„Ott a tömegnyi gyerek, akiről ordít: nem tehetek róla, hogy ide születtem!”

– Legutóbb vagy húsz évvel ezelőtt, a Ménesi úti Emmaus kápolnában volt alkalmunk találkozni. Aznap az azóta megszűnt lakáskápolna szerény környezetében tartott érzékletes előadást a hajléktalanhelyzetről és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkájáról, talán éppen a Nyugati pályaudvar mögötti pótvágányon veszteglő máltai menedékvonatról befutva. Most minisztériumi szobában fogad, miniszterelnöki biztosként. Nem nehezebb öltönyös szerepkörben, a tereptől távolabb képviselni az ügyet? Ugyanaz a Vecsei Miklós ül a minisztériumi irodában, mint aki húsz éve megérkezett a pályaudvari hajléktalanvonatról?
– Nyilván nem. Hogy most itt ülünk és beszélgetünk, reményeim szerint azért is van, mert annak idején valamit jól kezdtünk el, jól csináltunk, és a folyamatnak volt egy egészséges fejlődése. Súlyos dilemma egyébként, hogy az ember vállaljon-e olyan pozíciót, amelyhez rögtön más kérdések is kötődnek, és messzebb viszik a tereptől. Alapvetően azonban ez óriási lehetőség arra, hogy amit személyesen tapasztaltál, hatékonyan közvetítsd, miközben megpróbálsz nem kiszakadni a hétköznapok világából. Sokat járok ma is az érintett helyszínekre, és gyakran viszek magammal kollégákat, politikusokat, döntéshozókat, mert nagyon fontos ez az ismeret. Nem gondolom, hogy amit mi csinálunk akár hajléktalanügyben, akár a kis települések közösségeiben, az az úgynevezett jó emberek feladata lenne. Téves nézőpont, hogy ezt majd a jó emberek elvégzik, hagyjuk csak rájuk. Szerintem, ha mindenkinek lehetősége lenne abból a szemszögből látni a körülöttünk zajló eseményeket, amelyből nekünk van szerencsénk, akkor sokan állnának hozzá hasonlóképpen. Nem kell valami elképesztően nagy lelki teljesítményre gondolni.

– Mit üzen a terep? Mit tanulhat az, aki a komfortzónájából kilépve személyes benyomásokat gyűjt?
– Fájdalmas, mégis hívó képekkel találkozol, amikor megjelensz egy ilyen helyen. Nem is nagyon tudsz úgy visszajönni, hogy ne fogalmaznál meg magadban valamit a magad felelősségéről, feladatairól, elhívásairól, ez majdhogynem törvényszerű. Azt hiszem, az abbéli naivitásomat nem veszítettem el, hogy elhiggyem, az emberek képesek meglátni ugyanazt, amit én. Gondolkoztam azon, hogy az interjúra fölvegyem-e a pólót, amelyben mostanában előadni szoktam. Végül nem öltöztem át, de azért hadd mutassam meg. Szent Páltól vett idézet szerepel rajta: „Mid van, amit nem kaptál?” Ha rajtam állna, ez érettségi kérdés lenne. Mert amikor ott állsz egy olyan településen, ahol a hetven háztartásból kettőben van víz és húszban villany, óhatatlanul szembesülsz ennek jelentésével. Ha látod a tömegnyi gyereket, akiről ordít kimondatlanul is: én nem tehetek róla, hogy ide születtem! És kérlek, ne haragudj majd rám akkor, ha húszévesen nem fogom azt tudni, amit a te gyereked! Erre már nehezebben vagyunk képesek, de a kisgyerek látványa még iszonyatosan erőteljesen ösztönöz, hogy a kérdésekre választ találjunk. Készült egy fénykép borsodi gyerekekről, egyikük képét kivágtuk, és egy belső kiadványban átszerkesztettük amerikai reklámkörnyezetbe. Kiderült, tökéletesen fest a kislány Benetton-modellként. Ha New Yorkban születik, háromezer dollárt kap a fotójáért, és ma is ügynöke van. De ő Csenyétén született. És ha mi nem leszünk az „ügynökei”, akkor ugyanaz a sors vár rá, mint az előző generációkra.

