Budapesten keres új kihívást ifj. Szergej Kuznyecov

– Többször is jelezte, hogy késik a találkozóról, a félórás utat több mint két óra alatt sikerült megtennie. Ennyire kiszámíthatatlan Moszkva?
– Teljes mértékben – mondta moszkvai találkozásunkkor ifjabb Szergej Kuznyecov, a Ferencváros korábbi labdarúgója, aki nemrég még a Szpartak Moszkva szakmai stábjában dolgozott. – Sok ember életét meghatározza, hogy reggel autóba ül, beér dolgozni, és mire a forgalom miatt hazaér, már mehet is ágyba. Kis túlzással a fél életüket a volán mögött töltik. A városvezetőség próbálkozik, belátta, autóval élhetetlen a város, ezért öt év alatt nyolcvan metróállomás épült.

– Ez is közrejátszott abban, hogy inkább hazaköltöznek Budapestre?
– Igazából mindig is két város volt az otthonom: Odessza és Budapest. Pályafutásom alatt a családdal többször is jártunk a magyar fővárosban, úgy döntöttünk, szeretnénk ott letelepedni. Játékosként sehol sem volt lehetőségünk gyökeret ereszteni, mindig ott éltünk, ahol épp futballoztam. És hát úgy alakult, hogy nem kevés helyen játszottam…

– Összeszámolta, hány helyen?
– Egy idő után belefáradtam a számolásba. Egész életemben a Fradiban szerettem volna játszani. Aztán tizenhét évesen elkerültem az Üllői útról, ahová később rövid időre visszakerültem. Csank János volt a vezetőedző, visszahívott, de hol játszottam, hol nem. Garami József aztán védőt szeretett volna belőlem faragni, de azt nem vállaltam, én támadni szeretek, gólokat lőni. Úgy voltam vele, apu személyében elegendő egy hátvéd a családban. Így ismét útra keltem. Fehéroroszország felé vettem az irányt, ahol nyomban bajnokok lettünk, kifejezetten jó idényem volt.

– Édesapjával gyakran beszélgetnek a Fradiról?
– Szinte mindennap beszélünk egymással, a világháló segítségével képben vagyok, néztem a Ferencváros mérkőzéseit. És ugyebár a Fradi gyermekkori szerelem. Nyolcéves koromtól oda tartoztam, végigjártam a szamárlétrát.

– Igaz, hogy esze ágában sem volt edzőnek lenni?
– Az edzői szakma olykor pokolian nehéz. Öt nyelven beszélek – a magyar mellett oroszul, angolul, ukránul és szerbül –, rengeteg ismerősöm van világszerte, úgy éreztem, menedzserként állnám meg leginkább a helyemet. Aztán egykori edzőm, Oleg Kononov egyszer csak hívott, jöjjek a stábjába. Pályafutásom utolsó öt-hat évében ő volt az edzőm, ismertük egymás gondolatait is, alighanem ő is érezte, hogy azonosan gondolkodunk a labdarúgásról. Aztán ott találtam magam a Szpartak stábjában.

– A vezetőedző távozása után egy mérkőzésen megbízott edzőként is irányíthatta az együttest. Végül elküldték, vagy saját maga döntött úgy, hogy eljön Domenico Tedesco kinevezésekor?
– Én döntöttem így. A játékosok megkedveltek, a külföldiekkel is könnyen szót tudtam érteni, nehéz döntés volt, de így éreztem helyesnek. Az egész szakmai stáb távozott, nem volt kérdés, hogy én is megyek. Pedig kedveltem a munkát, a tréningek után sok egyéni képzést tartottam a srácoknak, de tisztességgel távoztam. Talán egyszer még visszatérek a klubhoz, s nem felejtik el a nevemet.

– Magyarország ebből a szempontból vonzó?
– Meglátjuk, mit tartogat a jövő. Előbb elmegyek Németországba továbbképzésre, utána Angliába is van lehetőségem menni. Szeretek tanulni, fejlődni, most éppen a spanyol nyelvbe vágtam bele. Ami a futballt illeti: az orosz bajnokság kőkemény, ne feledjük, Európa legjobb hat bajnoksága közé tartozik. A világbajnokság óta sokan járnak mérkőzésekre, a mi meccsünkön sosem voltak harmincezernél kevesebben, a jobb találkozókon telt ház, azaz negyvenötezer szurkoló volt az arénában. Sorra szerződnek jó játékosok a ligába, meg is értem őket, ugyanis nem aprópénzt kapnak errefelé. Európai viszonylatban is kiemelkedőek a fizetések, talán ezért is van, hogy nem csupán kiöregedőfélben lévő veteránok igazolnak Oroszországba, hanem olyan kaliberű játékosok is, mint a közelmúltban a német világbajnok André Schürrle.

– Ha valaki, ön biztosan tudja: mi a legfőbb különbség a magyar és az orosz futball között?
– Leginkább a hozzáállás különbözik. Az orosz fiatalok képesek átharapni egymás torkát, hogy ők jussanak előrébb a ranglétrán. Nem tudom, mostanában hogyan van ez a magyar fiatalok körében, de itt, Oroszországban olyan a srácok felfogása, mint ami a szerbekre volt jellemző hosszú éveken át. Kiugrási lehetőséget látnak a labdarúgásban, tudják, ha sikerül profi szerződéshez jutniuk, jól élhetnek, s megalapozhatják a családjuk jövőjét.

– Az akadémiák jól működnek?
– Mi az, hogy! A Szpartaknak is olyan utánpótlásbázisa van, hogy öröm volt a fiúkat nézni. A klub most nyitott másik hat nagyvárosban amolyan alcentrumot, hogy minél szélesebb legyen a merítési lehetősége. A Krasznodarról ne is beszéljünk, az akadémiája mind közül kiemelkedik. A tulajdonos a saját pénzét teszi bele, cserébe elvárja, hogy eredmények legyenek. Megköveteli, hogy mindenben ők legyenek a legjobbak. A fiataljaik gyakran mennek Európába mérkőzéseket játszani, sorra verik meg a topklubok azonos korú csapatait.

– Szóval, irány Budapest?
– Amint lehet, érkezünk. Új élet, és remélem, új kihívás vár rám.