Ultimas Noticias nevű újság a magyarok kiesése miatt kesergett     : „Mindannyian, akik lelkesedünk a szép és jó labdarúgásért, sajnálattal vettük tudomásul, hogy a magyar válogatottat már nem látjuk játszani. Pedig biztosra vettük, hogy a magyarok ott lesznek a döntőben... De már a nagy négyesben sem kapott helyet az a csapat, amely tiszta eszközökkel a legszebb labdarúgást játszotta Chilében... Nincs sok kilátás arra, hogy a magyarok teljesítményét a döntő résztvevői túlszárnyalják!”

Az ellenünk parádéző pozsonyi kapus, Viliam Schrojf mindenesetre az aranymeccsen beleszaladt néhány szarvashibába: előbb 1:0-nál mélázott el, amikor jobbról beadás helyett Amarildo kilőtte mögötte a kaput, majd 1:2-nél a napba nézett, és éppen Vavá lábára ejtette a labdát – ennek köszönhetően a brazil zseni lett az első labdarúgó, aki két különböző vb-döntőben is betalált. (És azóta is csak Pelé, Paul Breitner és Zinédine Zidane követte.)

Mégsem Schrojfon múlt. És nem is Latiseven – a FIFA ugyanis olyan nagy hibát nem találhatott az idehaza elátkozott szovjet játékvezető teljesítményében, hiszen a sportnagypolitika útvesztőiben végül őt jelölte a döntő bírójának. Egyszerűen a brazilok ennyivel jobbak voltak.

Még akkor is, ha a korabeli Népsport olyan nagyon azért nem volt oda a produkciójukért:  „  Amikor Vina del Marban megindultak a csoportküzdelmek és Brazília lejátszotta első mérkőzését a mexikóiak ellen, elhangzott a megállapítás: a játékosok tudása már megkopott, ez a brazil csapat már nem a régi! S ebben sok az igazság. Elmondhatjuk ezt most is, miután már tudjuk, hogy a brazilok megvédték világbajnokságukat. A játékosok négy évvel öregebbek lettek, tapasztaltabbak és higgadtabbak, mint régen, de szakmai vonatkozásban már nem fejlődtek, legalábbis többségük nem. ”

A FIFA utólag kiszámolta a pontos sorrendet 1-től 16-ig – Budapesten senkit sem vigasztalt, hogy Magyarország a negyeddöntő négy vesztese közül legelőre soroltatott, így hivatalosan az ötödik helyen zárt. Megelőzve a Szovjetuniót, Nyugat-Németországot és Angliát, míg a 35 éves Puskás Ferencet 14-es mezben (...) bevető spanyolok a szerény tizenkettedikek lettek...

A mieinknek pedig nemcsak a világ négy legjobb csapat között, de az elődöntő napján Európába induló repülőgépen sem jutott hely – így csak egy nap csúszással tudták a fiúk elhagyni Chilét.