„Elfelejteni ezt sem lehet” – a szlovák–magyar futballviszony múltja

 

Négyzetrácsos füzetlap, kamaszos kézírással, ragasztott meccsfotókkal. Tomás Stúpala és Keller József virágcsokros csapatkapitányi kézfogása, Simon Tibor gladiátori küzdelme a pozsonyi pályán. A futballnapló gazdája kék golyóstollal odaírta a képekhez: „Kupaszereplések, 1992. szeptember. A BEK első fordulója okozta a legnagyobb csalódást. Slovan–Ferencváros 4:1, G: Lipcsei. Ferencváros–Slovan 0:0.”

Lapozunk egyet, a bejegyzés a következő oldal tetején folytatódik: „...elfelejteni viszont ezt sem lehet, de nem is szabad!” A felkiáltójeles mondat mellett ragtapasszal rögzített, újságból kivágott fénykép. Fekete maszkot és szlovák címeres egyenruhát viselő, gumibotos kommandósok ugranak át a lelátó kerítésén, a háttérben homályosan kivehető, döbbent arcok.

„Felzaklató élmény volt, amely huszonhét év távlatából is ugyanolyan erősen él bennem, mint akkor, nem írták felül későbbi történések” – veszi kézbe régi füzetét az akkor tizenöt éves naplóíró, Gazdag József. Révkomáromi otthonában beszélgetünk a felvidéki író-újságíróval a szlovák–magyar futballkapcsolatok alakulásáról – a Pátria Rádió riportere, a pozsonyi Új Szó korábbi sportújságírója, az Egy futballfüggő naplójából című könyv szerzője talán mindenki másnál alaposabban ismeri a különösen érzékeny, történelmi szántásokkal, súlyos identitásküzdelmekkel, nemzeti sorskérdésekkel barázdált területet. Mint nemzedékének legtöbb tagjában, benne is mély nyomot hagyott az 1992. őszi összecsapás, amely sokáig – utóhatásait tekintve talán mindmáig – gátját jelentette a rendszerváltást követő futballéletben a magyar–szlovák viszony békés kibontakozásának. A 32 ezer néző előtt rendezett Slovan–Ferencváros BEK-mérkőzésen a szlovák rendfenntartó erők brutálisan rátámadtak az útjuk során irredenta dalokat éneklő Fradi-szurkolókra, és válogatás nélkül ütötték-rúgták, akit értek a Téglamezei Stadion vendégszektorában.

„Meggyőződésem, hogy előkészített menetrend szerint zajlottak az események. Nem félek kimondani, amikor a barna ruhás, fekete maszkos kommandósok megindultak, a fasizmus jutott eszembe” – szólt a meccs után a máskor óvatosan és visszafogottan nyilatkozó Nyilasi Tibor vezetőedző vádja, amely bizonyos mértékig összecseng Gazdag József értékelésével: „Szétesőben volt Csehszlovákia, a következő év elején nyerte el teljes önállóságát Szlovákia. Simon Kuper brit újságíróhoz hasonlóan én is úgy látom, a zavaros időszakban Vladimír Meciar miniszterelnök a pozsonyi Fradi-meccset használta fel arra, hogy egyértelmű jelzést küldjön a helyiek felé. Éreztetni akarta a magyarokkal, hogy ki az úr a háznál. A megfélemlítés működött.”

 

A kassai fiatalember középiskolás barátaival készült előzőleg a pozsonyi utazásra, magától értetődő volt, hogy a budapesti bajnokcsapatnak szurkolnak a csehszlovák címvédő ellen, miként az is, hogy magyar televíziót néztek, magyar rádiót hallgattak. Végül a pozsonyi utat nem sikerült megszervezni, Gazdag József családi körben, a tévékészülék előtt nézte végig a megdöbbentő képsorokat, a későbbiekben azonban személyes tapasztalatai támasztották alá a Slovan-meccs érzelmi hozadékát, a hivatalos méréssel meg nem erősített statisztikát: „A felvidéki magyarok körülbelül nyolcvan százaléka fradista.”

