Prosinecki: Pokoli éveket éltem át a délszláv háború idején

Miközben a szomszédos Ukrajnában ropognak a fegyverek, ne feledjük, mintegy három évtizede harcászati szempontból még közelebb – Szegedről vagy Pécsről tiszta időben lehetett látni az ágyúk torkolattüzét és hallani a robaját – zajlott a délszláv háború. Az évekig elhúzódó eszkalációban sok minden más mellett a jugoszláv sport, ezen belül a két legnépszerűbb, legsikeresebb labdajáték, a futball és a kosárlabda is atomjaira esett szét, hogy aztán önállóvá váló tagköztársaságokban új életre keljen. Ráadásként a menekültként érkező, nálunk otthonra lelő helyi szakemberek a magyar kosárlabdát is felfelé vezető útra állították. Összeállításunk erről a folyamatról szól, remélve, hogy az ukrán és az orosz sport nem roppan bele annyira a mostani háborúba, mint anno a jugoszláv.

– Ukrajnában véres háború zajlik, orosz tankok, páncélosok vonulnak az országban, sajnálatos módon ismét téma a sportolók élete a vérontás árnyékában. Hogyan emlékszik vissza a délszláv háború időszakára?
– A mai napig nem szívesen beszélek róla… – válaszolta lapunknak az 53 éves Robert Prosinecki, az akkori jugoszláv nemzeti együttes tagja, későbbi 49-szeres horvát válogatott középpályás, aki profi karrierje befejeztével edzőként kezdett dolgozni. – Lelkileg nagyon megviselt az az időszak. A délszláv háború idején a Real Madrid játékosa voltam, pokoli éveket éltem át. Senkinek sem kívánom, hogy megtudja, milyen érzés állandóan aggódni.

– A családja odahaza volt?
– A szüleim később Spanyolországba költöztek, ám sok családtagom, barátom otthon maradt.

– A válogatott tagjaként mennyire viselte meg, hogy politikai okok miatt lemaradtak a svédországi Európa-bajnokságról?
– Mindannyian tudtuk, bivalyerős válogatottunk van. A jugoszláv csapattal bárkit le tudtunk győzni, nem véletlenül végeztünk a selejtezőcsoportunk élén. Soroljam a neveket?! Dejan Szavicsevics, Davor Suker, Zvonimir Boban, Robert Jarni, Darko Pancsev, Mehmed Bazdarevic vagy éppen Vladimir Jugovics… Nem rossz névsor, ugye? A sors fintora, hogy végül nagy meglepetésre a helyünkre beugró dánok nyerték meg a tornát.

– A jugoszláv válogatottnak is lett volna esélye az aranyérem megszerzésére?
– Nem is kérdés! Nyerhettünk volna. De az élet másként hozta.

– Hogyan élték meg sportolóként a kizárást? Emlékszik a pillanatra, amikor megtudta, hogy lemaradnak a tornáról?
– A pillanat nem maradt meg bennem élesen. Abban viszont biztos vagyok, akkoriban sokkal jobban foglalkoztatott bennünket a háború, hogy mi van a családjainkkal, mint hogy kit győzhetünk le a futballpályán. Persze pocsék érzés volt megtudni, hogy nem lehetünk ott az Európa-bajnokságon, de fiatalok lévén úgy voltunk vele, lesz még lehetőségünk nagyot alkotni. Idővel aztán kénytelenek voltunk beletörődni, többé nem játszhatunk egymás mellett a jugoszláv válogatott tagjaként. Biztos vagyok benne, mai fejjel sokkal jobban felkavarnának a történtek: a kizárásunkkal járó hercehurca, az érzés, amikor megtudtuk, nincs többé jugoszláv válogatott.

– Horvátként megmaradt a kapcsolata a szerbekkel? Vagy megszakítottak akkoriban mindenféle kommunikációt?
– Miután pályám elején játszottam a Crvena zvezdában, sok ismerősöm volt Bel­grádban is. Ez a része nem különösebben foglalkoztatott. Ráadásul édesapám horvát, édesanyám szerb származású.

– Ehhez képest Nyugat-Németországban született.
– A szüleim ott vállaltak munkát. Egy dél-németországi kis faluban éltek, én már ott születtem, futballozni is ott kezdtem el. Mielőtt ezerkilencszázhetvenkilencben hazaköltöztünk, már a Stuttgarter Kickers igazolt játékosa voltam. Tízéves voltam, amikor összepakoltunk és visszaköltöztünk Jugoszláviába. Magától értetődőn a Dinamo Zagrebbe igazoltam.

– Két lánya van. Évek múltával beszélt nekik a háborús időszakról?
– Tisztában vannak a történelemmel, Leo­narda és Roberta is okos kislány. De a családban sohasem szerettünk a háborúról beszélni, én sem traktáltam őket. Elég rossz élmény volt nekünk, akik átéltük… Sohasem felejtem el a fegyveres harcok után hátramaradt romos épületeket, a szétbombázott házakat. Borzasztó érzés volt közöttük járkálni.

– Azon kevés játékosok közé tartozik, akik a Real Madridban és az FC Barcelonában is futballoztak. Melyik klub áll közelebb a szívéhez?
– A Real Madrid. Nyolc évig futballoztam Spanyolországban, több időt töltöttem Madridban, közelebb áll hozzám a Real. Valóban nem sokan mondhatják el magukról, hogy mindkét szupercsapatban futballoztak, erre örökké büszke leszek. A mai napig sokszor keresnek Madridból és Barcelonából is, a családdal gyakran utazunk Spanyolországba.

