Paradox: 1999-ben a Mennyországban érezték magukat a „vörös ördögök”

A remek, Jürgen Klopp-féle Liverpool ide vagy oda, azért még mindig az 1999-es Manchester United a legjobb angol klubcsapat, írta egy teljesen elfogulatlan manchesteri lap, mások szerint az 1984-es Liverpool volt minden idők legjobbja – megmondjuk őszintén, hosszas tanakodás és tanácsadók bevonása után tettük le végül a billentyűzetet az MU mellett utóbbi helyett, de a „vörösök” hívei később még beszavazhatják a sorozatba ezt vagy bármelyik más Liverpoolt a fent jelzett korszakból.

IKONOSZTÁZ

Nem mellékesen a FourFourTwo magazin is az 1998–1999-es United mellett rakta le a garast, és bizony Peter Schmeichel, Gary és Phil Neville, Jaap Stam, Ryan Giggs, David Beckham, a Dwight Yorke, Andy Cole, illetve a Teddy Sheringham, Ole Gunnar Solskjaer kettős legalább olyan ikonjai a klubnak, mint az 1968-as Bajnokcsapatok Európa-kupája-győztes (Bill Foulkes, Nobby Stiles, George Best, Bobby Charlton) és a 2008-as BL-aranyos hősök (Edwin van der Sar, Rio Ferdinand, Nemanja Vidics, Owen Hargreaves, Paul Scholes, Cristiano Ronaldo, Wayne Rooney, Carlos Tévez). Szomorú, de az 1878-ban Newton Heath LYR FC néven alapított, 1902-ben a mai névre átkeresztelt klub 20 bajnokcsapata, 12 FA-kupa- és 5 Ligakupa-győztes, illetve egy KEK- és egy El-aranyérmes gárdája közül máig az egyik legismertebb az, amelyik 1958-ban Münchenben repülőgép-balesetet szenvedett. A katasztrófában huszonhárman veszítették életüket, köztük az MU nyolc játékosa; heten a helyszínen elhunytak el, a mindmáig a manchesteri drukkerek egyik legkedvesebb játékosának számító őstehetség, Duncan Edwards pedig két hét múlva halt meg. Erről a csapatról bővebben ITT olvashat!

A FERGUSON-KORSZAK

Nem sok kellett volna ahhoz, hogy a skót menedzser, Alex Ferguson ne a United kispadjára üljön le a mexikói világbajnokság után, ahol hazája nemzeti csapatát vezette, és a skót nem is kezdett Manchesterben fényesen. Bizony, a Rangers korábbi játékosa, az Aberdeen volt edzője párszor gondolatban már összepakolt, négy év alatt csak egy bajnoki ezüstérmet tudott felmutatni, a többi idényben a legjobb tíz közé sem jutottak, de az 1990-es FA-kupa-arany megtörte a jeget. Ahogyan a közhely mondja, jó kis csapat volt az, a skót kapus, Jim Leighton, aztán Viv Anderson, Steve Bruce, Gary Pallister, Paul Ince, Lee Sharpe, Neil Webb, a nagy Bryan Robson, Mark Hughes, Brian McClair és az akkoriban nagyon menő ék, Mark Robins az igazi régi sulis brit vonalat képviselték. Talán csak a technikás középpályás Webb kivételével – a játékos egy évre rá betalált a Kupagyőztesek Európa-kupájában a Pécsi MFC-nek (az angolok kettős győzelemmel, három rúgott góllal mentek tovább), majd a döntőben a kispadon ült, miközben társai Hughes duplájával elintézték a Barcelona Dream Teamjét. Hughes korábban megfordult a katalánoknál, de ott csalódást okozott, és hamar elküldték; a találkozó érdekessége az volt még, hogy ekkor járt le az angol csapatok nemzetközi eltiltása a Heysel-tragédia miatt (csak az éppen bajnok Liverpool nem indulhatott továbbra sem).

