„Éhesen focizni nem aktuális” – Nógrádszakálon a rozsdás kapuk dacolnak az idővel

 

„Hol az Ipoly partján / a völgy összeszűkül / és a dús erdős hegy / szinte a vízben ül, / kinyújtott lábukon / dalol a sok madár, / van egy palócfalu: / Szakal, országhatár” – árulkodik a régről megőrzött, kedves vers a szlovák határtól néhány száz méterre eső falu környezetének természetes szépségéről. Valaha kastélyok, kúriák emelkedtek itt az Ipoly menti nógrádi dombokon, a Szent-Ivány, a Szerémy és a Keberich család igazgatta környékbeli birtokait nógrádszakáli úri lakjából. Mára maradéktalanul elsüllyedt az egykori előkelő világ, idővel az is elenyészett, ami valamennyire megmaradt a szocializmus évtizedeinek lassú rombolása után.

Kicserélődtek az urak is – a Palóc Coop elől éppen fülsértő ropogással kanyarodik ki egy fekete BMW, a csomagtartón fehér szigetelőszalaggal kirakott „BMW” felirat. Udvaron zúgatott motoros fűrész hangját vissz­hangozza a történelmi táj, az Árpád-korban ezen a helyen kötött békét egymással IV. Béla király és fia, V. István, a dombtetőn középkori elődjét felváltó XIX. századi templom magasodik a falu fölé jellegzetes, csúcsos tornyával. Elhagyott pincesor emlékeztet a valamikori szőlőtermő időkre, a házak felett csendes temető borul a domboldalra. Hátrébb a nevezetes kálvária stációi fehérlenek, ezek díszítésére az 1910-es években egyenesen Olaszországból hoztak táblaképeket. A műalkotások az ezredforduló után megjárták az MTI bűnügyi híreit is: „Megkerültek a nógrádszakáli római katolikus templomból február 5-én elrabolt kálváriaképek, a rendőrség átadta azokat a helybeli plébánosnak.”

Az elmúlt néhány évtizedben gyökeresen átalakult Nógrádszakál képe. Az Ipoly partján épült településen körülbelül 680-an élnek, túlnyomórészt romák, a talpon maradásért vívott küzdelem sokszor reménytelennek tűnik, időnként az igyekezet is lankad. Valószínűleg az említett főúri családok egykori nemesei és az itt megfordult jeles vendégek, Madách Imre, Petőfi Sándor nem ismernének rá a hajdan virágzó falura, de talán még a régi paraszti világ dolgos palócai vagy a rendszerváltás előtti időszak emberarcú szürkeségében megöregedettek sem. Hogy mit látnának manapság? Évtizedek óta tartó fokozatos lecsúszás nyomait: jó néhány romos, toldozott-foldozott házat, az udvarokon itt is, ott is széthányt halmokat, a sokaknak megélhetést jelentő hulladékvasazás jeleit, a dombra vezető sétány mellett kibelezett borospincéket. Ám a hely évszázadok emlékét őrző szelleme, dombok ölelésében megmutatkozó varázsa még így, a megkopott díszletek között is elpusztíthatatlan.

A PINGPONGTEHETSÉG NEM FÉL ELHAGYNI A FALUT

„Egy idegen szemében bizonyára szép a falu, a templom, a kálvária, a táj nyugalmat áraszt. Jó itt lenni, otthon érezheti magát az ember” – tart televíziós ismeretterjesztő filmekbe is bevágható, szépen megfogalmazott idegenvezetést falujáról a 13 éves Oláh Ádám, pedig nem is készült a szereplésre, váratlanul szólítottuk meg az utcán, amint a boltból igyekezett hazafelé, óriásflakonos kólával a hóna alatt. Elismerően hallgatjuk összeszedett mondatait, az általános iskolás diák érett fejjel gondol a jövőjére, nyártól Balassagyarmatra készül középiskolás kollégistának, hosszú távon orvosi pályát tervez, nem tartja elképzelhetetlennek, hogy később plasztikai sebésznek tanul. Aztán amikor arról kérdezzük, nem fél-e itthagyni szülőhelyét, gyerekkora környezetét, a faluszéli házat, ahol édesanyjával él, határozottan, egy szóban válaszol: „Nem.”

