Nagyszínpad – Somogyi Zsolt jegyzete

Néha megvádolják az ismert tehetségkutató zenei műsorokat azzal, hogy a nagy darálásban sok versenyző eltűnik, több fiatal pedig nem tud mit kezdeni a hirtelen jött népszerűséggel, rengeteg talentum nem marad meg a pályán. Pedig – ha a kulisszák mögé nézünk – a kereskedelmi televíziónak nem biztos, hogy a karrierépítés a feladata: a csatornák szórakoztató műsorokat készítenek, amelyben esélyt kínálnak arra, hogy a legjobbak megmutassák magukat.

Az ismertség lehetőség, de nem garancia a sikeres karrierre. Példabeszédünk innentől már nem fiatal énekesekről, hanem az U17-es korosztály futballistáiról szólhat inkább, kétségkívül van ugyanis hasonlóság. Sok ifjúsági csapat életébe nézhettünk bele, és máig az 1989-es születésű, az U20-as vb-n éppen tíz éve bronzérmet szerző társaság a hivatkozási alap. Az a bizonyos együttes Both Józseffel az U17-es Eb-n ötödik volt 2006-ban, két év múlva Csehországban, már Sisa Tibor irányításával Európa legjobb négy együttese közé került, 2009-ben pedig már Egervári Sándor ült a kispadon – ebből is látszik, a szakmai állandóság nem volt jelen. Amit viszont átéltünk: a sikercsapatból Gulácsi Péter a pályán, Németh Krisztián a kispadon volt a horvátok minapi legyőzésekor, vagyis volt átjárás az ificsapatból a felnőttek közé, a legkitartóbbak egy évtizeden át a legmagasabb szinten játszhatnak. Abból a csapatból 36-szoros válogatott lett még Koman Vladimir is, de az egyiptomi bronz mégsem jelentett mindenkinek garanciát a sikerre a felnőttek között. Többen eljutottak az NB I-be, de van, akinek az NB II a csúcs, és olyan is, akit sokra hivatottnak véltünk akkor, s ma egyik NB III-as csapatból szerződik a másikba – és tudjuk, nem jut már feljebb.

Mi lehet tehát a mostani, 2002-es generáció számára az üzenet?

Talán annyi, hogy mielőbb meg kell teremteni az esélyt a srácoknak, hogy az ififoci és a felnőttek játéka közötti, sokszor áthidalhatatlannak tetsző akadályt átugorhassák. Csak hát az olykor hisztérikus élvonalbeli bajnokságban kevés edzőnek jut ideje a nevelésre, türelemmel terelgetni a magyar tehetséget, kiváltképp, ha a szakvezető nem is magyar – a csapata fontos neki, nem a válogatottunk távoli érdeke. A srácok megmutatták, hogy helyük van a nagyszínpadon, az a bizonyos tehetségfaktor bennük van, de a klubokon, tulajdonosokon, edzőkön rengeteg múlik azzal kapcsolatban, hogy mire viszik később ezek a srácok – akkor is, amikor éppen nincsenek rivaldafényben.