AZ ELSŐ BAJNOKI CÍM A SKÓT ALATT

Az európai Szuperkupát is hazavitte a csapat a Crvena zvezdát (Miodrag Belodedics, Vladimir Jugovics, Darko Pancsev, Dejan Szavicsevics, Szinisa Mihajlovics) egy McClair-góllal legyűrve, majd a Ligakupa után jött a frissiben megalakult Premier League első aranyérme, immár a Denis Irwin, Paul Parker, Andrej Kancselszkisz, Schmeichel, Giggs ötössel a fedélzeten. Ferguson jó szemmel és nagy szerencsével vásárolgatott ekkoriban, így szerezte meg Eric Cantonát és Roy Keane-t, s bár lemaradt a bolondos Paul Gascoigne-ról és Zinédine Zidane-ról (erről bővebben ITT olvashat), felkerült az ifiből a speciel a Manchester City orra elől megszerzett Giggs után Beckham, Keith Gillespie, a két Neville, Scholes, a később 39-szeres angol válogatott Nicky Butt meg a sérülékeny, de a korszak mindkét BL-győzelmében részes sokoldalú védő, Wes Brown. Érdekes, hogy ebben a periódusban gazdasági megfontolásokból Ferguson évente csak egy drágább játékost tudott megszerezni: 1993-ban Keane, majd szép sorban Andy Cole, a cseh szélső, Karel Poborsky, Henning Berg volt a topvétel, tízmillió mai euró fölött először csak 1998-ban vásárolt: előbb Stam, majd Yorke döntötte meg a klubrekordot. Mai szemmel nézve fillérekért érkezett Manchesterbe Cantona (lásd a lenti táblázatot, az egyszerűség kedvéért euróra átváltott összegekkel), a mára kissé feledésbe merült, de többszörös angol válogatott ék, Dion Dublin (1998-as PL-gólkirály!), a megbízható védő, David May, a norvég hátvédkirály, Ronny Johnsen és a nagy Cruyff fia, Jordi. A Sheringhamért kifizetett ötmillió euró is főnyereménynek számít: a támadó a klubban 46 gólt lőtt, 28 gólpassz mellett. Egy kis kudarcról tudunk csak beszámolni: Bojan Djordjicért 1.5 millió eurót fizettek, ám nem vált be a szélső, két mérkőzésen játszott mindössze, érte később 300 ezer eurót fizetett a Videoton, azonban nagyon megbánta. A mai transzferőrült érában meglepő, de az első bajnoki cím előtt négyet, majd a következő évben egyet, aztán hármat igazolt a klub, 1995-ben csupán a cserekapus Tony Coton érkezett, majd az idény kezdete után kölcsönbe William Prunier, egy esztendővel később öt játékossal gazdagodott a klub, míg a nagy idény előtti nyáron a már említett Yorke, Stam páros mellett csak Jesper Blomqvisttal.

A NAGY ÉPÍTKEZÉS VÉGE

De térjünk vissza a sikerekre! Az 1993-as bajnoki címet sikerült megvédeni, majd jött a Blackburn Rovers nagy éve, azt újabb két MU-arany követte, viszontaz európai kupákban 1992-től a Torpedo Moszkva, a Galatasaray, aztán már a BL-csoportkörben az IFK Göteborg, Barcelona páros, egy idényre rá a Rotor Volgográd állta útjukat. 1997-ben sokkal jobban ment, ám a BL-elődöntőben a Borussia Dortmund két 1–0-val kiütötte őket. Ferguson érezte, jó úton jár, de a védelemnek kellett egy új vezér, ő lett a holland óriás, a védők Húsvét-szigeti szobra, Stam, aztán egy új gólvágó, ő Yorke (első idényében gólkirály és a bajnokság legjobbja lett!), valamint szerzett egy kreatív szélsőt a Milanban csődöt mondó, de Parmában bizonyító Blomqvist személyében. A svéd kezdett a BL-döntőben, majd a nagy ünneplés során elhagyta az aranyérmét, később szerencsére megtalálták. Sőt vissza is adták, ami az igazán meglepő. A nagy Fergusonnak pedig megadatott, hogy összehozzon egy csodás és sikeres keretet: a kapuban a dán óriás, Schmeichel állt, aki már 1998-ban bejelentette, hogy elhagyja a szezon végén a csapatot. Cseréje a holland Raimond van der Gouw, aki abban a szezonban öt bajnokin szerepelt. A nyáron Ferguson elengedte a rettenthetetlen védőt, Gary Pallistert és a kiérdemesült éket, McClairt, egy évvel korábban visszavonult Cantona, időnek előtte, ő az 1999-es finálé idején is éppen csak betöltötte a 33-at, Irwin egy évvel volt idősebb nála, Sheringham csak pár nappal fiatalabb! A repülő viking előtt gyakorlatilag csak Stamnak volt stabil helye, Johnsen, Berg és May sérülésből sérülésbe esett, a fiatal Brown 16 mérkőzésen játszott. Berg középen és a jobb oldalon volt bevethető, utóbbi helyen a két Neville-lelvetélytársként. Phil a bal oldalon is szerepelt, ám az a rutinos, egyébként jobblábas Irwin felségterülete volt, míg Gary Neville olykor középhátvédet játszott, de nem ez volt az igazi erőssége. Irwin később abban a megtiszteltetésben részesült, hogy a tiszteletére rendezett búcsúmérkőzésen maga George Weah rúgta le!