Tiszteletre méltó kiegyensúlyozottságról, céltudatosságról ad számot a falu legkisebb királyfija, pedig körülötte nem hét-, hanem hetvenhét fejű sárkányként fenyegetőzik, tekereg a nógrádszakáli valóság. Az ország egyik legszegényebb falujában, mint mindenütt, ahol a kilátástalanság romboló példákkal párosul, a gyerekek is könnyen elindulnak a lejtőn. A viselkedési minták óhatatlanul átragadnak az újabb nemzedékre, némelyek már tizenegy-tizenkét évesen megismerkednek az alkohollal, a dohány pedig még könnyebben terjed, magunk is találkoztunk az utcán kissrácokkal, akiknek a szájában ott füstölt az olcsó barna szivarka. Ádámnak szerencséje, hogy kiemelkedő szorgalmát és sokoldalú, asztaliteniszben, zenében és tanulásban egyaránt megmutatkozó tehetségét segített kibontakoztatni az iskolai környezet.

„Lehet, hogy emiatt nem süllyedt bele a mocsárba” – magyarázza Kovács Zsolt, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Jelenlét programjának nógrádszakáli vezetője, aki a Felzárkózó Települések programba bevont faluban igyekszik egyéb eszközök mellett a sport segítségével is a fiatalok hóna alá nyúlni. Oláh Ádámot ő tanítgatta gitározni, a bezárt iskola épületébe költöztetett máltai központ pingpongasztala pedig mások mellett a kis asztalitenisz-talentumnak is terepet ad a játékra, tudása csiszolására. Sétálunk felfelé a kétes hírű Palóc utcában az erdő felé, beszélgetünk a máltai szakemberrel a helybeli nehézségekről és reményteli mozzanatokról, utóbbiból érezhetően kevesebb jut errefelé. Megszűnt 2018-ban a nógrádszakáli általános iskola, emiatt naponta 73 gyerek ingázik Volán-busszal a szomszédos Ludányhalásziba, ám ha a reggeli két járatot lekési némelyikük – ami azért elő-előfordul –, akkor legfeljebb a harmadik-negyedik tanórára ér az osztályba. Nem feszültségmentes az utaztatás sem, a buszvállalat például a közelmúltban éles vitába került az iskolával, miután a kisdiákok kefirrel összekenték az aznap először szolgálatba állított, vadonatúj jármű üléseit. Azóta érvényes a szabály: tejterméket az intézmény kapuján kivinni tilos.

A NÓGRÁDI EDZŐ TANÍTÁSA: „A VILÁG VÁLTOZIK, MI NEM”

A ludányhalászi általános iskoláról sokaknak Sisa Tibor testnevelés- és földrajztanár neve ugrik be, a 61 éves „Tanár úr” futballedzőként országos ismertségre tett szert, miközben nem felejtette el gyökereit, és a környék szülötteként sohasem szakadt el Palócföldtől. Hogy mit szeret ebben a vidékben? Érdemes fellapozni a 2009-es interjút, amelyet Pietsch Tibornak, a Nemzeti Sport újságírójának adott ipolytarnóci házában.

„A világ változik, mi nem. Mi már nem cserélünk barátokat... Büszke vagyok a falusi mivoltomra, arra, hogy a szüleimtől megtanultunk palócul, és a fiunk is megtanult tőlünk. Én itt, Tarnócon nőttem fel. Itt mindenki ismer mindenkit, tudják, vered-e a feleséged, rosszul bánsz-e a kutyáddal, ha hülyeséget csinálsz, rád szólnak. Jól megférnek egymás mellett az emberek, de aki vét a törvény ellen, azon ott marad a bélyeg. Nem közösíti ki a falu, ám jobban teszi, ha meghúzza magát. S így van ez rendjén. Szerencsés vagyok, nagyon szerencsés, hogy az Ipoly ezen oldalán születtem. És ez a ház, és ez a föld... Látják azt a házat? Édesapám kovácsműhelye volt. Gyönyörű mesterség volt az övé. Hallják? A kakukkot, a rigót, a mátyásszajkót? A méheket? Hihetetlen vidék ez. Itt percek alatt kimegy a stressz az emberből. Megnyugszik, és el sem akar mozdulni innen. Csak akkor, ha meccs vagy edzés van. Nekem ez a hazám. Itt jó nekem.”

