„Ezt túl kell élnem” – a legszegényebb településeken a futball szinte gyógyszerként hat

Hajnalban disznót vágtak a faluban, visított a jószág, érezhette, mi vár rá, reszketett is kissé. A máltai kisbuszon erről folyik a szó, a reggeli fociról hazaszállított tiszabői fiúk egymás szavába vágva mesélik a tanárnőnek friss és kevésbé friss állatos történeteiket, még a körzeti állatorvost is felemlegetik, aki nemrég ment valamelyik házhoz „tökherélésre”. A tanárnő, az egyébként szociálpedagógus-pszichológus végzettségű, jelenleg az ELTE-n az addiktív viselkedések tanácsadó szakpszichológusának tanuló Tasi Krisztina tökéletesen érti a gyerekek nyelvét, a volán mögül tapasztalt barátként cseveg velük, kifogyhatatlan energiával, derűvel egyengeti életük többnyire igen kacskaringós útját.

Kitesszük a tizenkét éves Alexet házuk fehérre mázolt kerítése előtt. Náluk történt a kora reggeli nagy esemény, a pórul járt disznó egyik-másik része már az udvaron fő kondérban, a kis házigazda pedig kedvesen kérdezi az újságíró vendéget: „Gyün kajólni?” A meghívással nem élhetünk, sietnünk kell tovább, hazavinni a többi kis utast, aztán meg összegyűjteni a „nagy” utasokat, vagyis a szomszédos település, Tiszagyenda csapatának felnőtt bajnoki mérkőzésére készülő játékosait. Hajtunk a tiszabői utcák között, időutazással felérő buszozás ez, a Néphadsereg út, a Micsurin út, a Május 1. út, a Gorkij út még egy másik világból maradt itt, a többségükben súlyos szegénységről árulkodó, megroggyant és rendezetlen házak között azonban felbukkan egy-egy meghökkentően modern építmény is. Például egy élénk színű minipalota, amelynek erkélyén műanyag pálmafa idézi a trópusi tengerpartot, kerítésoszlopainak tetején pedig aranyozott oroszlánok hirdetik, az állatok királya Tiszabőn is tiszteletet parancsol.

Tasikriszta – a név errefelé szinte fogalom, az áldozatosság, elhivatottság, fáradhatatlanság szinonimája. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat tiszabői Jelenlét programjának vezetője, a Tiszagyenda KSK szervezője valóban szinte misszionáriusként ápolja a gyerekek lelkét, amelyet családi erőszak, a közvetlen környezetben élők alkohol- és drogfüggősége, sötét példák sora edz nap mint nap. Elárulja, a reggeli disznóvágás sem valami spontán, vidám mulatság volt, hanem szomorú körülmények kényszerű következménye: Alex és két bátyja egy közelmúltbeli, három halálos áldozatot követelő borzasztó közúti balesetben elveszítette édesapját, muszáj szerény lehetőségeik szerint önállóan gondoskodniuk ellátásukról. Az embert próbáló időszakban a futball szinte gyógyszer: a csapathoz tartozás, az önfeledt játék, a közös erőfeszítés ösztönzése segít kimozdítani a félárván maradt tiszabői fiúkat a rájuk telepedő komorságból, enyhíti fájdalmukat. A temetést követő szombaton Kriszta testvére ment reggel ébreszteni a srácokat, a Tiszagyenda U14-es csapatát erősítő Alex mellett ugyanis futballozik bátyja, az U19-hez tartozó Ricsi is, igaz, az aktuális idényben aznap, a Tápiógyörgye elleni meccsen húzott először mezt. Nem kímélte magát, belement minden csínes helyzetbe, nem ismert fájdalmat.

„Félidőben lehúzta a cipőjét, és láttuk, hogy vérben tocsog a sarka  – meséli Kriszta. – Persze le akartuk cserélni, ne szenvedjen szegény, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy játszik tovább. »Ezt nekem túl kell élnem, ki kell bírnom!« – hajtogatta a kispadnál, és nem tudtam eldönteni, hogy a lábáról vagy a lelkéről beszél.”

Akadt olyan zavaros családi hátterű, 22 éves fiatalember is, akit egy súlyos sportsérülés ébresztett rá: mégis fontos másoknak. Zolinak előzőleg eltört a karja, de nem volt türelme megvárni a teljes gyógyulást, levágta magáról a gipszet, hogy játszhasson a Tiszagyenda bajnokiján. Balszerencséjére azonban a meccsen egy ütközés nyomán olyan szerencsétlenül esett, hogy megütötte a gerincét, mentőt kellett hívni hozzá, vákuumtakaróban szállították kórházba. Kriszta vele tartott a sürgősségire, ahol folyamatosan tolmácsolta neki a pályán maradt csapattársak biztató, szeretetteljes üzeneteit, aztán egyszer csak észrevette, hogy a sérült játékos egyre jobban szenved, sírással küszködik.  „Nem vagy jól?”  – fordult hozzá aggódva, ám kiderült, nem a fizikai fájdalom a baj: Zoli még sohasem tapasztalta, hogy érte aggódnak, és egyszerűen nem tud mit kezdeni ezzel a különös helyzettel.