Amikor 1993 őszén a Slovan Kassán játszott bajnoki mérkőzést, a kassai magyar gimnazisták az egy évvel korábbi sebeket nem felejtve mentek ki Fradi-zászlóval szurkolni (sértetlenül megúszták a bátor akciót), évekkel később pedig közös brandyzéssel pecsételte meg a zöld-fehérekkel ápolt távoli barátságot a kassai tábor a Tatran Presov elleni kelet-szlovákiai derbit követően, amelyre az 1. FC Kosicét erősítő Telek András kedvéért érkeztek a városba a budapesti Fradi-drukkerek.

Ha el is fogadjuk, hogy a Slovan–Fradi mérkőzés sérelmeiért közvetve vagy közvetlenül a politika a felelős, a magyar–szlovák érintkezések terén máig tapasztalhatók a pozsonyi tribünön kialakult egészségtelen reflexek. Amikor nemrég a városban járva a Slovan régi biztonsági alkalmazottjával szóba elegyedtünk, és megemlítettük neki az 1992-es esetet, szűkszavúan megerősítette, hogy ott volt ő is aznap, ám amint a részletek felől érdeklődtünk, újra és újra úgy tett, mintha nem hallaná a kérdést. Hasonló falakba ütköztünk, amikor Holman Dáviddal készítettünk interjút néhány hete: a Slovan médiafelelőse kikötötte, a magyarellenes rigmusokra vonatkozó részt kihagyva közölhetjük a magyar támdóval folytatott beszélgetést. Pedig sajnos ma is aktuális a felvetés, hogy vajon miként viseli egy magyar játékos a pályán (főként a szlovákság szimbolikus képviselőjének számító Slovan mezében), ha a lelátóról nemzetét bántó vagy kirekesztő üzeneteket hall. Egyáltalán, érti-e az efféle jelzéseket, odafigyel-e rájuk, és ha igen, képes-e felülemelkedni a sértéseken?

Miközben fontos hangsúlyozni, a magyar szurkolók előtt sem ismeretlenek a verbális provokáció eszközei, tény, a felvidéki magyarok az elmúlt évtizedekben többször voltak szenvedő alanyai a futballban kiéleződő feszültségnek. Nagy vihart kavart az 1995-ös úszori atrocitás: a Spartak Trnava és a DAC bajnoki mérkőzése után a Pozsonyba tartó vonaton egy húsztagú nagyszombati csoport hét somorjai fiatalra támadt, leszorította őket a mozgó szerelvényről, az esés nyomán egy lányt koponyatöréssel szállítottak kórházba. A sokak által remélt magyar–szlovák futballbéke beköszöntéhez alighanem szokatlan nagyvonalúság, ám talán inkább megbocsátás szükséges, a fájdalmas emlékekbe kapaszkodva nehéz megtalálni a párbeszéd hangját.

„Belegondoltatok-e már abba, drága barátaim, mit érezhetett Pinte Attila, amikor – szlovák válogatottként – 1999 márciusában egy Eb-selejtezőn meglátta a pozsonyi lelátón a hatalmas, »Ungarn – nein danke!« feliratú transzparenst? Hangosan tiltakoztatok-e, amikor 2008. november 1-jén a rohamrendőrség válogatás nélkül ütötte a dunaszerdahelyi stadionban a magyar szurkolókat?” – vetette fel Gazdag József két évvel ezelőtt, a szlovák véleményformálók körében felerősödött, DAC-szurkolókat ért nacionalista vádra felelő jegyzetében a szlovák nyelvű Denník N napilap hasábjain, felemlegetve a betűkkel és gumibotokkal okozott, nehezen gyógyuló sérüléseket. A zord előzmények tükrében kellett lélekjelenlét ahhoz is, amit nemrég a somorjai újságíró, Méry János mesélt nekünk: tizennégy éve néhány barátjával a másodosztályba zuhanó Slovan pozsonyi stadionjában az aktuális ellenfél, a háromszáz lelkes magyar település, Bacsfa dresszében feszített – a falusi csapat bravúrgyőzelme után a verést megúszta, a mezt azonban lerángatták róla.

