A Steaua nagybányai svábja – magyarul beszél és kétkezi munkából él a BEK-győztes hátvéd

„Aki emberek közt él, olyan legyen, mint az aranymosó: egy gramm aranyért egy mázsa iszap – ez legyen a számítása!” – tanácsolja Németh László, a Nagybányán született író (1901–1975), és merész képzettársítással eszünkbe juthat a román klubfutball példája is. A nyolcvanas évek klassziscsapata, a Jenei Imre-féle Steaua Bucuresti 1986-ban megnyerte a Bajnokcsapatok Európa-kupáját, az ország labdarúgásának messze legnagyobb klubsikerét, amely évszázados távlatban értékelve valóban Románia grammnyi aranyának tűnik a mázsányi iszapban. A közelmúlt meddő sárdagasztása különösen felértékelte a 36 évvel ezelőtti eredményt, amelynek nemcsak a legismertebb hősei – így Helmuth Duckadam, Miodrag Belodedici, Marius Lacatus, Victor Piturca, Gavril Balint vagy Bölöni László –, de akkori mellékszereplői is a nagy legenda fontos részei. Például Anton Weiszenbacher, az egyszeres román válogatott jobbhátvéd, aki a sevillai BEK-döntőben nem lépett pályára a Barcelona ellen – 0–0-s döntetlen után tizenegyesekkel – megnyert mérkőzésen, decemberben azonban végigjátszotta a River Plate elleni, 1–0-ra elveszített Világkupa-mérkőzést. Nagybányán látta meg a napvilágot ő is, és bár a Németh László-párhuzam itt nagyjából véget is ér, a bukaresti fényes évek utólagos értékelése eszünkbe juttathat egy másik gondolatot is a realista lélekábrázolás mesterművei, az Emberi színjáték, a Gyász, a Bűn, az Iszony, az Égető Eszter és az Irgalom című regények szerzőjétől: „Közösen éltünk le éveket, s nem volt egy percünk, amely közös lett volna, annyira másképp rakódott le bennünk a múlt.”

A Ceausescu-rendszer árnyékában átélt bukaresti futballéveknek sajátos színezetet ad a résztvevők emlékezete. A személyes látószög természetszerűleg más egy Pitesti-ben vagy Bukarestben született román futballista, mint egy Dicsőszentmártonból vagy Bélegregyről származó magyar játékos vagy edző esetében. Nem beszélve a Nagybányáról érkezett, sváb családi gyökereit elevenen ápoló, otthon mindmáig magyarul beszélő, németes neveltetését az elmúlt három évtizedben már Németországban kamatoztató, ám közben romániai kötődését is következetesen vállaló sportember helyzetéről. Velősen fogalmazott a playsport.ro oldal tavalyi interjújában: „Romániában németnek számítok, Németországban románnak.” Összetett helyzetének, a nagybányai gyerek- és ifjúkor hatásainak megértéséhez érdemes emlékeztetnünk a többnemzetiségű Nagybánya hagyományos sokszínűségére. Éppen az idézett Németh László városi emléktábláját készítő szobrászművész, a középiskolás éveit a városban töltő, tavaly, 86 évesen elhunyt Tőrös Gábor fogalmazott így A Hét című folyóirat 1972-es számában: „A város hordozza múltjának szellemét. Igaz, az arányok megváltoztak, de a döntő az, hogy a nagybányai iskola tagjai is munkásvárosban dolgoztak, és mi is bányászok között, a hegyek lábánál élünk. A mai társadalmi szintézisben románok, magyarok, németek, szlovákok lélegzenek jó megértésben, barátságban. Ez is hozzátartozik a város jó hangulatához.”

Amikor a fenti sorok megjelentek, hétéves volt Anton Weiszenbacher, nagyjából ebben az időben kezdett futballozni Nagybányán, ahova a közeli Felsőbányán töltött évek után 18 évesen visszatért, hogy az élvonalbeli FC Baia Mare jobbhátvédjeként csillogtassa tehetségét. Nem mellesleg a városi futball történetének egyik legemlékezetesebb párharca után: a Máramaros megyei csapat az 1982-es Román Kupa ezüstérmeseként a Kupagyőztesek Európa-kupájában a Real Madrid ellen játszott. Ma már kevesen emlékeznek rá, hogy a spanyol együttes erejéből Nagybányán csak 0–0-s döntetlenre futotta, a madridi visszavágón viszont már 5–2-re nyert a Camacho, Santillana, Juanito nevével fémjelzett hazai csapat. Következett kétévnyi nagybányai tapasztalat, majd érkezett a katonai behívó, a seregtől pedig egyenes út vezetett a katonacsapat, a Steaua Bucuresti öltözőjébe. A szakmailag rendkívül megtisztelő, ugyanakkor az akkori politikai viszonyok között már-már kötelező érvényű ajánlatra nem lehetett nemet mondani.