– A „Mid van, amit nem kaptál?” kérdés ugyanakkor azt is sugallja, hogy az út determinált, az adott környezet kereteiből kitörni lehetetlen. Léteznek azért tündérmesék?
– Mindannyian, akik ezt csináljuk, hiszünk abban, hogy egyetlen felesleges élet sem születik a világra. Tehát ezek az életek ugyanúgy egyszeriek és megismételhetetlenek, mint azok, amelyek rivaldafényben vannak. Hála Istennek, sok csodaszerű dolgot látunk. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy ezek eléréséhez hosszú és türelmes munka kell. A sikernek nálunk más a mércéje. Nem úgy megy, hogy megjelenünk egy kis településen, és ott az elmúlt háromszáz év tartozását egy év alatt lerójuk. És nem véletlenül használtam a tartozás kifejezést. Milyen szép a magyar nyelvben a társadalom szó! Benne van a társ, azt sugallva, hogy aki többet kapott, attól többet is követelnek. A társadalom és a közösség az alap, az állam sem tud másképp működni. Valahogy ezt kellene tudatosítani, társadalmi gondolattá tenni, nem görcsösen erőltetve vagy törvénybe iktatva, hanem inkább általános felismerésként. Hogy annak a hátrányos helyzetű kisbabának vagy kisgyereknek az életéért valamilyen formában én felelős vagyok, valamilyen formában része az életemnek, én pedig az övének. Ez a fajta közös gondolkozás a missziója annak, amit mi csinálunk. Szeretnénk a társadalmat lépésről lépésre bevonni, hogy tudatosítsuk, igen, neked is lehet felelősséged.

– Például miben?
– Ha vállalkozó vagy, és most mondjuk ezer terméket gyártatsz Kínában, elgondolkodhatsz azon, hogy mi lenne, ha kettőt hazahoznál. Persze az is kell, hogy ha valaki ilyen gondolattal érkezik egy elmaradott településre, akkor ne ijedjen meg attól, amit körülnézve lát az utcán. Nekünk ebben van tapasztalatunk, mi már ismerünk mindenkit, lehet, hogy több éve ott vagyunk az adott helyen, és nem azzal a szándékkal, hogy gyorsan megváltoztassunk mindent. Utóbbi igény torz társadalmi elvárás, gyakran torz politikai elvárás is lehet. Az érkezésünk tanulási folyamat, tehát mi integrálódunk először. Nem lehet úgy, hogy majd én jobban tudom, és lenyomom az illető torkán, elmondom, hova menjen iskolába, hol lakjon, hol és mit dolgozzon. Éppen ellenkezőleg, nekünk kell eljutni oda, talán csak évek alatt, hogy a közösség elfogadjon minket, figyeljen ránk. És akkor működik az, amit a Nemzeti Sport riportsorozatának készítése során Tiszabőn, Tiszaburán, Tiszagyendán észlelhettek Tasi Kriszta példáján, a futballban is: a közösség bízik benne, úgy gondolja, hogy az biztosan jó, amit ő csinál. Innét lehet elindulni, ha már nem gyüttmentként vagy idegen gátlóként kezelnek minket. Van kire csatlakozni, ez nagyon fontos alap minden településen. Nem biztos egyébként, hogy ha egy vállalkozó ebben a közegben lehetőséget lát, a mögött karitatív gondolat húzódik meg, lehet, hogy csak a kíváncsiság, a kihívás, az olcsó munkaerő, az olcsó ingatlan motiválja. Szerencsére vannak már pozitív példák, és ahol kellőképpen őszinte vagy hiteles volt az első találkozás, ott jó irányba mennek a dolgok.

– A nyakkendős körben mennyire fogadják el, értik meg ezeket a szempontokat?
– Megértik. Azt élem meg, hogy mindenki kicsit legalább kíváncsi arra, ami történik. Semmi bonyolultat nem mondunk, és ha eljönnek velünk terepre akár kormánytagok, politikusok, elhangzik sok olyan kijelentés, amely nyilvánvaló és egyébként mindenki számára érthető, elfogadható. Ön nyakkendős közeget említ, én jóléti erkélynek hívom a mi világunkat. És innen nézve is cáfolhatatlan, hogy a felzárkóztatásra szorulóknak, akikért dolgozunk, gyorsabban kell haladniuk, mint a többieknek. Nem helyes a maradék elvű építkezés, a felfogás, hogy majd a Volán által leselejtezett, füstös, rozsdás buszok elviszik a szükséget szenvedő gyerekeket az iskolába. Ez csak a szegregációt erősíti. Nekik kell igazán a zöld rendszámos busz, amelyen menet közben filmet lehet nézni, és amelyre mindenki vágyakozva szállhat föl.

