Lőw Zsolt: Már tudjuk, hogyan kell bánni a világsztárokkal

 

– Meglepődtek?
– Igen is, meg nem is – kezdte a Nemzeti Sportnak adott exkluzív interjúját Lőw Zsolt, aki a két ünnep között szerződést bontó vezetőedzőhöz, Thomas Tuchelhez hasonlóan távozik a Paris Saint-Germaintől. – Meglepődtünk, mert december huszonharmadikán, a Strasbourg ellen négy-nullára megnyert mérkőzést követően hivatott be minket a klub sportigazgatója, Leonardo, hogy közölje, a jövőben nem számít Thomas munkájára. Azok után, hogy bár jókora nehézségekkel kellett megbirkóznunk kétezerhúszban, történelmi sikereket értünk el a PSG-vel, az ősszel a Bajnokok Ligájában csoportelsőként jutottunk tovább, s a bajnokságban egy pont a lemaradásunk a listavezető Lyontól, kissé érthetetlennek tartottuk a döntést. Ahhoz képest, hogy az egész idényben számtalan sérülés hátráltatott bennünket, ráadásul a koronavírussal is meg kellett küzdenünk, szerintem nagyszerű szakmai teljesítmény, hogy így zártuk az évet. Erőn felül teljesítettünk, ez az igazság.

– Ilyenkor jön az, hogy „de…”
– …aki kicsit is követte a csapattal kapcsolatos híreket, hallhatott arról, hogy az elmúlt hetekben, hónapokban már érezhető volt némi feszültség a sportigazgató és a vezetőedző között. Másképp fogalmazva: nem derült égből villámcsapásként ért minket a bejelentés. A nyári átigazolási időszak nem úgy alakult, ahogy szerettük volna, a BL augusztusi végjátéka előtt és után meghatározó játékosok távoztak, őket nem sikerült megfelelően pótolni. Ez is feszültséget szült egyes klubvezetők és a szakmai stáb között, mint ahogy az is, hogy a sportigazgató más elveket vallott az irányításról, mint a vezetőedző. A részletekben nem merülhetek el, maradjunk annyiban, más elképzeléseik voltak sok téren, és a nézetbeli különbség egyre csak nőtt az idő előrehaladtával. Ez odáig vezetett, hogy Leonardo úgy döntött, más stábbal képzeli el a jövőt. Legyünk őszinték, hosszú távon nem is lett volna fenntartható ez az állapot. Előbb-utóbb a szakmai munka, ezáltal a csapat teljesítménye látta volna a kárát. Ha innen nézzük, jobb volt most, majdhogynem a csúcson, túlnyomó többségben szép emlékekkel a tarsolyunkban elköszönni.

– Nem került szóba, hogy ön marad a klub kötelekében?
– Nem. Ha a klub részéről fel is vetődött volna, akkor is nemleges a válaszom. Az értékrendembe nem fért volna bele, hogy ne kövessem Thomast. Korábban Salzburgban és Lipcsében is lett volna lehetőségem arra, hogy a távozó vezetőedző helyére lépjek, de nem éltem a lehetőséggel. Azt vallom, ha valakivel vállt vállnak vetve harcolok, kutya kötelességem a rosszban is osztozni vele. Rendkívül szoros a szakmai kapocs Thomas és köztem, ad a szavamra, támaszkodik rám, ezért is érzem úgy, hogy az elért sikerekben nekem is részem volt. A kudarcokban éppúgy. Két és fél évvel ezelőtt az ő hívására kerültem a PSG-hez, végig mellette voltam – értelemszerűen akkor is, amikor mennie kellett.

– A tulajdonosnak, Nasszer al-Kelaifinak nem volt beleszólása az edzőkérdésbe?
– Vele nagyon jó volt a kapcsolatunk, roppant mód becsülte a munkánkat, az eredményeinket. Tudni kell azonban azt is, hogy amikor Párizsba hozta Leonardót, tulajdonképpen szabad kezet adott neki, így szakmai kérdésekben elsősorban a sportigazgató döntött. A tulajdonossal ápolt viszonyomról mindazonáltal sokat elárul, hogy az elmúlt napokban két üzenetet küldött, kedves, szép szavakat írt. Megköszönte, amit a klubért tettünk, kiemelve, hogy történelmi sikereket értünk el, és hozzátette, büszkeséggel tölti el, hogy emberileg is közel kerültünk egymáshoz.