KÖZÉPPÁLYA? (NY)ERŐGÉP!

Nem kétséges, az együttes magja a Scholes, Keane kettős volt, amely mérhetetlenül sokat futott és ütközött, nem mellesleg abban az idényben ketten együtt 27 kanadai pontot szereztek, Scholes a BL góllövőlistáján az ötödik helyen végzett! Balszerencséjükre a BL-döntőben egyikük sem játszhatott, Ferguson jó érzékkel bevitte középre Beckhamet, a jobb szélre áttette Giggset (ők ketten abban a szezonban párban negyven kanadai pontot hoztak a konyhára, előbbinek remeklése révén kezdték elfelejteni az angolok az 1998-as világbajnokságon elkövetett hibáját), a bal oldalra kitette a walesi helyére Blomqvistet, középen pedig végre főszerepet kapott a kis Butt. Aki amúgy 31 bajnokin lépett pályára, és nagyon fontos gólokat, gólpasszokat szerzett. Vetélytársa volt télig – ameddig kölcsön nem adták a Celta Vigónak – a középső középpályásként, de karmesterként, szélsőként is (vérében volt a totális futball...) bevethető kis Cruyff, aki ugyan nagyon nem volt olyan ügyes, mint az atyja, ám mégiscsak játszott az 1996-os Európa-bajnokságon, s ebben a nagy idényben két góllal és három assziszttal dolgozott meg a Unitedtől kapott pénzéért.

„MINDEN IDŐK LEGJOBB UNITEDES CSATÁRSORA”

Legalábbis G. Neville szerint, aki azt nyilatkozta, hogy nyugodtan hibázhattak hátul, mert elöl a Cole, Yorke kettős jóvátett mindent. Mint említettük, az ördöngös, már az idény rajtja után megszerzett Yorke angol gólkirállyá koronázták abban az évadban, sőt a BL aranycipője is az övé lett, a még kijevi Andrij Sevcsenkóval holtversenyben. És abszolúte nem volt önző, 29 találata mellett 20 gólpasszt adott! A magyar sajtóban csak „Kelkáposzta Bandiként” aposztrofált Cole 24 gólt szerzett, 17 assziszt mellett, tehát ez az év a duó nagy éve volt! Ennek ellenére mégsem ők nőttek nemzetközi legendává, hanem Solskjaer és Sheringham: a norvég 1617 percnyi játék alatt jutott 17 gólig, az angol 1243 perc alatt 11 kanadai pontig, a BL-döntőn aztán kéz a kézben jutottak a „futballörökkévalóságig”. A Bayern sokáig vezetett az MU ellen, a két, csereként beállt csatár azonban a 91. (Sheringham) és a 93. (Solskjaer) percben gólt szerzett. Utóbbi sokak szerint a klubtörténelem legszebb pillanatát hozta el. És az Internél láttuk már, mennyit számít a szerencse: azon a mérkőzésen a bajorok két kapufát is lőttek!