CSAK TISZTA TEKINTETTEL LEHET BELÉPNI AZ ÖLTÖZŐBE

Tiszabő 2117 lelkes község, a 2011-es népszámlálási adatok szerint a településen élők száz százaléka cigány nemzetiségűnek vallotta magát. Az önmagában is szokatlan statisztika kiváltképp meghökkentő, ha figyelembe vesszük, hogy 2001-ben még 31 százalék mondta magát cigánynak, 69 százalék magyarnak. Kalauzunk szerint a változás mögött több tényező húzódik meg, az egyik, hogy a faluban jelentős pusztítást végző 2000-es Tisza-árvíz után a magyar lakosság a kárpótlásnak köszönhetően jó feltételekkel el tudta adni házait, és inkább elköltözött. Manapság igencsak vegyes a falukép, a cigány nagycsaládokban, különösen a Kínai nevű falurészen egy-egy portán akár húsz-huszonöten is élnek, nem különülnek el a nemzedékek, együtt laknak gyerekek, szülők, nagyszülők, nagynéni, nagybácsi. Ki-ki a maga módján próbál boldogulni, és nem mindig a tiszta munka kecsegtet több pénzzel.

„A fejlődés behozta a drogot, és akinek futja, a hétvégén igyekszik megmutatni, hogy megengedheti magának a nagy házibulikat  – mondja Kriszta, hozzátéve, hogy kábítószer gyanánt itt a legtöbbször a drogpiac szemeteit, olcsó dizájnerdrogokat fogyasztanak, például olyat is, amelyet patkányméregből állítanak elő. – A sporttal próbáljuk segíteni a fiatalokat. Előfordult, hogy meg kellett mondanom valamelyik játékosnak: csak akkor maradhatsz a csapatban, úgy szállhatsz fel a csapatbuszra, ha látom, hogy tiszta a tekinteted. És a figyelmeztetés hatott.”

A futballcsapatba kerülni óriási motiváció: a Tiszagyendán működő, az összes korosztályt együttvéve 108 játékost foglalkoztató egyesület a környék sportfellegvára, a többség gyendai, de az igazolt futballisták negyven százalékát tiszabőiek, tíz százalékát tiszaburaiak adják, és akad fegyverneki, kunmadarasi, kunhegyesi, tiszaroffi is köztük. Kevés vagányabb dolog létezik a gyendai fiatalok körében, mint Tiszagyenda feliratú melegítőben végigsétálni a falu főutcáján, főleg, ha a többiek tudják rólad, a hétvégén győztes gólt rúgtál. Bár a tiszabői labdarúgás története 1984-ben véget ért, a bőiek is mellüket kidüllesztve szállnak fel hétvégén a tiszagyendai csapatbuszra, és nem kevésbé büszkén lépnek a tiszabői sportcsarnokba. A 2020 végén átadott, szupermodern építmény csillog-villog, minden igényt kielégít, és kissé olyan érzést kelt a látogatóban, mintha rissz-rossz szekerek közé betoltak volna egy vadonatúj Ferrarit. A máltaiak felfogása szerint a legnehezebb körülmények között van szükség a legnagyobb segítségre, és ha valahol ekkora a lemaradás, ott valóban nem árt gyorsítani az előrejutást. Egy régi fénykép segít elképzelni azt is, honnan indult a száguldás: a 2016-os fotón még a szomszédos disznóól előtti földes terepen sorakozik fel a futballcsapat, a játékba csapattagként is bekapcsolódó szervezőnő pedig ma is emlékszik a meccsek mellékzöngéire: „Mennyit ettük ott a port, recsegett-ropogott a fogunk között!” A porlepte terep helyett ma rekortán borítású kispálya és az említett óriáscsarnok biztosít helyszínt a délutáni edzéseknek és a szintén a máltaiakhoz tartozó, korábban csak egy 20x10 méteres tornaszobát használó általános iskola testnevelésóráinak. Aki versenyszerűen futballozik, sok esetben az iskolában is összeszedettebb, a tanítók és az edzők pedig tudatosan igyekeznek is összehangolni a két területen nyújtott teljesítményt. Mindenesetre olyan nem fordulhat elő, hogy valaki mondjuk a tanórán kapott egyes miatt nem öltheti fel a csapat mezét. Furcsán hangzik talán, ám a délutáni edzések a pszichológiai segítségre is alkalmat kínálnak.