– Ide kapcsolódik a dilemma, amely Baktakéken fogalmazódott meg bennünk a faluszéli gyepen önfeledten focizó gyerekeket látva: vajon indokolt-e az eredeti környezetet megbontva műfüves pályát építeni ilyen helyen, csupán a gyorsítva haladás miatt?
– Csak azért is alapon nem csinálunk semmit, pályát sem. De gyanítom, nem egyhetes eső után mentek Baktakékre, olyankor, amikor ott napokig, hetekig nem focizna senki a sárban. Ugyanakkor semmi sem történik ezeken a településeken ingyen, tehát nem úgy van, hogy egyszer csak bepottyan valami. Azt látjuk, hogy ahol az első ilyen pályát építettük évekkel ezelőtt, ott idővel a település központja is oda költözött. A pálya valóban a tömegsport színtere lett, attól fogva nemcsak foci volt ott, hanem kosárlabda, kézilabda, sőt a lányok modern táncot tanultak, az esti világítással mintha új világ költözött volna a településre. És én azt gondolom, hogy ez jár a helybeli gyerekeknek. Nincs is alternatíva. Otthon talán mosógépük sincs, hogy a sáros ruhát kimossák, és másnap ugyanabban a cipőben mennek a gyerekek iskolába, amelyikben előző délután fociztak a faluszélen. A Magyar Labdarúgó-szövetséggel kiváló a kapcsolatunk, a futballszövetség támogatja azt, hogy ha egy-egy településen megérett rá a helyzet, megépüljenek a pályák. Az első lépés, hogy megbecsüljük, amink van. Amikor a gyerekek rendszeresen járnak edzésre, készen állnak arra, hogy segítsenek a terep előkészítésében, akkor kell újat építeni. Mint az iskolák esetében. Ha van egy lerobbant iskola, akkor ne a szomszédban építsenek újat, hanem a meglévőt próbáljuk meg a közösséggel együtt helyrehozni. Le lehet festeni a kerítést, tisztává, rendezetté, virágossá lehet tenni az épületet, hogy jó szívvel érezhessék a sajátjukénak, akik oda járnak.

– Használható a sport iskolai ösztönzési eszközként?
– Nagyon is. Szemléletes példa a Jegyet jegyért! akció, amelyet először a Videotonnal hirdettünk meg néhány évvel ezelőtt. Lényege, hogy aki hozzánk jár focizni és megígéri, hogy javít az iskolában valamilyen tantárgyból, annak lehetősége nyílik eljutni akár egy válogatott meccsre, persze miután az osztályfőnök és az edző szentesítette a vállalást és annak teljesítését.

– A megjelent riportok nyomán többen felvetették, hogy a nehéz sorsú települések tehetségeit kellene a futball segítségével kiragadni a környezetükből, nekik kellene megkönnyíteni az utat az akadémiák felé. Kérdés azonban: jót tesz-e a gyereknek, ha saját földrajzi, családi környezetéből kiszakadva ismeretlen közegben kell megvetnie a lábát, esetleg önbizalomromboló élmények, csalódások veszélyének kitéve?
– Ez minden területen dilemma. Adjam be kollégiumba a gyerekemet? Menjen el egyházi iskolába? Nekünk biztosan az a küldetésünk, hogy a minden gyerekben ott rejlő tehetséget gondozzuk. Mi nem a kiemelkedő tehetséget keressük, mi nem tehetséggondozó programot csinálunk. Fogantatástól foglalkoztatásig – ez a programunk rövid meghatározása. Fókuszban a korai gyerekkor áll, nem szeretnénk elveszíteni senkit. Ahhoz, hogy valaki, mondjuk, jó focista legyen, az első három évben nagyon sok mindennek meg kell történnie az életében. Abban az időszakban elválik, hogy lesz-e egyáltalán esélye például a jó mozgáskoordinációra. Nem tudjuk, hol tartana egyik-másik feltűnően ügyes gyerek, ha annak idején nincsen rácsos ágya, nem kúszhat-mászhat tiszta környezetben, nem kap gyógytornát, nem szedett volna vitamint az anyukája, mialatt várandós volt vele.