Ismerősek a szavak, ismerős a kötődés, az imént a tizenéves nógrádszakáli fiútól hallottunk hasonló vallomást. A szülőföld szeretete különösen felértékelődik itt, ahol kettőt kell lépni ahhoz, hogy valaki eggyel előbbre jusson. A lakosság alulképzett, a legnagyobb munka­adó az önkormányzat a közmunkaprogram révén, amely azonban némely tapasztalatok szerint hamis biztonságot ad: hiába kínál szerény, de viszonylag stabil megélhetést, közben sokszor elkényelmesíti és csekély ösztönzésétől is megfosztja az alkalmazottat.

SZEMÉTTELEPEN, SÍNEKEN ÁT A FOLYÓPARTI PÁLYÁHOZ

„Az emberek a saját egzisztenciájukkal vannak elfoglalva. És lássuk be, éhesen focizni nem igazán aktuális” – vezet ki minket gazos ösvényen keresztül a folyóparti elhagyott nagypályához Oláh Sándor. Ő lakik legközelebb az egykori sporttérhez, egyúttal a faluszéli földútnál kialakult, patkánybirodalomnak számító illegális szeméttelephez is, így a széthajigált koszos rongyokon, hipósdobozokon, széttört monitorokon átgázolva és a Balassagyarmat–Ipolytarnóc vasútvonal sínpárján keresztüllépdelve Sanyi bácsi mutatja meg nekünk a nógrádszakáli futball temetőhelyét. Szép fekvésű a természetes rétté visszaváltozott sportterep pedig, a rozsdás kapuk még dacolnak az idővel, bár a több mint fél évszázadon át használt futballpályán tizenhárom éve nem pattog a labda. Valamikor a helyi kefegyártó üzem segítette a csapatot, Bagoly László szervezte, fogta egybe, a játékosok azonban idővel elfogytak, a hétvégi meccs helyett inkább a maguk bajával voltak elfoglalva, aztán 2008-ban kimondták az imént idézett igazságot: „Éhesen focizni nem igazán aktuális.”

A Nemzeti Sportban 2004-ből való az utolsó szöveges említés az együttesről, egy mondat csupán: „Nógrádban elmaradt a Nógrádszakál–Mihálygerge összecsapás, mivel az ifjúsági csapatok mérkőzésén bántalmazták a játékvezetőt.”  Bizonyára az efféle jelenetekre utal futballkalauzunk, amikor felidézi: „Volt itt kiabálás, ordibálás, főleg, ha Ludánnyal, Litkével játszott Szakál. Néha össze-össze is ment a két szurkolócsapat, na nem komoly verekedés szinten, csak amolyan »nem félünk tőletek« alapon. Vasárnap összesereglett a falu népe, a házunkig felhallatszott a meccs zaja. A feleségem mosta a csapat mezét, mindenki hozzátette a magáét. De sok jó futballista volt itt a morengók között! Mondhatom rájuk, közéjük tartozom én is.”

KÉT-KÉT TÉGLA A FÖLDÖN, ÉS MEHET A PARKOLÓI FOCI

Bejegyzett nagypályás csapat tehát rég nincsen „NSZK-ban” – ez Nógrádszakál beceneve a palóc szlengben –, de a futball itt is az egyik leghatékonyabb közösségszervező erő, a máltaiak pedig igyekeznek is használni a csodaszert. A helybeli tizenévesekből verbuválódott társaság rendszeresen összejár focizni a máltai Jelenlét-pont előtti betonos placcon, leraknak a srácok két-két téglát, pulóvert, aztán mehet is a játék. Ma délután viszont szervezett edzésre várják ide a fiúkat, lányokat, Oláh Teofil fél háromra érkezik, korábban nem is igen tud: az MLSZ amatőr C-képesítésével felvértezett tréner, a Mátraterenye megyei I. osztályú csapatának 40 éves játékosa délelőtt még egy salgótarjáni vendéglőben dolgozik ételfutárként.

Annyi időnk még éppen van, hogy segítsünk elszállítani egy vadonatúj kályhát a település peremén élő bajba jutott roma asszonynak. Huszonhét évesen egyedül maradt négy kis gyerekével a rozoga házban, a régi, rossz vastüzelővel már lehetetlen volt tovább fűteni, a tél pedig kopog az ablakon. A konyhában kiragasztott ceruzarajz, fiatalember portréja néz vissza róla, az egyetlen szűkös szoba falára kacskaringós gyerekbetűkkel, zöld festékkel felmázolva: „Apa.” Elbeszéli a családanya, párja lopásért került Márianosztrára, 2024-ben szabadul, addig Skype-on érintkeznek a beszélők idején, személyesen odamenni nem érdemes, ugyanis a kicsikkel nem engedélyezett a börtönlátogatás. Hozzáteszi: „Így a gyerekek nem felejtik, én meg úgysem fogom.”  Könnyű lenne ítélkezni, az elkövetett vétség optikáján keresztül nézni a család sorsát, a segítség azonban nem ilyen alapon jár, a kályha egy kiszolgáltatott asszony és négy kis gyerek telét teszi elviselhetőbbé.