„Ha egy kamasz srácot az utcán csak úgy megszólítanék, nehezen állna elő a valós problémáival – magyarázza Kriszta, miközben kikanyarodunk a Tiszabura felé vezető főútra, begyűjteni a kisbuszba az ottani játékosokat. – A futball azonban olyan helyzeteket teremt, amelyekben tudunk nyíltan beszélgetni. Ha egy késői edzés után autózunk hazafelé a szürkületben, könnyebben ráterelődik a szó az otthoni ügyekre, egymással is őszintébbek a gyerekek. »Igen, az én apukám is iszik. Igen, az én apukám is megveri az anyukámat.« Felszínre törnek a gondok, így máris könnyebb segíteni.”

ÉRETTSÉGI FELKÉSZÍTÉS A GYENDAI CSAPATBUSZON

Tiszabőhöz hasonlóan Tiszabura is érintett az ország legszegényebb falvait felkaroló Felzárkózó települések kormányzati programban, itt vesszük fel a buszmegállóban várakozó burai különítményt. A 18 éves hátvéd, Márton István jövőre érettségizik a kisújszállási Móricz Zsigmond Református Gimnáziumban, Nyíregyházán készül továbbtanulni testnevelő tanárnak, a tiszagyendai futballcsapatot befogadó, szeretetteljes, egymást segítő társaságként jellemzi. A nála valamivel idősebb, divatos fekete kalapot viselő Tóth Elemér ma a járványidőszakban megcsappant keretet mezőnyjátékosként segíti, amúgy az U19-es korosztálynál kapus, és félelmetes tizenegyesölő hírében áll: nem hivatalos becslések szerint a lövések nyolcvan százalékát kivédi, legutóbb Jászapáti ellen segített megőrizni az 1–0-s vezetést a 85. percben kifogott büntetővel.

Közben begördül a busz Tiszagyendára, a csapat többi része már útra kész, gyors leltár következik („Igazolások megvannak, elsősegélydoboz megvan, a kapusfelszerelés nálad van, ugye?”),  aztán már csak a mezek kellenek az öltözőből, és indulhat az együttes Szolnokra, a Lurkó Focimánia elleni mérkőzésre. Ez az ősz valóságos őrület utazási szempontból, ugyanis a felújítás alatt álló tiszagyendai pályán nem lehet még játszani, így a pályaválasztói jogot felcserélve minden hétvégén idegenben szerepel a csapat. Taotámogatás nélkül nem sokra jutnának a gyendai pályafejlesztésekkel, ám így is néha a zsebbe kell nyúlni – például ha beesik egy előre nem tervezett, ám mégiscsak kifizetendő 167 ezer forintos villanyszerelői díj, mint a múlt héten.

„Ezekért a srácokért megéri  – mosolyog Kriszta. – Nem felejtem például az estét, amelyen először bekapcsoltuk a megépített pályavilágítást. Csak álltunk szótlanul a gyepen, néztük fent a fényeket, és a sírás kerülgetett bennünket. A faluban elterjedt, hogy UFO szállt le Tiszagyendán. Nem tudták elképzelni az emberek, hogy mi történhetett, mi ez a világosság.”

Vidám a hangulat a kisbuszon, igaz, a szolnoki út kissé hosszabb a tervezettnél: először tévedésből a Cukorgyári pályához megyünk, amelyet azonban a jelek szerint időközben felszántottak. Mielőtt megérkezünk a meccs­helyszínnek kijelölt, szebb napokat látott, a kopott betonfalon „Műtrágya magyar termés” reklámfelirat több évtizedes festékmaradványait őrző Vegyiművek-pályára, fültanúi lehetünk a futballmindenes-pszichológus miniterápiájának.
„– És az iskolában mi van?
– Rossz a helyzet.
– Miért?
– Egyest kaptam magyarból, mert az órán dobtam ki a szemetet.
– Azt' miért volt neked olyan fontos az órán kidobni a szemetet?
– Mert zavart.
– Ha egyest kaptál, ki kellene javítani, nem?
– Jó lenne. Csak nem tudom kidolgozni az érettségi tételeket se. Igazából ki sem tudom nyomtatni őket. És májusban már vizsga. Annyira pánikolok!
– Ne pánikoljál! Majd gyere be a mosodába, ott van nyomtató, kinyomtatom. Aztán segítek neked felkészülni. Dávidnak is segítettem, meg is kapta a négyest töriből.”