– A Ha a pályák mesélni tudnának... című könyvet kísérő, Nemzeti Sport Online-on bemutatott videók egyik tanulságos jelenete volt a Fehérgyarmaton rögzített Fekete Traktor–Bokafogó mérkőzés. Mintha a két csapatban szereplő cigányok és rendőrök nem is észlelték volna hetente megvívott baráti meccsük jelentőségét, annak társadalmi üzenetét. Lehet, hogy a falak közelről nem is látszanak?
– Eszembe jut ezzel kapcsolatban az egyik játékosunk példája. Nagyon tehetséges futsaljátékosunk volt, a csapatban Fekának hívták. Ez volt a beceneve mindenhol, és ő ezt a nevet szerette. Aztán amikor először olyan helyzetbe került, hogy a mezre nevet kellett írni, kérte, az övére a Fekát írják. De ezt mégsem lehetett rányomtatni a hátára, és nekünk nagy feladatot jelentett elmagyarázni neki, hogy miért nem. Milyen távol van a mi nagyvárosi, európai PC-világunktól egy ilyen probléma! Itt egy kicsit nevetségessé is válik mindaz, amiből ők kimaradnak – és nem biztos, hogy ezt sajnálkozva mondom –, valószínűleg egyszerűen legyintenek rá, vagy jót röhögnek rajtunk.

– Egy korábbi interjúban a futball iránti fogékonyságról szólva úgy fogalmazott, a foci a leggyorsabban terjedő vírus.
– Valószínűleg ebben benne van az én vírusom is, amely már kisgyerekkoromban megfertőzött. Ha labdapattogást hallok, már sietek is, és különösen szeretem nézni a könyöklős, belehalós grundfocit. Ha látom, hogy jó közösségbe kerülnek a gyerekek jó edzővel – és a jó edző alatt itt például a helyi testnevelő tanárt vagy a Tasi Krisztina-féle elhivatott máltai Jelenlét-pont-vezetőt értem –, már működik a csapat. Lehet, hogy annyi támogatás van csak emögött, hogy éppen el tudnak menni a másik faluig, esetleg tudnak venni egy szendvicset vagy fagyit az edzés után. Nem a pénzen múlik. A közelmúltban Arany Kupa néven egynapos focitorna zajlott az MTK stadionjában a felzárkózó települések csapatainak a Hátrányos Helyzetű Falvak és Községek Fejlődéséért Egyesület bevonásával, és hihetetlen volt érzékelni, mennyire komolyan vették a játékot. Akik eljutottak a döntőig, már az ötödik meccsüket játszották aznap, a vesztes csapat tagjai mégis úgy sírtak a végén, hogy olyan szenvedélyességet máshol már nemigen látni.

– Monori riportunk során többen szóba hozták a máltai csapat 2017-es varsói útját a Gyermekotthonok világbajnokságára. Úgy tűnik, az többekben életre szóló nyomot hagyott.
– És repülővel utaztak! Eredetileg vonattal indultak volna, de a Mol támogatásával végül repülőgépre ültek, ez fontos részlet. Tóth Keve és Maka István vezetésével ötödikek lettek huszonnégy csapatból, és ami fontosabb, elhozták a fair play-díjat. Komáromi gyerekként tudom, mit jelent repülőn ülni azoknak, akiknek még talán a mozgólépcsőzés is fogalom. Figyelünk arra, hogy a világ nyíljon ki előttük – de nem ingyen. A zenészeink közül például azok utazhattak el egy rangos salzburgi fellépésre, akik előtte már itthon sok helyen felléptek, és akik hetente többször jártak a zenekari próbára. Aztán lehet, hogy ugyanabba a komfort nélküli lakásba mentek haza az ausztriai útról, de azzal a maradandó élménnyel, hogy őket megtapsolták.

– Nógrádszakálon Klajbán János roma területi sportkoordinátor osztotta meg velünk személyes megfigyelését, amely szerint a cigányság körében – a korábbi példaképek hatása mellett – azért lehet különösen népszerű az ökölvívás, mert ebben a sportágban csakis saját magukra számíthatnak.
– Én a példaképekre helyezném inkább a hangsúlyt. Egyszer láttam Pisont Istvánt egy gyerek-labdarúgótornán, úgy olvadtak rá a srácok öt perc alatt, hogy öröm volt nézni. Zseniális edző, jó kommunikátor, és aki vele találkozik, az egészen biztosan focizni fog. Ha én építenék egyszer akadémiát, ő lenne az, akire rábíznám a gyerekeket.

– Mi a magyarázata annak, hogy miközben Magyarországon a Debreceni Egyetem Központi Statisztikai Hivatal oldalán is elérhető adatai szerint a lakosság több mint nyolc százaléka cigány származású, a futballelitbe alig-alig jut el közülük valaki?
– Szerintem ez pontosan ugyanígy van az élet minden más területén. Csak nagy részük esetében ez már kora gyerekkorukban elválik, nem a középiskolában derül ki róluk. És nem tudom, tisztában van-e vele, de az élete önnek is eldőlt már az első három évében.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. december 24-i lapszámában jelent meg.)