MESÉS TAVASZ

De nemcsak a BL miatt lehettek elégedettek a szurkolók, a PL-ben ismét az első helyen végzett az MU, megelőzve az Arsenalt (David Seaman, Patrick Vieira, Tony Adams, Fredrik Ljungberg, Nicolas Anelka, Dennis Bergkamp, Marc Overmars, Ray Parlour, Nwankwo Kanu), a Chelsea-t (Ed de Goey, Frank Leboeuf, Marcel Desailly, Gustavo Poyet, Gianluca Vialli, Pierluigi Casiraghi, Dennis Wise, Graeme Le Saux, Roberto Di Matteo, Albert Ferrer, Gianfranco Zola, John Terry) és a Leeds Unitedet (Nigel Martyn, Paul Robinson, Jonathan Woodgate, Alf-Inge Haaland, Lee Bowyer, David Batty, Jimmy Floyd Hasselbaink, Harry Kewell, Alan Smith, Lee Sharpe). Az Angliában felbecsülhetetlen értékű FA-kupa is a Unitedé lett, a döntőben a Newcastle-t gyűrve le: a „szarkákat” erősítette akkor Rob Lee, Dietmar Hamann, Gary Speed, Nolberto Solano, Silvio Maric, Alan Shearer és Duncan Ferguson is, a menedzser pedig Ruud Gullit volt. „A januártól májusig terjedő időszak életem legkeményebb öt hónapja volt. Ha nem volt megfelelő a fejlődés, ha rosszul döntöttem, ha nem volt jó az edzés vagy azon a fegyelem, azonnal rám szóltak, mert a játékosaim a legjobbat akarták kihozni magukból: tanulni és edzeni akartak, szívóssá és fegyelmezetté akartak válni, képessé arra, hogy bárkit megverjenek – ezeket nem a menedzser táplálta beléjük, ezt ők követelték ki a menedzsertől és tőlem” – vallott őszintén később erről az időszakról Steve McClaren, aki 1999 elején lett Ferguson új jobbkeze. Abban az idényben 63 mérkőzése közül 36-ot megnyert az MU, és csak ötöt veszített el, több rangadót is a végén nyert meg, például az Arsenal, a Liverpool és a Juventus nagy bánatára. A Citynek is nagy tavasza volt: akkor jutott vissza a második vonalba – sokak szerint ha maradnak még egy évet a harmadosztályban, teljesen szétesik a klub.

A STÍLUS

„Ferguson sosem volt olyan filozófus, mint Johan Cruyff vagy Pep Guardiola. Sőt, az igazat megvallva, volt olyan idő is, amikor a pragmatikus stílust, a hatékonyságot helyezte előtérbe csapatával. Azért vette maga mellé Carlos Queirozt, hogy az segítsen egy védekezőrendszert kialakítani, amire főleg Európában volt szükség. Lássuk be, a United játéka a Ferguson-éra vége felé helyenként már unalmas volt. Ha volt bármiféle indentitása, filozófiája – amely egyébként szinte követelmény lett a tradícióval rendelkező modern csapatoknál –, akkor az a győzelem volt. A győzelem határozta meg igazán a Unitedet, amelynek köszönhetően az angol és nemzetközi futball uralkodójává válhatott” – írja a FourFourTwo. Amikor a United a topon volt, szórakoztató, élvezetes futballt játszott, amely nemcsak Beckham miatt volt szexi, ezért is emlegetik a mai napig azt az MU-t. Ugyan túlzás őket minden idők legnagyobb csapatának nevezni, de az övék volt az igazi United Way, amelyről alaposan letértek mára.

KELL EGY JÓ KAPUS...

Schmeichel tényleg távozott, és Ferguson képtelen volt szerencsés kézzel pótolni őt: az 1999-es, őrült és balhés ausztráliai túrán debütáló, Edwin van der Sar és Carlos Roa helyett megvett Mark Bosnich, illetve Massimo Taibi, Fabien Barthez, a skót veterán, Andy Goram, Roy Carroll, Ricardo vagy Tim Howard a nagy dán nyomába sem ért. A topvételek közül meg becsődölt amúgy a 42.6 millió euróért megszerzett karmester, Juan Sebastián Verón. A BL-sikert követő két évben a kapusposzton kívül csak erősödött a csapat, a védelembe Mikaël Silvestre és Laurent Blanc jött, a csatársorba Ruud van Nistelrooy és Diego Forlán, a saját műhelyből John O'Shea és Darren Fletcher, míg 2002 nyara a klubrekordért megvett Rio Ferdinandé volt a városban. A nagy fogás a BL-diadal után Rivaldo lett volna, de Martin Edwards elnök sajnált érte 30 milliót. A nagy sikert követően az európai Szuperkupáért jobbnak bizonyult az MU-nál a szuper Lazio, a Világkupa-meccsen azonban megverte a Palmeirast a Ferguson-legénység, amely a következő négy bajnokságból hármat megnyert, egyszer a harmadik lett, viszont közben a BL-ben a Real Madrid, a Bayern München, a Bayer Leverkusen, és (Koplárovics Béla nagy idényében) ismét a Real állta az útjukat. 2003-ban érkezett a játékostanács kérésére Cristiano Ronaldo – és vele egy új korszak kezdődött a United életében. 2013-ban aztán visszavonult Sir Alex Ferguson, és ezzel véget ért a klub második aranykorszaka.