AZ 1986-OS BEK-DÖNTŐ ÖSSZEFOGLALÓJA (STEAUA–BARCELONA)

Anton Weiszenbachert hívásunk otthonában érte, Németország nyugati szegletében, a Mosel folyó partján fekvő Trier városában, a fenti mondatokat telefonon osztotta meg velünk. Legnagyobb meglepetésünkre tökéletes magyarsággal. Hittük is, nem is, amikor előzetesen hallottuk, hogy az 57 éves férfi beszél magyarul. Bár nagybányai gyökerei miatt életszerű volt az eshetőség, pályafutását úgy játszotta végig, hogy a magyar nyelvű sajtóban egyetlen nyilatkozatnyomot nem hagyott, és érdeklődésünkre még az erdélyi sportújságíró kollégák is furcsállották az értesülést. Nem mellékesen nevének magyaros, „sz”-es írásmódjához ma is ragaszkodik a volt futballista, a bukaresti stadion falán is így tüntették fel.

„Feleségemmel ma is magyar az otthoni nyelvünk itt, Trierben, bár időnként azon kapjuk magunkat, hogy észrevétlenül átváltunk németre – mondja a kétszeres román bajnok, Román Kupa-győztes labdarúgó. – Természetes, hogy gyermekeinkkel, a 31 éves Rolanddal és a 25 éves Karolinával szintén magyarul beszélünk. Családom mindkét ágon sváb származású, édesanyám leánykori neve Licz, valamikor a tésztagyárban dolgozott, ma, 82 évesen is Nagybányán él. Odahaza a szülők csak akkor vették elő a sváb nyelvet, ha nem akarták, hogy a gyerekek megértsék, miről folyik a szó. A Steauánál Bölöni Lacival és Jenei Imi bácsival is magyarul szóltunk egymáshoz, persze ha nagyobb társaságban voltunk, az illendőség kedvéért a románt használtuk.”

Utánanéztünk, a korabeli erdélyi forrásokban már a XIX. század végén, XX. század elején szerepel a nagybányai illetőségű Weiszenbacher és a Licz család, a gyökerek régi időkre nyúlnak vissza. Ami a kései utódokat illeti: mindössze három hónapos volt Roland, amikor a szülők útra keltek Romániából, hogy Németországban megvessék egy új élet alapjait. „Nem intéztem el előre semmit, hirtelen elhatározásból indultunk el. Megkaptam a német állampolgárságot, és úgy döntöttem, maradok ott a családommal” – idézte az fcsteaua.ro oldal Weiszenbachert, aki az 1986-os bajnokokkal együtt meghívást kapott a Steaua 31 ezres új stadionjának tavaly nyári ünnepélyes avatójára (a magára a katonacsapat jogutódjaként tekintő másodosztályú klub nem keverendő össze a Gigi Becali-féle, élvonalbeli FCSB-vel, amely szintén jogot formál az örökségre, de nem használhatja a katonasághoz kötődő nevet). A futballista további németországi sorsáról még nem tettünk említést: 1992-ben szerződtette a német harmadosztályú Eintracht Trier, amelynek színeiben 1999-ig futballozott.

Időközben azonban kétkezi munkásként találta meg a számítását, kőműves édesapja nyomdokaiba lépve állt munkába egy betonozással foglalkozó vállalatnál, ma is ennek alkalmazottjaként dolgozik. „Sohasem szakadtam el a munkától, nincs mit szégyellni ezen. Nyugodt életet élek Trierben, dolgozom, otthon vagyok, időnként leviszem sétáltatni a kutyát. A futballtól távol kerültem, meccset nagyon ritkán nézek, nem is igen hiányzik” – mondja a telefonba. Nekünk meg ismét eszünkbe jut Németh László: „Mi haszna, ha az egész élet azzal telik el, hogy a sorsunkkal harcolunk? Nem egyszerűbb elfogadni azt, ami van? Azon belül mutatni meg, hogy mit érünk?”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. március 26-i lapszámában jelent meg.)