– Legutóbb Törökországban volt a Deniz­lispor edzője. Nem hiányzik a munka?
– Másfél éve, hogy elmentem, elég volt a pihenésből! Készen állok az új kihívásra. Tudok róla, hogy a magyar bajnokságban sok horvát, szerb, bosnyák futballista szerepel, a nevem azonban sohasem vetődött fel önöknél. Vannak ajánlataim, Törökországba is visszamehetnék, ám egyelőre itthon vagyok, Zágrábban. Meglátjuk, mit tartogat a jövő.

A zseniális együttes szétesett, de a délszláv kosárlabdázást nem lehetett megtörni

Jugoszlávia egyik legeredményesebb csapatsportága a kosárlabda volt: a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság 1963-as létrejötte és 1992-es szétesése között a férfiválogatottja
Eb-n 13, vb-n 8, olimpián 5 érmet szerzett! Szinte egyedüli országként tudta felvenni a versenyt a korszakot uraló Egyesült Államokkal és Szovjetunióval – ötször volt Európa-bajnok (1973, 1975, 1977, 1989, 1991), háromszor világbajnok (1970, 1978, 1990), s egyszer olimpiai bajnok (1980).

Valószínűleg legtehetségesebb generációja éppen akkor nőtt fel, amikor a szövetségi köztársaság gerendázata már recsegett-ropogott: 1987. augusztus 5-én az olaszországi Bormióban a FIBA U19-es világbajnokságát Jugoszlávia nyerte meg, 86–76-ra legyőzve a döntőben az Egyesült Államokat. A torna legértékesebb játékosa Toni Kukoc, a finálé legeredményesebbje 21 ponttal Vlade Divac, a csapat edzője a 38 éves Szvetiszlav Pesics volt… Jól csengő nevek, ugye?

Pesics juniorjai az alig idősebb Drazen Petroviccsal, Zsarko Paszpaljjal, Zseljko Obradoviccsal, Jure Zdovccal, Danko Cvje­ticaninnal kiegészülve egy évvel később ezüstérmesek lettek a szöuli olimpián. A következő esztendőben megnyerték a zágrábi Eb-t, a torna álomötösébe az MVP Petrovic mellett Dino Radja és Paszpalj is bekerült. Megint egy év múlva, az 1990-es argentínai vb-n a „plávik” az elődöntőben az amerikaiakat (99–90), a fináléban a szovjeteket (92–75) verték meg, s lettek aranyérmesek! Azt hihettük, a többnemzetiségű, mégis egységes együttest, amelyet a sikeréhség vitt előre, senki sem állíthatja meg, de egy máskor talán fel sem tűnő momentum nagyító alá és gyújtópontba került: a Buenos Aires-i döntő utáni ünneplés közepette a pályára rohant egy szurkoló horvát zászlót lobogtatva, amit a szerb center, Divac kikapott a kezéből és elhajított… „Nem nemzetiségi ellentétet akartam szítani. Csak azt akartam kifejezni, hogy a győzelmet az egységes jugoszláv válogatott érte el” – magyarázkodott később Divac. Hazatérve a szerb sajtó nemzeti hőst kreált belőle, a horvát ősellenséget. A csapatszellem is odalett – bár Jugoszlávia a következő esztendőben még megnyerte a római Eb-t is, egységes országként ez volt az utolsó fellépése. Ismét egy évre rá, Petrovic, Kukoc, Radja, Cvjeticanin és a többiek már Horvátország válogatottjával vívtak döntőt az amerikai Dream Teammel a barcelonai olimpián. Az akkor már csak Szerbia és Montenegró alkotta Jugoszláv Szövetségi Köztársaság csapatát kizárták a kvalifikáció után.

A hihetetlen jövő előtt álló – s már akkor világverő – válogatott tagjai többé nem játszottak együtt.
Legnagyobb csillagai az NBA-ben is fényes karriert futottak be: a korábban elválaszthatatlan két barát, Divac és Petrovic egyaránt 1989-ben szerződött a tengerentúlra, a szerb center a Los Angeles Lakershez, a horvát irányító a Portland Trail Blazershez. Kezdetben naponta hívták egymást, a háború kirobbanása után azonban viszonyuk megromlott. Sohasem békültek ki, mire a generáció harmadik sztárja, Kukoc is pályára került az NBA-ben (a Chicago Bullsszal három bajnoki címet nyert), Petrovic már nem élt – minden idők legjobb európai kosárlabdázója 1993. június 7-én vesztette életét tragikus autóbalesetben, 28 évesen.

Ami a dicsőséges éra utáni eredményeket illeti: a háború alatt a délszláv kosárlabdasport megrogyott, de megtörni nem lehetett. A nemzetközi porondra visszatérő jugoszlávok 1996-ban Divaccal, Paszpaljjal, Dejan Bodirogával – a Szegeden és a DEAC-nál is edzősködő Milenko Topiccsal – olimpiai ezüstérmesek lettek Atlantában, 1998-ban és 2002-ben újra világbajnokok (jogutódként annyi, öt aranyuk van vb-kről, mint az amerikaiaknak), majd Montenegró 2006-os elszakadása után Szerbia 2014-ben vb-, 2016-ban olimpiai ezüstérmes volt. Szlovénia önálló története legnagyobb sportsikereként 2017-ben Európa-bajnok lett, a döntőben Szerbiát győzte le – azon az Eb-n a hét jugoszláv utódállamból négy vett részt. (N. A.)