– Mások is írtak?
– A futballnak ezen a szintjén már ritkák a mélyebb emberi kapcsolatok. A PSG-hez hasonló csapatok szüntelen kirakatban vannak, hatalmas pénzek mozognak, dübörög a gépezet. A sportsikerek az elsődlegesek, szoros emberi kötelékek ritkán alakulnak ki. A sztárok buborékban élnek, nemigen nyitnak mások felé, amennyire lehet, óvják a privát szférájukat. Hogy mindezt miért mondtam el? Azért, mert az egyik legnagyobb sikerünknek azt tartjuk, hogy a játékosok idővel megbizonyosodtak arról, szakmailag és emberileg is alkalmasak vagyunk arra, hogy trófeákat nyerjünk velük. Az elmúlt két és fél évben minden körülmények között próbáltunk emberek maradni, megtaláltuk az arany középutat. Mi voltunk a vezetők, mi jelöltük ki az irányt, ám közben partnerként kezeltük a futballistákat, bármikor, bármiről lehetett velünk beszélni. Afféle adok-kapok volt ez: ha kellett, meghúztuk a gyeplőt, de ha kellett és lehetett, engedtünk. Ilyen játékosoknak elnyerni a bizalmát, nagy tett. Azt gondolom, olyan közösség és egység alakult ki, amilyenre korábban nem volt példa a PSG-nél. S igen, Kylian Mbappétól kezdve Marco Verrattin és Presnel Kimpembén át Abdou Diallóig szinte a keret összes tagja küldött nekem üzenetet, amelyben megköszönte a közös munkát. Amikor az üzeneteket olvastam, rádöbbentem: volt értelme ennek a két és fél évnek, a sikerek elérése mellett kialakultak érzések is. Ez sokat segített abban, hogy ami december huszonharmadikáról huszonnegyedikére virradóra történt velünk, könnyebben tudjuk feldolgozni. A játékosok szemében kivívtuk a tiszteletet – ennél többet nem kaphattunk volna.

– Ezek szerint már túltette magát az elbocsátáson?
– Napról napra jobban vagyok. A PSG-nél töltött időszak bennem is mély nyomot hagyott, a többiekhez hasonlóan a szívemet-lelkemet beletettem a munkába. Kívülről nem látszott, de olykor óriási harcokat kellett megvívnunk, és ez bizony megviselt bennünket. Mégis azt mondom, gyönyörű volt ez a két és fél esztendő. Lassan kezdjük felfogni, mit tettünk le az asztalra. Ha volt is előjele, Leonardo bejelentése egyfajta sokként ért minket. Miután közölte velünk a döntést, az edzőközpontba vezetett az első utunk – nem éltünk át felemelő pillanatokat, amikor kipakoltunk a szekrényünkből… Az utóbbi három-négy napban az volt a lényeg, hogy az ügyvédek megegyezzenek egymással. Igyekeztünk minél csendesebben és korrektebbül pontot tenni ennek a fejezetnek a végére, ma már mondhatom, sikerült. Tisztelettel és barátsággal váltunk el egymástól. A klub szerződtethet új edzőt, mi pedig szabadon igazolhatók vagyunk.

– Az Arsenal, a Chelsea, sőt már az FC Barcelona érdeklődéséről is lehetett hallani.
– Az elmúlt napok még nem a jövőtervezés jegyében teltek, a szeretteink körében ünnepeltünk. Hagytuk, hogy leülepedjenek bennünk a történtek.

– Azért sejti már, hogyan alakul a folytatás?
– Hacsak valami váratlan nem jön közbe, pihenő következik. A feleségemmel úgy döntöttünk, nem bolygatjuk fel a család életét, a tavaszt még Franciaországban töltjük, már csak azért is, hogy két nagyobbik lányunk ott fejezhesse be az iskolai évet. Ami a jövőt illeti, nem csupán edzőként, háromgyerekes családapaként is kell gondolkodnom, szem előtt tartom majd azt is, hogy a lányaink a lehető legkevesebbet érezzék meg az újabb váltásból. Addig minél több értékes időt akarunk együtt tölteni, szeretném többet kivenni a részem a családi életből. Véletlenül sem panaszként említem, de irtózatosan kemény időszak van mögöttem, vágyom a kikapcsolódásra és a feltöltődésre. Erre szükségem is van ahhoz, hogy a nyáron újult erővel veselkedjek neki a következő kihívásnak.

– Netán vezetőedzőként?
– Ez is benne van a pakliban. Három út tűnik reálisnak. Az egyik, hogy Thomas Tuchellel nekifutunk még egyszer, és teszünk egy kísérletet arra, hogy feljussunk a klubfutball csúcsára, mert bár a Bajnokok Ligája-ezüst tényleg szépen csillog, az elveszített finálé miatt némi hiányérzet maradt bennünk. Bennem van ugyanakkor az is, hogy adott esetben jó lenne egyet előrelépni a ranglétrán, a megkereséseket tekintve erre is lenne lehetőségem. S közben ott van még az engem az edzői pályán nyolc évvel ezelőtt elindító Ralf Rangnick is, akihez mindmáig szoros szakmai és emberi kapcsolat fűz. Azt sem lehet kizárni, hogy mindhárman együtt dolgozunk majd… Magam is kíváncsian várom, mit hoz a jövő.

– Egy utolsó kérdés a múltról: mit adott önnek a Paris Saint-Germainnél töltött két és fél év?
– Elképesztően sokat! Amikor kétezertizennyolc nyarán úgy döntöttem, hogy a salzburgi és a lipcsei évek után elhagyom az RB-családot, és a topfutball világába lépek, nem hittem volna, hogy ennyi élményben lesz részem. Thomasszal egymást építve haladtunk, rengeteget tanultam tőle, miközben azt remélem, én is segítettem neki. Folyamatosan csiszolódtunk és fejlődtünk, ma már tudjuk, hogyan kell világsztárokkal bánni – nemcsak játékosként, emberként is. Nem vitás, mindig lehet, mi több, kell is tanulni, ám amit elértünk, arra már lehet építeni. Nem tudhatom, mit tartogat nekem a sors, de azzal a tapasztalattal, ami mögöttem van, immár bátran bele merek vágni bármilyen feladatba.