Tisztán látta a célt a nagy motivátor – 80 éves Aimé Jacquet, a franciák világverő edzője

Örökre emlékezetes dátum marad a francia labdarúgás történetében 1998. július tizenkettedike. Aznap a válogatott 3–0-ra legyőzve Brazíliát világbajnokságot nyert Párizsban. Az ünneplésről készült fotók egyike ikonikussá vált: Aimé Jacquet szövetségi kapitány Fabien Barthez és Bixente Lizarazu vállán ülve felszabadult boldogsággal emeli magasba a világbajnoki trófeát.

A vb megnyerése egy sikeres – de talán túl rövid – edzői pályafutás betetőzése volt: a szombaton 80 éves Jacquet ugyanis soha többé nem edzősködött, így érdemes felidézni, hogyan vezetett az útja a világfutball csúcsáig.

Aimé Jacquet a Loire megyei Sail-sous-Couzanban született, játékos-pályafutását a Saint Étienne-ben töltötte, ám kezdetben csak amatőr szerződése volt, ezért a futball mellett a helyi acélműben dolgozott. A középpályás idővel alapemberré vált a francia élvonal akkori sikercsapatában, amellyel többek között öt bajnoki címet nyert. A Saint-Étienne játékosaként nem találkozott magyar együttessel nemzetközi kupasorozatban, ám 1967-ben felkészülési meccsen 4:1-es vereséget szenvedett „Budapest labdarúgó-válogatottjától”, amelyben Bene Ferenc és Varga Zoltán is duplázott. Jacquet kétszer a válogatottban is pályára léphetett, de súlyos sérülés nehezítette az életét, karrierjét 1975-ben a regionális riválisnál, az akkor még kevésbé sikeres Olympique Lyonnál fejezte be.

Lyonban is kezdett el edzősködni nem sokkal később, állítólag az első szakemberek egyike volt, aki főállásban dolgozó sportorvost akart a csapata mellé, a kérésére érkező dr. Jean-Marcel Ferret később a válogatottnál is segítette a munkáját. Lyoni éveit pénzügyi gondok is nehezítették, így Jacquet 1980-ban továbbállt Bordeaux-ba. Ott pedig kezdetét vette a kilencéves kaland, amely során a Girondins-ből a francia bajnokság legjobbja vált.

A 140 éves klub történetének hat bajnoki elsőségéből három az ő nevéhez fűződik, kétszer a Francia Kupát is megnyerte csapatával, amely abban az időszakban a BEK-ben és a KEK-ben is elődöntőig jutott, utolsó bordeaux-i idényében pedig Magyarországon is játszott, kettős győzelemmel ejtette ki az Újpestet az UEFA-kupából. Az akkori Bordeaux-ból többen – például Patrick Battiston, Alain Giresse, Jean Tigana – meghatározó játékosai voltak az 1984-ben Európa-bajnoki címet nyerő francia válogatottnak.

Ugyan a Montpellier-nél és a Nancynál töltött időszaka nem volt ennyire sikeres, Jacquet elismert klubedzőként vállalta el a Francia Labdarúgó-szövetség felkérését és lett a nemzeti edzőközpont munkatársa, majd 1992-ben Gérard Houllier segítője a válogatottnál. A gyengélkedő franciák azonban lemaradtak az 1994-es világbajnokságról, így előbb ideiglenesen, majd hosszabb távra is ő lett a szövetségi kapitány. Az első években visszatetszést váltott ki azzal, hogy olyan nagyságokat tett ki a csapatból, mint Éric Cantona (akit éppen 8 hónapos eltiltással sújtottak, mert egy Premier League-meccsen megrúgott egy nézőt), David Ginola vagy az aranylabdás Jean-Pierre Papin. A megfiatalított csapat azonban kijutott az 1996-os Eb-re és az angliai tornán az elődöntőig jutott, s tizenegyespárbajban maradt alul a csehekkel szemben.

Jacquet ettől még korántsem vált közönségkedvenccé. A legendás Just Fontaine is élesen bírálta a kinevezését („Jacquet csak egy újabb Houllier, egy szomorú figura, aki nem tudja motiválni a játékosokat”), egyre többen kritizálták, hozzá nem értőnek tartották, sokan ostorozták defenzív taktikája miatt. Miután az 1997-es négycsapatos (a brazil Roberto Carlos franciáknak lőtt szabadrúgásgóljáról elhíresült) „mini-világbajnokságon” nyeretlenül lett harmadik együttesével, már össztűz zúdult rá.

A hazai rendezésű világbajnokságra 22 játékost nevezhetett, de előbb 28-as bő keretet hirdetett, amit a tekintélyes L'Équipe sportnapilap úgy kommentált, hogy Jacquet azt sem tudja, mit csinál, néhány kritikus pedig a személyeskedéstől sem riadt vissza, kifigurázta vidékies dialektusát, sótlan alaknak festette le – miközben játékosai utólag azt is kiemelték, mennyire motiválta őket. E sértések rendkívül mély sebet ejtettek a kapitány lelkén, aki a vb-győzelem után öt évvel adott interjújában is nekitámadt a sportnapilapnak, amely válaszul beperelte a jó hírnév megsértéséért (eredménytelenül).

A játékstílust tekintve néhány bírálatnak azért volt alapja. Ugyan Jacquet csapata elsősorban Zinédine Zidane köré szerveződött, s Thierry Henry vagy David Trezeguet is nála mutatkozott be, az a francia válogatott nem a lenyűgöző támadójátékáról volt híres. Inkább a jó erőnlétre, a fizikai erőre, a stabil védekezésre épített. A világbajnokságon Zidane (és Youri Djorkaeff) mögött általában három, inkább védekező felfogású középpályás játszott Didier Deschamps, Christian Karembeu és Emmanuel Petit személyében, előttük Stéphane Guivarc'h szerepelt, aki inkább a labda megtartásában, a társak előtti terület megnyitásában volt jó, mintsem a gólszerzésben. Zidane a döntőig nem is teljesített kimagaslóan, Szaúd-Arábia ellen kiállították, a fináléban azonban két gólt fejelt Brazíliának – miután Jacquet kifejezetten kérte tőle, hogy a szögleteknél menjen a kapu elé.

A Stade de France-ban aratott siker után nem sokkal Jacquet távozott a francia válogatott éléről és 2006-os visszavonulásáig a szövetség szakmai igazgatója volt, televíziós munkát is vállalt, de vezetőedzőként már nem dolgozott. A most 80 éves szakember Felső-Savoyában éli nyugdíjas éveit, visszavonultan. Az edzőként ránehezedő állandó feszültség, a sokszor sértő kritika nyomán nem meglepő, hogy háttérbe vonult, szinte teljesen eltűnt a nyilvánosság elől, s csak kivételes esetben, ritkán ad interjút.

De a neve sohasem merül feledésbe.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. november 27-i lapszámában jelent meg.)