Véget ér a Legendák Ligája, a három évvel ezelőtt kitalált, nemrégiben napvilágot látó sorozatunk, amelynek fináléjába nem meglepő módon bejutott az 1990-es Milan, miután az elődöntőben legyűrte a Juventust. A végső győzelemért a nem kevésbé népszerű, 1999-es Manchester Uniteddel csap össze. A gólokat ismét az NSO olvasói rúgják!

A döntőre a két, általunk elképzelt kezdőcsapatot és a két kispadot hasonlítjuk össze, előbbit aszerint, hogy leggyakrabban kik futnának össze egymással a pályán (kivéve természetesen a kapusokat), összevetjük egymással a két edzőóriást is. Egyik kolléga javaslatára néhány kulcspárharcot is kiemelünk (ezek értelemszerűen duplán számítanak), és megnézzük, mit mond a Championship Manager egyik legjobb kiadása erre a találkozóra.

KULCSPÁRHARC
Giovanni Galli vagy Peter Schmeichel?

Bizony, hiába sokszoros olasz válogatott Galli, nagyon sokak szerint ő volt eme Milan gyenge pontja, míg a „repülő dán” nagysága igazán akkor mutatkozott meg, amikor távozott, és nagyon sokáig képtelen volt pótolni őt Sir Alex Ferguson. Gallinak főleg a légi párbajokkal lettek volna problémái egy igazi egymás elleni mérkőzésen, erről később lesz még szó. Itt nagy fölénnyel nyer az MU, és mivel kulcspárharc, kettőt ér: Milan 1990–Manchester United 1999: 0–2.

Mauro Tassotti vagy Ryan Giggs?

Avagy jobbhátvéd a balszélső ellen, egészen pontosan egy minden hájjal megkent, durva és bizony olykor sunyi olasz bekk (erről Luis Enrique és az orra is sokat tudna mesélni, de ropogó porcok, lazuló fogak, orvosi közületben összerakott ízületek szegélyezik Tassotti útját: no és remek beadások, eltüntetett szélsők). Ellenben Giggs villámgyors és technikás volt 1999-ben is, eleve a Premier League-ben mindenki jó szélső, aki túlél ott két mérkőzést, úgyhogy érzésünk szerint nem ezen a duellen dőlne el e döntő. Pontot adunk mind a két csapatnak: Milan 1990–Manchester United 1999: 1–3.

Alessandro Costacurta vagy Andy Cole?

A már fiatalon is rutinos öreg harcosnak kinéző „Billy” Costacurta éppen addig futballozott, amíg tényleg annyi éves nem lett, amennyinek látszik, ugyanis 1986-tól 2007-ig rúgta a Milanban a labdát és a közelébe merészkedőket. Ötször nyert BEK-et/BL-t, 1994-ben majdnem világbajnok lett. A magyar sajtóban „Kelkáposzta Bandi”-ként aposztrofált angol támadó egyetlen nagy válogatott tornán sem vehetett részt, s címeres mezben csupán egyszer volt eredményes. Ugyan Cole éppen 1999-ben volt legeredményesebb a BL-ben, véleményünk szerint Costacurta mellett nem sok főzeléket evett volna meg. Milan 1990–Manchester United 1999: 2–3.

KULCSPÁRHARC
Franco Baresi vagy Dwight Yorke?

Baresi, ki más?! Vágnák rá sokan, de ha jobban belegondolunk, és erről volt már szó, a söprögető a Milan támadójátékában fontos szerepet töltött be, és egy ilyen villámgyors, „repülőrajtos” és kiszámíthatatlan csatár mellől biztosan nem tudott volna annyiszor előretörni és pánikot okozni az ellenfél tizenhatosán belül, mint rendesen (főleg nem két olyan szélső mellett, mint Giggs és Beckham). Baresi még csúcsformájában sem volt olyan fordulékony, mint Yorke, nem mernénk letenni a garast egyik fél mellett sem. A két csillag talán kioltaná egymás fényét, hirdessünk hát döntetlent: Milan 1990–Manchester United 1999: 3–4.

Paolo Maldini vagy David Beckham?

