Zidane-t is elcserélték, a Chelsea Luizért kétszer is kétszer vett

David Luiz a Chelsea-hez a Benficától Nemanja Maticsért és 25 millió euróért, 2011

2011 legelején a Chelsea minden követ (és sok pénzt) megmozgatott, hogy a Benfica loboncos hajú védőüstökösét, David Luizt megszerezze, és ezértkész volt negyedszázmillió eurómellett feláldozni a szerb szűrő, a 2009 elején Kassáról kétmillió eurónál is kevesebbért megszerzett Nemanja Matics játékjogát is. A portugálok 2007-ben fillérekért, félmillió euróért tettek szert David Luizra, de aztán játékjogának egynegyedét majdnem tízszer annyiért adták el egy cégnek, Matics érdekes módon szinte ugyanennyiért lett a Benficáé (amely egy fél évre ott hagyta még, ahová a Chelsea kölcsönadta: a Vitesse futballistájaként a holland ligában).

A NYERTES? David Luiz minden szeleburdisága ellenére is klasszissá érett Londonban, a PSG 49.5 millió eurót adott érte, majd 35 millióért tért vissza Londonba, és még mindig csak harmincegy éves. Maticsból, a korábban a Chelsea 10-es mezét megcélzó legénykéből Portugáliában Jorge Jesus mester kőkemény szűrőt faragott, és noha ötmillió eurónyi értékben távozott, 2014-ben annyiért tért vissza Londonba, mint amennyibe David Luiz került a Chelsea-nek:25 millió euróért.

José Mourinho később elvitte magával Manchesterbe, immár 44.7 millió euróért. Anyagilag nagyon jól járt tehát mind a tehetségeit csak egy pontig tartani tudó Benfica, mind a Chelsea, békés döntetlent hirdetünk hát.

Plusz egy. Illetve hat. A kilencvenes évek elején sokáig kerülgette Zinédine Zidane-t az Olympique Marseille elnöke, Bernard Tapie, ám az excentrikus elnök végül a rutinosabb Jean-Marc Ferrerit választotta helyette, azonban a középpályás így sem maradt a Cannes-ban. A Girondins Bordeaux ugyanis 1992-ben megszerezte a kis klub teljes középpályássorát, Zidane-t, Jean-Francois Danielt és Eric Guérit-t is, cserébe pedig saját trióját adta az anyagi gondokkal küzdő klub: Philippe Raschke, Rainer Ernst és a már elhunyt Patrice Lestage költözött, nem önszántukból. A transzfer mai pénzben kifejezett értéke potom hétmillió euró volt.

És a magyarok? II.

Idehaza a hetvenes-nyolcvanas évek tekinthetők a játékoscserék fénykorának, már csak azért is, mert akkoriban a szocialista államrendszer miatt csupán ritkán fizettek pénzt is a kiszemeltekért a klubok, pláne hivatalosan.

A Ferencváros például 1979-ben Judik Péterért Giron Zsoltot adta a Dunaújvárosi Kohásznak, bár a dunaújvárosiak Jancsika Károlyt is kérték pluszban, vagy azt, hogy a fővárosiak „segítsék — elfogadható cserejátékosok felajánlásával — a debreceni Jankovics és a szombathelyi Séfer átigazolását”, mint azt szakvezetőjük, Kornis István elárulta a Labdarúgás c. lapban.

Onnan derült ki az is, hogy a válogatott csatárért, Kuti Lászlóért nem adott volna megfelelő futballistákat számukra a Budapest Honvéd, de egy év múlva már Komora Imre tenyerébe csapott a szakvezető, mivel Weimper „Paripa” István már megfelelő ellenértéknek bizonyult. Kuti nem vált be, Weimpert visszavitte volna a Honvéd, ám a támadó sértődöttségében nemet mondott, és a kiesés után Tatabányára igazolt, melynek színeiben még a Real Madridnak is betalált (a A Honvéd mega bajuszkirály Csehi Tibortvitte el „mérgében” a Kohásztól).

1976-ban az Újpesti Dózsa a már válogatott, később két vb-re is eljutóTóth Józsefértkét játékost küldött Pécsre: a húszéves Tóth Istvánt és a rutinosSchumann Pétert, egy évvel korábban a pécsiek Kocsis Istvánért két szélsőt kaptak a Budapest Honvédtól, Jónás Ferencet és Lőrincz Sándort, és ugyan utóbbi helyi legenda lett, a középhátvéd Kocsis viszont hússzoros válogatott, 1978-ban pedig az Év játékosa.

1979-ben ismét az Újpest vitt embert cserével Baranyából, nyáron a gólerős Kiss Sándorért Kerekes György került a piros-feketékhez, no és a később remek kapussá váló Bodnár László.

A ma a lapunknál dolgozó T. Szabó Gábor édesapja, a Diósgyőr edzőikonja, Szabó Géza nevéhez is fűződik egy érdekes csere: 1977-ben kiszúrta a kazincbarcikai göndör gólvadászt, az NB III-ben 37 találatig jutó Magyar Balázst, akit le is igazolt. Nem akármilyen forgóban:

„Megtetszett nekem Magyar mozgása, kapu előtti határozottsága. Leültünk a barcikaiakkal beszélni, s megállapodtunk abban, hogy a Magyar gyerek ősztől nálunk kergeti a labdát, klubtársával, Kerekes Jánossal együtt, ők ketten jöttek hozzánk, mi viszont négy játékost engedtünk el cserébe, Petercsák Istvánt, Tóth Lajost, Koleszárik Sándort és Feledi Lászlót”.

1977-ben minden eddiginél érdekesebb üzletet között a Rába ETO és a Fradi: Szokolai Lászlót a 9-es mezzel várták a fővárosiak, akik érte a Szabó Ferenc, Onhausz Tibor, Nérey György trióról mondtak le. Merengjünk el egy kicsit a világ változásán:

„A center fiatal volt, szemtelenül fiatal, és igazi bohém. Mégis családra – lakásra, otthonra – vágyott. A csónakház, ahová a klub bespájzolta, egyre nyomasztóbban hatott rá, de a sikerek kárpótolták” – írta Szabó Ferencről anno a Labdarúgás. Nehezen képzelnénk ma el Böde Dánielt, Varga Rolandot vagy Davide Lanzafamét reggel előkászálódni egy-egy mérsékelten lakájos csónakházból...

„Rajongtam a Fradiért, talán sohasem igazolok máshová, ha kapok egy lakást. Azonban a klubvezetők azt mondták, nincs lakás, nincs rá lehetőség. Megnősültem, jött a gyerek, hívott a Győr, otthont kínált, én pedig mentem” – vallotta meg őszintén Szabó, aki a Fradiban 159 mérkőzésen 79 gólt szerzett, az ETO elleni mesterötöséért a Népsporttól 10-es osztályzatot kapott...

Szokolai bevált, de nem volt mindig szerencséje a Fradinak a cserékkel: a saját nevelésű Kékesi Rezsőt, a későbbi válogatott középpályást 1977-ben simán odaadta a Dorognak Csaja Mihállyal együtt Major Ferencért. Kékesiből a volt Fradi-mester, Dr. Lakat Károly faragott remek szélsőt, már a Bp. Volánnál, az igazán az MTK-val befutó Kékesinek egyébként nagybátyja és nagyapja is FTC-játékos volt.

SOROZATUNKAT FOLYTATJUK!