InzÁgi, a csinos bloggerlány, akit Gera és a Manchester United hoz tűzbe

– Hogyan lesz a fiatal, vidéki lányból a főváros egyik ismert focibloggere?
– Gyerekként a mi leszel, ha nagy leszel kérdésre sokáig az volt a válaszom, hogy sportújságíró vagy focista. A lényeg az volt, hogy köze legyen a futballhoz. Tízévesen kis füzetbe ragasztottam a labdarúgók képeit, írtam az eredményeket, majd a Focivilág című újságban adtam fel hirdetést, amely nyomán Fradi- és Juventus-drukkerekkel leveleztem. Csak az számított, hogy írhassak és beszélgethessek a sportágról. Végül másfelé sodort az élet, mígnem nyolc évvel ezelőtt a párom meglepett azzal, hogy létrehozott egy blogfelületet, és azt mondta, váltsam valóra az álmaimat.

– A labdarúgás iránti rajongáshoz volt családi indíttatása?
– Édesapámnak köszönhetem a focibolondságomat. Albert Flórián szülőfaluja, Hercegszántó szomszédságában, a Bács-Kiskun megyei Dávodon nőttem fel, ahol a kilencvenes években még virágzott a futball. Az első világverseny, amit édesapámmal néztem, az 1994-es, Egyesült Államokban rendezett világbajnokság volt. Tízévesen már az is izgalmas volt, hogy fenn maradhattam a késő éjszakai, hajnali meccsekre. Másnap kis füzetbe Roberto Baggio és többiek képét ragasztgattam és jegyzeteltem az eredményeket. Talán ez volt a blogom előfutára. Nem gondoltam volna akkoriban, hogy néhány évvel később ennyien követik majd az oldalamat, és remek közösség jön össze. Azt meg főleg nem, hogy tévébe hívnak, podcasteken szólalok meg, és újságokban látom viszont a gondolataimat. Amikor pedig elindult a blog Facebook-oldala, érezhetően megnőtt a követők száma, és még interaktívabbá vált a közösség.

– Valami különleges hatás kellett ahhoz, hogy futballmániássá váljon…
– Valójában mindig is úgy éreztem, hogy a foci és én összetartozunk. Tizennégy évesen, immár az 1998-as világbajnokság ideje alatt rendszeresen fociztam a falubeli fiúkkal. Akkoriban rendeltem meg Alessandro Del Piero mezét, de tévedésből Filippo Inzaghiét küldték... Először bánkódtam, de a fiúk elkezdtek InzÁginak hívni, s ez nagyon megtetszett! Az is hatalmas élmény volt, amikor apukámmal és a barátainkkal a kis vidéki faluból elutaztunk a nagy Budapestre a régi Üllői úti stadionba, a Fradi-meccsekre. Ők sohasem kérdezték, ez a lány mit keres itt, látták, hogy imádom a falu csapatát, meg a Ferencvárost, és csak ez számított.

– Hogy néz ki egy fociblogger átlagos napja?
– Már a reggelt szeretem szórakoztató poszttal indítani, és munkába menet is kihasználom az időt: focival kapcsolatos könyveket, cikkeket olvasok. Napközben a munkámra koncentrálok, a blog-vezetés ugyanis csak hobbi, de ettől kerek az életem. Ha elkezdődik a szezon, hétvégenként „orrvérzésig” futballközvetítést nézek a televízióban. Hét közben pedig a Bajnokok Ligája és az Európa-liga meccseit. Rendszeresen követem a női labdarúgás nagy nemzetközi eseményeit, húsz évvel ezelőtt láttam az első női meccset, utána a legjobb amerikai játékos, Mia Hamm posztere kint volt a szobám falán. Régen én is játszottam az iskolai női csapatban, sőt az egyik tornán megválasztottak a legtechnikásabb játékosnak. Az egyik barátságos serdülőmeccsen pedig az edző berakott a fiúcsapatba.

– Milyen különbséget látsz a női és a férfiszakág között?
– A női és a férfimeccsek között a legnagyobb különbség a tempó, és az, hogy a nők kevesebb gondot fordítanak a védekezésre – viszont az ő játékuk őszintébb, mint a férfiaké. Sokkal kevesebb a fetrengés, a színészkedés. Zömében a televízióban követem a női meccseket, de a budapesti női Bajnokok Ligája-döntőt nem hagyhattam ki. Mindenképpen szerettem volna a helyszínen nézni, ha már abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy Budapesten rendezték. Fantasztikus volt a hangulat, és a mérkőzés is nagyon tetszett! Örülök, hogy a női foci népszerűsége fokozatosan nő, mert megvan a maga szépsége, de azt például nem tartom szerencsésnek, hogy folyamatosan összehasonlítják a férfiak játékával.

– Egy vérbeli bloggernek mindig mindenről megvan a maga véleménye, emellett azért lehet kedvenc csapata és játékosa is?
– Sohasem titkoltam, hogy az angol Manchester United a kedvenc klubom, ennek ellenére nem tartom magam részrehajlónak, és a blog követői is többször írták, hogy ezt szeretik bennem. A magyar játékosok közül Gera Zoltán a kedvencem, aki olyan varázslatot művelt a labdával, amihez hasonlót egyetlen honfitársunktól sem láttam. Nem véletlen, hogy ő az egyetlen magyar mezőnyjátékos, aki megállta a helyét a Premier League-ben. Gólt szerzett a Manchester United, a Liverpool, a Chelsea, a Tottenham és a Manchester City ellen is, kulcs­szerepe volt abban, hogy a Fulham az Európa-liga döntőjéig menetelt. Fantasztikus élmény volt a helyszínen látni a 2016-os Európa-bajnokságon a portugálok elleni gólját. A külföldiek közül nagyon sok kedvencem volt, de a két legnagyobb talán Alessandro Del Piero és David Beckham. Nem szeretnék felülni a „régen minden jobb volt” vonatra, de az az igazság, hogy korábban sokkal jobban tudtam kötődni egy-egy játékoshoz, mint most. A „régi” játékos mai megtestesítője Andrés Iniesta vagy Juan Mata, de Kylian Mbappé játékát is élmény nézni, mert istenadta tehetség.

– Ha a következő idényben lehetőség adódna arra, hogy személyesen átélt élményekről készüljenek blogbejegyzések, milyen összecsapásokról írna legszívesebben?
– Örömmel néznék Dortmund-mérkőzést a Sárga Falból. De jöhet a Celtic–Rangers a Celtic Parkban, a sevillai derbi, a Sevilla–Betis, az el Clásico Barcelonában vagy Madridban, a Liverpool–Manchester United az Anfielden. És hogy ne feledjem: tetszene a Crystal Palace–Sheffield United bajnoki is a fantasztikus hangulatú Selhurst Parkban vagy egy Serie C-meccs a csodás Siena városában – a választék kifogyhatatlan, mert a futball egyszerűen imádnivaló szórakozás.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. július 6-i lapszámában jelent meg.)