1994
Érkezett: Andy Cole (Newcastle, 9 600 000 mai euró), May (Blackburn, 2 100 000), Gary Neville (MU U18), Phil Neville (MU U18), Scholes (MU U23), Butt (MU U18)
Távozott: Dublin (Coventry, 3 000 000), Gillespie (Newcastle, 1 500 000), Phelan (West Bromwich, ingyen), Savage (Crewe Alexandra, i.), Robson (Middlesbrough)
1995
Érkezett: Coton (Manchester City, 575 000), Prunier (Bordeaux, kölcsönbe)
Távozott: Ince (Inter, 10 500 000), Kancselszkisz (Everton, 7 500 000), M. Hughes (Chelsea, 1 900 000)
1996
Érkezett: Poborsky (Slavia Praha, 4 000 000), Jordi Cruyff (Barcelona, 2 500 000), Solskjaer (Molde, 2 500 000), R. Johnsen (Besiktas, 2 230 000), Van der Gouw (Vitesse, i.), Brown (MU U18)
Távozott: Sharpe (Leeds, 6 750 000), Coton (Sunderland, 675 000), Parker (Derby County, i.), Kirovski (Dortmund, i.), Bruce (Birmingham)
1997
Érkezett: Berg (Blackburn, 7 500 000), Sheringham (Tottenham, 5 300 000)
Távozott: Cantona (visszavonult)
1998
Érkezett: Yorke (Aston Villa, 19 250 000), Stam (PSV, 17 000 000), Blomqvist (Parma, 7 000 000)
Távozott: Pallister (Middlesbrough, 2 800 000), Poborsky (Benfica, 2 800 000), McClair (Motherwell), Jordi Cruyff (Celta Vigo, k.)
1999
Érkezett: Silvestre (Inter, 5 700 000), Fortune (Atlético Madrid, 2 250 000), Bosnich (Aston Villa, i.), Taibi (Venezia, i.)
Távozott: Schmeichel (Sporting CP)
2000
Érkezett: Barthez (Monaco, 11 700 000), Goram (Motherwell, k.)
Távozott: Higginbotham (Derby County, 3 000 000), Berg (Blackburn, 2 630 000), Curtis (Blackburn, 2 250 000), Healy (Preston, 2 000 000), Jordi Cruyff (Alavés, i.), Taibi (Reggina, i.), Bosnich (Chelsea, i.)
2001
Érkezett: Verón (Lazio, 42 600 000), Van Nistelrooy (PSV, 28 500 000), Forlán (Independiente, 11 000 000), Carroll (Wigan, 3 000 000), Blanc (Inter, i.), O'Shea (MU U23), Fletcher (MU U18)
Távozott: Stam (Lazio, 25 750 000), Andy Cole (Blackburn, 12 200 000), Greening (Middlesbrough, 3 000 000), Mark Wilson (Middlesbrough, 2 300 000), Blomqvist (Everton, i.), Sheringham (Tottenham, i.)
2002
Érkezett: Rio Ferdinand (Leeds, 46 000 000), Ricardo (Valladolid, 2 230 000), Richardson (West Ham, i.)
Távozott: Yorke (Blackburn, 3 500 000), Irwin (Wolverhampton, i.), Van der Gouw (West Ham, i.), R. Johnsen (Aston Villa, i.)
2003
Érkezett: C. Ronaldo (Sporting CP, 19 000 000), Saha (Fulham, 17 500 000), Kléberson (Athletico Paranaense, 8 600 000), Djemba-Djemba (Nantes, 4 500 000), Howard (MetroStars, 3 200 000), Bellion (Sunderland, 3 000 000)
Távozott: Beckham (Real Madrid, 37 500 000), Verón (Chelsea, 21 500 000), Barthez (Marseille, k.), May (Burnley, i.), Ricardo (Racing Santander, k.), Blanc (vv.)