Néhány jó szó, hasznos tanács pedig támaszt nyújt akkor is, ha a probléma nem oldható meg egy vaskályhával. Falujárásunk során Kovács Zsolt, a máltaiak nógrádi vezetője egy másik nő panaszát is meghallgatja az utcán: Hedvig és férje hiába tartja rendben dolgos munkával a házát és látja el gyerekeit, a kényszerből felvett, brutális kamatokkal kínált gyorshitel erősen próbára teszi a családi gazdálkodást. Szívmelengetőbb témára terelődik a szó, az anyai dicséret alapján hamar kiderül, fia a falu egyik leglelkesebb és legtehetségesebb futballistája: „Neki csak a foci létezik, tiszta futballfüggő. Azt nézi a telefonon, tévében, és heti kétszer jár Szécsénybe edzésre. Szerintem focista akar lenni.”

„HAZAMENNI KÖNNYŰ, ITT MARADNI NEHÉZ”

Két perc múlva már alkalmunk nyílik személyesen is tisztázni a kérdést, az édesanya kedves invitálását elfogadva ott ülünk a tizenkét éves Takács Olivér Martin mellett a kőpadlós szobában, és figyelmesen hallgatjuk az ifjú középpályás beszámolóját a Mátraderecske elleni drámai rangadóról és a Mohora elleni meccsen lőtt cselezős góljáról. Cristiano Ronaldo helyesen tette, hogy otthagyta a Juventust a Manchester United kedvéért – tudjuk meg ezt is a világfutball kis nógrádi elemzőjétől, aki elbüszkélkedik a pályafutása során nyert érmekkel, majd elárulja, felnőttkorában focista lenne, esetleg autószerelő – de utóbbit érezhetően csak vészmegoldásként említi.

Mire visszaérünk a volt iskolaépület előtti betonos parkolóhoz, Teofil már az autójából pakolja ki a körégyűlt gyerekseregnek a piros Eb-mezeket és a közelmúltbeli budapesti látogatásról maradt MTK-logós labdákat – a máltai szervezésű Arany Kupán a hátrányos helyzetű falvak gyerekcsapatai küzdöttek egymással az Új Hidegkuti Nándor Stadionban, a nógrádszakáli társaság aznap emlékezetes futballélménnyel és egy labdaszettel gyarapodott. Úgy fest, Bimbó és Imike nem jött el a mai tréningre, pedig a két magának való, visszahúzódó fiú egy órája a máltaiak hívására még érdeklődve hümmögött az erdőszéli úton, fűrésszel a karján. Itt sorakozik viszont a legvagányabb kisfiú, a hétéves Oláh Brájen Benet, a szomszédból érkezett két talpraesett kislány, meg persze a két nagymenő, Valentin és Rajmund. „Kettő vs. öt!”  – áll elő harsány javaslatával a hangadó páros, mihelyst elérkezik a kétkapus játék ideje, az elosztásnál azonban nincsen demokrácia, Teo bácsi lazán megoldja a problémát. Valentin és Rajmund választ csapatot...

Az önfeledt játéknak az alkonyat vet véget, visszakerülnek a labdák a csomagtartóba, a gyerekek elbúcsúznak, ki-ki elindul otthona felé. Szürkületbe burkolózik a falu, lassan mi is autóba ülünk, máltai útitársam csendesen megjegyzi: „Hazamenni könnyű, itt maradni nehéz.” Elkanyarodunk a központi terecske emlékszobra mellett, az ablakon át éppen látszik a bronz nőalak alatt elhelyezett felirat: „Ahol a hősöket nem felejtik, mindig lesznek újak!”

Csak tudnánk, kiket neveznek hősöknek. Talán mi is találkoztunk néhánnyal, csak kólával a kézben, otthoni rövidgatyában és a betonos pályán szaladgálva nem ismertük fel őket.

(A nógrádszakáli riport a Magyar Máltai Szeretetszolgálat segítségével készült.)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. december 11-i lapszámában jelent meg.)