FFT: a becsúszás halála

„Nézzük csak: ha meg lehet tanítani elefántokat szájharmonikázni, vagy agarakat krikettezni, akkor miért ne lehetne megtanítani az angol profikat futballozni?” – tette fel a kérdést egy osztrák újságíró, Willy Meisl 1955-ben Anglia ostoba vereségeire utalva, amikor előbb 6:3-ra, majd 7:1-re kaptak ki a magyar válogatottól. Haragját azok a vélemények váltották ki, amelyek szerint ez a fajta megaláztatás elkerülhető lett volna, ha Anglia nem felejt el „erőből játszani”.

Willy annak a Hugónak volt az öccse, aki az 1930-as évek osztrák Wundermannschaftját vezette kapitányként. A nácik elől Londonba menekült, ahol a brit futball intelligens és szenvedélyes elemzőjévé vált. Számára a 6:3-as vereség előre megjövendölt kudarc bizonyítéka volt. A mérkőzés előtt a mindentudó brit sajtó a következő főcímekkel jelent meg: „A szeszélyes magyar válogatott nem veri meg Angliát”, „Sok becsúszó szereléssel verhető meg Magyarország”, „Az állandó keménység megzavarja a magyarokat”. Az efféle „undok arrogancia”, ahogy Meisl elnevezte, egyértelműen a visszájára sült el. A meccs után a kábult angol csapatkapitány csak azt tudta hajtogatni: „Hasztalan próbáltam becsúszni!”.

A becsúszó szerelés lassú és hosszan nyúló agóniája 1953. november 25-én kezdődött el Anglia katasztrofális vereségével. Hogy ezt fel is ismerje az angol futball, ahhoz még fél évszázadra volt szüksége. Még ma is sokszor halljuk brit pályák széléről azokat a bekiabálásokat, amelyek Meislnél is kiverték a biztosítékot: „Csússzatok rájuk!”, „Játsszatok erőből!”.

„Nézzük csak: ha meg lehet tanítani elefántokat szájharmonikázni, vagy agarakat krikettezni, akkor miért ne lehetne megtanítani az angol profikat futballozni?” – tette fel a kérdést egy osztrák újságíró, Willy Meisl 1955-ben Anglia ostoba vereségeire utalva, amikor előbb 6:3-ra, majd 7:1-re kaptak ki a magyar válogatottól. Haragját azok a vélemények váltották ki, amelyek szerint ez a fajta megaláztatás elkerülhető lett volna, ha Anglia nem felejt el „erőből játszani”.

Willy annak a Hugónak volt az öccse, aki az 1930-as évek osztrák Wundermannschaftját vezette kapitányként. A nácik elől Londonba menekült, ahol a brit futball intelligens és szenvedélyes elemzőjévé vált. Számára a 6:3-as vereség előre megjövendölt kudarc bizonyítéka volt. A mérkőzés előtt a mindentudó brit sajtó a következő főcímekkel jelent meg: „A szeszélyes magyar válogatott nem veri meg Angliát”, „Sok becsúszó szereléssel verhető meg Magyarország”, „Az állandó keménység megzavarja a magyarokat”. Az efféle „undok arrogancia”, ahogy Meisl elnevezte, egyértelműen a visszájára sült el. A meccs után a kábult angol csapatkapitány csak azt tudta hajtogatni: „Hasztalan próbáltam becsúszni!”.

A becsúszó szerelés lassú és hosszan nyúló agóniája 1953. november 25-én kezdődött el Anglia katasztrofális vereségével. Hogy ezt fel is ismerje az angol futball, ahhoz még fél évszázadra volt szüksége. Még ma is sokszor halljuk brit pályák széléről azokat a bekiabálásokat, amelyek Meislnél is kiverték a biztosítékot: „Csússzatok rájuk!”, „Játsszatok erőből!”.

Az ipari méreteket öltő hisztéria, amely a liverpoolos Jay Spearing kiállítását követte a decemberi Fulham elleni mérkőzésen, csak azt mutatta meg, mennyire merevek az álláspontok a kérdéssel kapcsolatban.

A hagyománytisztelők úgy vélekednek, hogy amit a játékos tett, az része annak a viharos lendületnek, ami a Premier League védjegye, mások amiatt károgtak, hogy a futball egyre inkább olyan sporttá válik, amelyben nem lehet egymáshoz érni.

Az ilyenek nyilvánvalóan elfelejtik – ha valaha is tudták –, a döntéshozó ebben az esetben inkább arra próbálta meg felhívni a figyelmet, hogy a labdarúgás nem a rögbi oldalági leszármazottja. A szövetség 1863-as tizedik cikkelyében egyértelműen kimondta, „sem a gáncsolás, sem a lökés nem megengedhető a játék során”. Az az elgondolás, hogy a futballban nem lehet egymáshoz érni, inkább az újkori brit játék formálóinak elgondolása, és nem valami FIFA-diktátum.

Az egykori bíró, Graham Poll szerint egyáltalán nem lényegtelen kérdés Spearing labdaszerzése, a játékvezető, Kevin Friend azt próbálta mérlegelni, ennek során meggondolatlanul veszélyeztette-e játékostársát. Amint úgy ítélte, hogy igen, azonnal ki kellett állítania. Spearing esete tökéletesen illusztrálja, miért nem része többé a becsúszó szerelés a védekezés művészetének. Mielőtt olyan csapatok jelentek volna meg a színen, mint az '50-es évek magyar válogatottja vagy a '70-es évek Ajaxa, és kezdetét vette volna a zónavédekezés az 1990-es években, addig tényleg egy az egyben estek egymásnak a játékosok. Az alapszabály az volt, hogy ha túlléptél az embereden, akkor helyet csináltál magad előtt ahhoz, hogy megindulhasson a támadás. Így a középpályásokra és a védőkre hárult annak felelőssége, hogy ellenfelük ne passzolhasson. Erre a legjobb módszernek egy becsúszó szerelés kínálkozott.

De van-e jövője ennek a játékelemnek? A FourFourTwo terjedelmes cikkben nézett utána, ami elolvasható a FourFourTwo.hu-n, IDE KATTINTVA!