„Horvátország tizenkét próbálkozásából tízszer kijutott a vb-re vagy az Eb-re”

Horvátország világbajnoki ezüstérmének hátterét vizsgáló cikksorozatunk zárásaként exkluzív interjút közlünk Davor Sukerrel, az 1998-as világbajnokság bronzérmes csatárával és gólkirályával, a Horvát Labdarúgó-szövetség elnökével. A sportvezető ímélben válaszolt előre elküldött kérdéseinkre.

– Az elmúlt napokban horvátországi körutazásunk során igyekeztünk különböző interjúk, háttérbeszélgetések, riportok segítségével kitapintani, milyen tényezők állnak a horvát futball hatékonysága mögött. Kíváncsiak vagyunk az ön megfejtésére.
– Örömmel gondolunk a világbajnoki ezüstéremre, de hadd említsek egy adatot, amely hasonló büszkeséggel tölt el minket: a horvát válogatott tizenkét eddigi próbálkozásából tízszer kijutott a világbajnokságra vagy az Európa-bajnokságra. Nem egyszeri csodáról van szó tehát, hanem következetes szakmai programról. Elismerése az oroszországi eredmény futballtehetségünknek, rátermett edzőinknek, kiválasztási módszereinknek, fejlesztési stratégiánknak. Kis ország vagyunk, nálunk fokozottan kell ügyelni rá, hogy megtaláljuk valamennyi tehetséges játékosunkat, és ha megtaláltuk, fiatal korától fogva megfelelően képezzük.

– A horvát válogatott alapemberei Európa legerősebb bajnokságaiban szerepelnek. Több tehetséges futballista születik horvát földön, mint, mondjuk, nálunk, vagy ennyivel jobb az utánpótlásképzés?
– Valószínűleg mindkettő igaz. Kivételesen jó futballakadémiák működnek Horvátországban – mind közül kiemelkedik a Dinamo Zagreb iskolája –, ezekben a műhelyekben évről évre bukkannak fel az újabb és újabb válogatott szintű labdarúgók. Vitathatatlan, hogy a horvát gyerekek a futball szempontjából technikailag és erőnlétileg is különleges adottsággal vannak megáldva, ahogyan egyébként a horvátok általában is jó sportolói alkatok, kiváltképpen csapatsportokban. Nem ülhetünk azonban a babérjainkon, várva, hogy maguktól szülessenek a sikerek. Befektetésre folyamatosan szükségünk van, a futballszakmai fejlesztésre éppúgy áldoznunk kell, ahogyan az infrastrukturális háttérre, hiszen utóbbi téren például más országok mögött járunk.

– Megkerülhetetlen kérdés: miként jellemezné futball és politika kapcsolatát Horvátországban?
– Egyszerre forró és hideg. Hiszünk abban, hogy a pályán elért sikerekkel Horvátország megítélését javítjuk, és tapasztaltuk azt is, a világbajnoki ezüstérem mekkora egységbe kovácsolta az országot, mennyi örömet adott az embereknek. Bízunk benne, hogy a kormány értékeli mindezt, és együttműködik velünk a futballal kapcsolatos beruházások terén. Nem kell messzire néznünk, ha pozitív példát keresünk – Magyarországon nagy változások zajlanak, és a futballközeg hálás lehet a kormány támogatásáért.

– A nemzetközi sajtóban a nyáron kiemelt figyelmet kapott a jelenség, hogy a horvát világbajnoki menetelés megosztotta a hátországot, sokan elpártoltak a válogatottól, mondván, a politika a saját céljaira használja a sikert. Így volt?
– Amit biztosan kijelenthetek: a sikerünk nem keltett megosztást, sőt, a második hely annyira összerántotta az országot, mint korábban semmi más. Ötszázezren köszöntöttek minket Zágrábban, ami egy négymilliós országban mindent elárul arról, mekkora erőt jelentett a csapat szereplése. És büszkék vagyunk rá, hogy az elnök, a miniszterelnök és a házelnök is szurkolt a válogatottnak.