Hamarosan kiderül, a szóba hozott mintaszemély Boros Dávid, a Tiszagyenda utánpótlásedzője, aki néhány éve pótérettségire kényszerült. Igen ám, csakhogy a vizsga előtt fontos mérkőzés várt a csapatra Tiszajenőn, őt pedig játékosként nehéz lett volna helyettesíteni. Nem is kellett: végül Tasi Krisztina rábeszélte az utazásra, és meccsre menet, a kisbuszban tartott neki gyorstalpalót. Másnap pedig olyan szépen felelt Magyarország három részre szakadásából, mintha minden gyendai foci helyett történelmet tanult volna.

„FIGYELJÜNK, FIÚK, NE JÖJJENEK A LAPOK!”

Ami a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyei másodosztályú mérkőzést illeti, ez bizonyosan a legbiztonságosabb sportesemény az országban: az előírás szerinti rendezőszám fix (nyolc), a nézőszám változó, ezen a hűvös szombaton így minden szurkolóra két rendező jut. Én például sárga mellényben fél szemmel figyelem Borbély Miklós bácsit, a 71 éves törzsdrukkert, aki fiával, a nála harminc évvel fiatalabb Miklóssal követi a csapatot vagy két évtizede mindenhova: Tisza­gyendára, idegenbe, mennybe, pokolba. Igen, a bányagépjavító családi bt.-t működtető párosnak tősgyökeres tiszaroffiként Tiszagyendára is utazni kell, saját falujukban ugyanis valamikor kimondta a polgármester az ítéletet: „Nincs futball, nincs gond!” – azzal lehúzta a rolót.

A meccs előtt Kriszta testvére, a rasztahajú „Öcsi”, az egyesület működtetését edzőként és kapusként is segítő Tasi István társalog a bádogtető alatt az ellenfél képviselőjével. Megtudja, a Lurkónál éppen lejár Balázs Béla játékos-edző eltiltása, öt meccset kapott szövegért. „Lehetett benne némi cifra is” – állapítja meg vigyorogva Öcsi, és valóban, ha valaki öt meccset kap szövegért, azt talán még Petőfi Sándor is megirigyelte volna, pedig az ő szavai is keményen ütöttek a múzeumlépcsőn.

„Gyerekek, csak nyugodtan, ez a meccs nagyon kéne... – zárja eligazítását a tiszagyendaiak öltözőjében a Tasi testvérpárt edzőként segítő Boros Tibor. – Ne kapkodjunk, az ellenfelet nem kell gyilkolni, figyeljünk, fiúk, hogy ne jöjjenek a lapok!”

Meg is fogadják a gyendaiak Tibi bácsi tanácsát, az első félidőben nem jön egy lap sem, viszont a csapatnak a Cseh Tamás góljával megszerzett vezetést nem sikerül megtartania, csúnya védelmi hiba után egyenlít a Lurkó („Egyem a lelked, Köpcös”  – hallom a kispad mellett Kriszta vigasztalását). A szünetben a parádésan védő Öcsi dicséretétől hangos az öltöző, Tibi bácsi meg kiadja a jelszót: „Gyerekek, a száz százalék most kevés, több kell!” A fiatalabb tiszaroffi törzsszurkoló kiszalad a csomagtartóhoz pótszigszalagért, valamelyik fiú kérte, elszántsággal nincs gond, indulhat újra a csata.

„Meg kellett tanulnom, hogy nem sírok a vereség után. Tudod, én a futballal kezelem a maximalizmusomat” – magyarázza heves érzelmi gesztusait a gyendai csapatvezetőnő, aki a jelek szerint a játék közben már az edzői irányítást is jobbára átveszi az idősebb, tapasztalt kollégától. A második félidő derekán vezetéshez jut a Lurkó, a hajrában azonban ismét a húrok közé csap Cseh Tamás, és beveri az egyenlítő gólt. „Gyere, Tomi! Gyere, Bence! Gyere, Elemér!” – ordítja szinte önkívületben a gyendai futball Jeanne d'Arcja, ám hiába a totális védekezés, a végén csak eljut lövésig az ellenfél. A kapus szép vetődéssel hárít, a labda a kezében, mellettem pedig fülsüketítő kiáltás harsan fel: „Feküdj rá, Öcsi!”   Lefújják a találkozót, megvan a tiszagyendaiak 2–2-es bravúrdöntetlenje, az imént még tombolva ugráló Kriszta megkönnyebbülten mosolyog. Nagyot sóhajt: „Minden meccsen meghalok háromszor...”

(A tiszabői, tiszaburai és tiszagyendai riport a Magyar Máltai Szeretetszolgálat segítségével készült.)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. december 4-i lapszámában jelent meg.)