Ezerkétszáz forint a legolcsóbb?
A telefon, akkoriban még kagyló, majdnem kiesett a kezemből, miután tárcsáztam a Ferencváros székházát. A Fradi-szurkolók döntő többsége nem a Rockefeller-dinasztiához tartozik, gondoltam szomorúan, ilyen jegyárakkal jó, ha félház lesz a klub első Bajnokok Ligája-meccsén. Pedig a telefonálás előtt nagy volt az eufória: néhány nappal korábban ugyanis az FTC az Anderlecht kiejtésével bejutott a sorozat főtáblájára. Tizenéves vidéki gyerekként az volt az első nemzetközi meccsem Budapesten, sőt, az első fővárosi futballtúrám, hiszen előző nap az Újpest UEFA-kupa-mérkőzését is megnéztem. Mindkét hazai együttes továbbjutott, ami a magyar futballnak nagy diadal volt – személyes sikeremnek pedig azt tarthattam, hogy a sok ezer Fradi-drukkerből senki sem pillantott felénk, amikor az Üllői úti kapunál a motozást végző biztonsági ember benyúlt a hátizsákomba (rohantam a buszhoz a meccs után!), és találomra éppen az osztálytársnak emlékbe vásárolt Újpest-sálat emelte meglepetten a magasba. Azért megnyugtató volt látni, hogy jobban elfehéredett, mint én – beléptetési procedúra ilyen gyorsan még nem ért véget.
Hogy hasonló sálprobléma adódik az Ajax ellen is, arra sok esélyt már csak a jegyárak miatt sem láttam. Az ország azonban tényleg megőrült, főleg, miután a Ferencváros a csoportkör első fordulójában idegenben verte agyon a Grasshopperst. A BL címvédője tucatnyi világsztárral meg egy enyhén vaskalapos edzővel érkezett Budapestre – a meccs előtt Louis van Gaal félreértett egy tréfásnak szánt riporteri kérdést, hisztizett egy sort, így öt perc alatt eldőlt, hogy nem lesz éppen a legnépszerűbb ember a stadionban. Ez volt persze a legkisebb baj – sokkal többen durcáskodtak azon, hogy a szponzori kötelezettségek miatt a belépők nagy részét nem is lehetett eladni, a bérletesek értelemszerűen előnyt élveztek, így mindössze négyezer jegyet árulhatott a Fradi. Persze sokkal többen álltak sorban; a tömeg akkora volt, hogy aki már végzett a pénztárnál, azt a fejek fölött adogatták ki a sorban állók a békésebb övezetek felé. A legenda szerint csak akkor lett némi hely, amikor megjelent néhány brutálisabb arc, kezükben pórázzal, póráz végén pitbullal. Érdekes, őket mindenki előreengedte.
Az akkori technikai vezető, látva a felfordulást, még azt nyilatkozta (három nappal a mérkőzés előtt!), hogy lehet, mégis a Népstadionba viszik az összecsapást. Ez azért aligha volt komoly felvetés, persze 1995-ben még egész mások voltak az UEFA-szabályok. Szeptember lévén már én is Pestre jártam suliba, volt időm kinézni a Fradi-székházba az egyik elő-elő sajtótájékoztatóra. Nem képviseltem senkit, de mindenféle igazolvány nélkül beengedtek (ugye, azok a régi szabályok...), sőt, a többi jelenlévőhöz hasonlóan kaptam is emlékbe az európai szövetség egyik emberkéjétől egy vastag BL-füzetet. Köszönetképpen estére bemagoltam az Aalborg játékoskeretét, ha már az volt az A-csoport első csapata.
Ráértem lapozgatni a könyvecskét, hiszen a meccsre semmi esélyem nem volt bejutni, nemhogy pitbullom, még pincsim sem akadt. De mivel albérletben a Pöttyös utca mellett laktam, a délutáni kispesti bajnokin megbeszéltük Peti barátommal, hogy kinézünk a kezdés előtt a stadionhoz, lecsekkoljuk a hangulatot, aztán tíz perc alatt hazaérünk, és tévén nézzük a mérkőzést. Jó, kényelmes, olcsó ötletnek tűnt – álldogáltunk is ott vagy húsz percet, bent már melegített a két csapat, bennünket meg egyre többen szúrtak ki, hogy talán nincs belépőnk. És jöttek sorban az üzletfelek. Ötezer? – kérdezte az első, amit mi válaszra sem tartottunk érdemesnek, ennyi pénzt egyben még biztos nem láttunk. Nem sokkal később, háromezernél én már elbizonytalanodtam, hiszen teljesen meglepő módon immár a bejutás is opciónak tűnt, ám mivel volt még a kezdésig öt perc, Peti az idősebbek fölényével mondta: nyugi, várjunk még, lesz ez olcsóbb is. Kétezerig vártam, akkor már nagyon fizetni akartam, de mivel addigra kiürült a placc, csak a jegyüzérek maradtak, egy negyedik is odaugrott: ezerötért a kapu mögé? Picit még hezitáltunk, mert a két jegy ellentétes oldalakra szólt, de végül nagy kegyesen igent mondtunk – a bejáratnál öt másodpercbe telt meggyőzni a biztonsági embert, hogy nekünk egymás mellett kell állnunk, így egy gyors vágta után a második percben elfoglalhattuk helyünket a B-közép kellős közepén.
Litmanen-parádé, Nyilas-tizenegyes, remek hangulat, de nagy vereség: láttuk Finidit, Overmarst, Kluivertet, hosszasan tapsoltuk a ferencvárosi játékosokat, hazafelé metrózva pedig latolgattuk az esélyeket a Real ellen, tudtuk, hogy akkor már nevetségesnek tűnő ezerötszázért életre szóló élményen vagyunk túl – minden gond nélküli tinédzserként szépnek tűnt az élet, ráadásul délután a Honvéd azért csak legyőzte a Stadlert.
Várjuk olvasóink hasonló személyes történeteit, a legérdekesebbeket vasárnaponként megjelentetjük a Nemzeti Sport Online-on! A történeteket egy azokhoz kapcsolódó személyes emlékről készült fotó kíséretében az [email protected] e-mail címre várjuk!