Mindkettő, akár máris – vágja rá biztosan a húszas évein túllépő női olvasók és a bizonyos kérdésekben a többségi véleménytől egészen eltérően gondolkodó férfitábor egy része, ugyanis érdekes ez a párharc abból a szempontból is, hogy korunk két nagy szexszimbóluma kerülne szembe egymással. Az 1990-es Maldinit nem futotta volna le a legjobb Beckham sem, és az is biztos, hogy az angol szépfiú legendás beadásaira többnyire hiába vártak volna középen Cole-ék, a „középső” Maldini ugyanis nem Michael Tarnat. Ilyen lenne egy nőknek szóló mézbirkózás: Maldini legyűri Beckhamet. Milan 1990–Manchester United 1999: 4–4.

Edzőként egyelőre nem villognak, játékosként annál inkább ragadtatták ilyesmire magukat és tapsra a közönséget: Donadoni 63-szoros válogatott, két vb-n és két Európa-bajnokságon szerepelt, Neville 85-szörös válogatott, és eggyel több Eb-n fordult meg. Amíg az olasz szélső 13 nemzetközi kupadöntőn szerepelt, addig az angol csak négyen, de ezt tudjuk be a két válogatott közötti különbségnek. Kettejük között fénykorukban sok különbséget aligha lehetett lelni: nem klasszis, de nemzetközi szinten is remek játékosok, zseniális megoldásokkal. A mi megoldásunk az iksz: Milan 1990–Manchester United 1999: 5–5.

Carlo Ancelotti vagy Paul Scholes?

Arrigo Sacchi meghosszabbított karja a pályán nem Ruud Gullit vagy Frank Rijkaard, hanem Ancelotti volt, nem véletlenül lett később ő is remek edző. (A három holland tulipán is sok-sok sikert ért el a kispadon, a legjobb közülük egyelőre Rijkaard, még ha ő 2016-ban nyugdíjba is vonult). A kapu előtt anno Scholes volt a veszélyesebb, a test test elleni párharcokban is ő került volna fölénybe. Ancelotti a felezővonal környékén érezte magát elemében, 1990-ben lépett a 31. életévébe, nem mellékesen ekkor már szerepelt egy filmben Terence Hill egyik partnereként. Lehet, a megrögzött Milan-drukkereknek nem tetszik, amit mondunk, de fizikailag ezen a poszton Scholes Ancelotti fölé kerekedett volna. Milan 1990–Manchester United 1999: 5–6.

KULCSPÁRHARC
Frank Rijkaard vagy Roy Keane?

Nem sokáig vezetett az MU, ugyanis az 1990-es Rijkaarddal senki sem vette fel eredményesen a harcot, a holland középpályás egész évben egy párbajt sem vesztett el (csak a lelki egyensúlyát és józan eszét a nyári vb-n, amikor páros kiállításig köpködte Rudi Völlert, de hát a holland–német párharcoknak is megvan a történelmi mélységük, lásd még Olaf Thon mezét és Ronald Koeman farpofáit). Keane itt emberére talált volna. Milan 1990–Manchester United 1999: 7–6.

Alberigo Evani vagy Denis Irwin?

Akárcsak a jobblábas Donadoni, a ballábas Evani is képes volt a két szélen és középen is futballozni, Sacchi is váltogatta őket olykor a pályán, hogy meglepje a védőket. Erre a mérkőzésre Sacchi talán a fiatal és lendületes Gary Neville-lel szembe a csapattársánál gyorsabb Donadonit állította volna. Evani is remek játékos volt, 1994-es vb-résztvevő (a döntőben csereként lépett pályára, Donadoni jobbján, középen szerepelt, csak ő és Albertini értékesítette a tizenegyesét az olaszok közül), az 1989-es világkupa-mérkőzés legjobbja, majd szép éveket töltött el a Sampdoriában, jelenleg vicces bajusszal az olasz U-válogatottak guruja. És fénykorában jobb labdarúgó, mint Irwin, pláne az 1999-es Irwin, ugyanis a szintén nem túl magas ír védő ekkor már 34 éves volt, egyébként is csak két évvel fiatalabb, mint Evani. A két megbízható játékos párbajából szerintünk az olasz jött volna ki jobban: Milan 1990–Manchester United 1999: 8–6.

KULCSPÁRHARC
Ruud Gullit vagy Ronny Johnsen?

Sokat nem kellett gondolkodni az eredményen, 1990-ben ugyan Gullit félig volt csak egészséges, de fél lábbal is bármikor képes lett volna becsapni a jól megtermett norvég középső védőt. A holland kissé visszább húzódva egy az egyben sokszor elvitte volna a labdát Johnsen mellett. Jaap Stamnak ki kellett volna lépnie, és Marco van Bastent egyedül hagyni annak idején a futball Álmoskönyve szerint közeli középkezdést jelentett. Milan 1990–Manchester United 1999: 10–6.