A vérmes magyar–szlovák futballütközetek talán legbátrabb hőse azonban éppen egy 1992-es Slovan-szurkoló volt: miután a pozsonyi botrány után minden létező hatóság figyelmeztette a szlovák drukkereket, hogy ha útra kelnek, pokol vár rájuk Budapesten, a vendégszektor szinte üresen maradt. Egy tizenhat éves, magányos szlovák keményfiú azonban dacolt a veszéllyel: felült a pesti vonatra, átvágott a zöld-fehér szurkolók tömegén, és kiakasztotta Slovan-sálját a kerítésre az Üllői úti katlanban. Vakmerősége nyomán a Slovan-edző személyesen mondott neki köszönetet, sőt végül a pozsonyi klub a csapat repülőjén vitte haza a szlovák fővárosba.

Talán valahol ő is őriz még fiókja mélyén egy kockás füzetet...

Jozef Ksinan (jobbra) Szlovákia megbecsült sporttörténésze, számos futballtörténeti kötet szerzője, a negyvenes évek végén még az SK Bratislava tehetséges futballistájaként kezdte újságírói pályafutását. A 92 éves sportemberrel Pozsony egyik külvárosi kávézóban találkozunk, vaskos szlovák nyelvű tematikus kiadványt lapozgatva avat be a városi futballmúlt titkaiba.

„A mai Szlovákia területén az első sportegyesület az 1880-ban alapított Pozsonyi Torna Egylet volt, a futballszakosztály 1898-ban kezdte el a működését – tisztázza az alapokat beszélgetőtársunk (akinek szavait Duducz Tibor kollégánk segít tolmácsolni). – Színmagyar klubnak számított a PTE, Pozsonyban 1918 előtt több mint húsz magyar sportegylet szerepelt, ezen azonban nem kell csodálkozni. A Monarchia idején gyakorlatilag nem létezett szlovák intelligencia, aki értelmiséginek tartotta magát, általában magyarként vagy osztrákként érvényesült. A világháború után, a csehszlovák időszakban sorra születtek az új sportegyesületek, az alapítók azonban jobbára idetelepült csehek voltak, a Slovan 1919-ben életre hívott elődjét, az I. CsSK Bratislavát is részben ők indították el. Megjegyzem, a húszas években a klub meghatározó játékosának számított Priboj István, az Újpest és a magyar válogatott korábbi csatára, aki a negyvenes évek elején a szlovák válogatott szövetségi kapitánya lett.”

Érdekesség, hogy kezdetben nemzetiségi alapon szervezték Csehszlovákia labdarúgó-bajnokságait, a magyar csapatok a helyi MLSZ alá tartoztak. Érdemes fellapoznunk Turczel Lajos Magyar sportélet Csehszlovákiában (1918–1938) című, 1992-ben megjelent könyvét: „(Csehországgal szemben) Szlovákiában a nemzetiségi elv érvényesítése egy nehéz problémát oldott meg: a szlovákok számára tarthatatlan kezdeti magyar szervezeti sportfölény semlegesítését.” A korabeli viszonyokról Kopper Miksa, a csehszlovák MLSZ prágai képviselője így írt: „Föllobbant a nemzetiségi kérdés, s ha tárgyilagos akarok lenni, be kell ismernem, hogy sok-sok játékos nem tudta akkoriban, hogy tulajdonképpen mi az igazi nemzetisége. Megtörtént az is, hogy egy játékos úgy változtatta nemzetiségét, mint a klubjait.” Más ezt így foglalta össze: „Amilyen nyelven üdvözlik egymást reggel, olyan nyelven társalognak aztán egész nap: magyarul, németül vagy szlovákul.”

Jozef Ksinan elmondása szerint a harmincas években erősödött fel a szlovákosodási törekvés (elsősorban nem a magyarok, hanem a csehek ellen irányult), 1939 után az immár önálló, valójában német bábállamként működő Szlovákiában az utolsó magyar csapat a Vas SK volt.

„Poros út vezetett a csapat pályájához, öt-hatezren jártak a meccseire – eleveníti fel személyes emlékeit a tapasztalt sporttörténész. – A szabályok szerint egy magyarországi állampolgárt szerepeltethetett az együttes, 1942-ben azonban két ilyen játékost is pályára küldött. Büntetésből kizárták, meg is szűnt.”