KULCSPÁRHARC
Marco van Basten vagy Jaap Stam?

Stam a védők Húsvét-szigeti szobra volt, nem izomhegy, de még a füle hegyével is képes volt szerelni az ellenfelet, és akinek egyszer odalépett, az hamar megtanulta tisztelni őt. Stam stílusa szinesztétikus és Szent László-i jellegű volt, azaz akivel összecsapott, az hamar megérezte a fájdalommal együtt az orrában a fagyasztó illatát, illetve magyar pályákon már repült volna felé a PET-be öntött elsősegély, a szódás- vagy vizespalack. Mégis: az egészséges, jó formában lévő Van Bastent még ő sem tudta volna semlegesíteni, de ezzel akkoriban nem volt egyedül. Milan 1990–Manchester United 1999: 12–6.

A KISPADOK

A nagy Milan idejében még csak öt játékost lehetett a kispadra ültetni a nemzetközi mérkőzéseken, nevezzünk mi is öt-öt labdarúgót. A milánóiak a cserekapus Andrea Pazzagli mellé egy védőt (a saját nevelésű Filippo Gallit), egy támadó középpályást-csatárt (a tragikus sorsú Stefano Borgonovót), egy középpályás mindenest (a kor mindkét BEK-döntőjén kezdő Angelo Colombót, akit a második siker után elcseréltek a Barival Angelo Carbonére, majd ezen időszakban nem szokatlanul 31 évesen visszavonult) és egy középcsatárt (az 1982-es világbajnok Daniele Massarót, aki kezdett az 1993-as, az 1994-es és az 1995-ös BL-döntőben is, az 1994-es vb-döntőben tizenegyest rontott) delegálnak.

Az angolok kispadján szerintünk a cserekapus Schmeichel hű fegyverhordózója, Raimond van der Gouw foglalna helyet, a védelmi mindenes a sokoldalú Phil Neville, természetesen az Ole Gunnar Solskjaer, Teddy Sheringham kettőst semmiért sem hagynánk ki; és a középpályás csere az 1999-es BL-döntőn kedző Nicky Butt lenne, a Jesper Blomqvist, Jordi Cruyff kettős előtt a meccskeretbe kerülve.

Nem az 1999-es BL-döntő miatt mondjuk, de a Sir Alex Ferguson mellett helyet foglaló sort erősebbnek érezzük, legalább két ponttal. Milan 1990–Manchester United 1999: 12–8.

KULCSPÁRHARC

Arrigo Sacchi vagy Sir Alex Ferguson?

Fogas kérdés, de nem sokáig kell gondolkodni a döntetlenért: Sacchi a jobb taktikus, nem véletlenül lett a reformerek reformere a nyolcvanas évek végére a Milan, majd 1994-ben az olasz válogatottal is majdnem felült a világ tetejére, ellenben Ferguson szinte egymaga épített fel egy új rendszerű klubot (Silvio Berlusconiról mindenki hallott, akit a minimálisnál kicsit jobban érdekel a futball, de ki is volt Sir Alex főnöke?), és jobban tudta motiválni játékosait. Ezért is szerette, ha sok jó képességű, elszánt labdarúgóval rendelkezik, mint sok kezelhetetlen zsenivel. Milan 1990–Manchester United 1999: 14–10.

Az érdekesség kedvéért a Championship Manager 2001-es verziójában (amely legálisan és ingyenesen letölthető az internetről, magyarítható és sok más idénnyel is játszható) megszerkesztettük és összeeresztettük egymással e két csapatot. A mérkőzések mérkőzését a Milan nyerte meg, amelynek kapusa nem remekelt a beadásoknál, de Gullit használta a fejét, Van Basten legnagyobb örömére. A hajrá a manchesterieké volt, ez szinte természetes, Irwin gyengén játszott, Scholes is csődöt mondott. Ám ahogyan a bölcs öreg mondja a Három szabólegények című mesefilmben: mindez csak játék.

Már csak azért is, mert az általunk kiosztott pontok ide vagy oda, ezt a mérkőzést önök döntik el: MELYIK A LEGENDÁS CSAPATOK LEGLEGENDÁSABBIKA, KI NYERI A LEGENDÁK LIGÁJÁT?