– Mi az a pluszösztönző, ami hajtja a horvát játékosokat? Erős hazafiasság? A kilencvenes évek háborús nehézségeiből öröklődött energia?
– Hogy a hazafias érzelmek fontos szerepet játszottak a válogatott győzelmeiben, nem vitás. Mint már említettem, kis ország vagyunk, amelyet gazdasági szempontból, a technikai fejlettséget nézve és sok egyéb tekintetben sem lehet összehasonlítani nagyobb országokkal. Amikor azonban pályára lép a válogatott, ezek a különbségek megszűnnek, tizenegy ember áll szemben tizenegy emberrel, bárkit legyőzhetünk, és hatalmas örömet szerezhetünk azáltal, hogy Angliát, Németországot vagy Olaszországot is képesek vagyunk felülmúlni. Számtalanszor láttuk, mennyire fontosak ezek az élmények a nemzetünknek. Viszonylag fiatal ország a miénk, nekünk a futball eszköz, amellyel megmutathatjuk a világnak, kik vagyunk. Kulcsjátékosaink jellemzően tizennégy-tizenöt éves koruktól kezdve ismerik egymást, így már igen fiatalon kialakul köztük az erős kötelék.

– Mit jelentett a világbajnoki bronzérem ezerkilencszázkilencvennyolcban a délszláv háború után éledező Horvátországnak?
– A kilencvenes években, honvédő háborúnk idején a sport rendkívül fontos szerepet játszott nemzetközi imázsunk építésében, nemzeti önbizalmunk erősítésében. A franciaországi bronzérem segített Horvátországot bemutatni a világnak. Büszkén gondolok rá, hogy ennek a csapatnak tagja lehettem. A nehéz pillanatokban győzelmeink örömöt hoztak, optimizmussal töltötték el a népet, amely megérezte, Horvátország önállóan is sikeres lehet.

– Vannak az ezerkilencszázkilencvennyolcas és a kétezertizennyolcas bravúrnak közös vonásai?
– Rengeteg! A csapategységtől kezdve a szövetségi kapitány felkészültségén keresztül a technikai és taktikai rátermettségig bezárólag számos hasonlóságot látok. Miként nekünk csalódást keltett a kiesés a németek ellen az ezerkilencszázkilencvenhatos Európa-bajnokságon, a mostani csapat a kétezertizenhatos, Portugália elleni balszerencsés kudarc tapasztalatával szállt harcba a két évvel későbbi világbajnokságon. Mindkét együttesben hemzsegtek, illetve hemzsegnek a világ legjobb klubjaiban szereplő, kimagasló eredményeket elérő játékosok. Aki megnyeri a Bajnokok Ligáját, olyan magabiztosságra tesz szert, amely a válogatottban is űzi előre. Annak idején Boban a Milannal, Prosinecki a Crvena zvezdával, Boksic a Marseille-jel, én a Real Madriddal értem a csúcsra, a maiak közül Modric és Kovacic a Real Madriddal, Rakitic a Barcelonával, Mandzukic a Bayern Münchennel tapasztalhatta az érzést. Ha nyersz néhány meccset a világbajnokságon, a BL-ben szerzett rutin megerősítést ad, segít elhitetni, hogy nagyon magasra is eljuthatsz.

– A nagy magasságból aztán igen mélyre zuhant a horvát válogatott: szeptemberi Nemzetek Ligája-mérkőzésén hat nullára kikapott Spanyolországtól. Szertefoszlott az oroszországi csoda?
– Kellemetlen kudarc volt, nagyon csúnya végeredménnyel, mégis azt gyanítom, a spanyolok szívesen felcserélték volna hat nullás győzelmüket a mi világbajnoki ezüstünkkel. Spanyolország megérdemelten nyert, mi pedig a vébé után leeresztettünk, a hosszú világbajnokság sokat kivett a játékosokból, néhány kulcsember visszavonult, mások hiányoztak. De nem mentegetőzöm, a kétezerhúszas Európa-bajnokságra készülünk, Zlatko Dalic kapitány az Eb-selejtező rajtjára szeretné felépíteni csapatát.

– Mit érdemes a magyaroknak importálniuk a horvát futballból?
– Magyarország jó ösvényre lépett azzal, hogy a futballinfrastruktúra fejlesztésébe fektet. Ha visszatekintünk a magyar labdarúgás történetére, könnyen beláthatjuk, tehetségből nincs hiány az országban, a szövetségnek folytatnia kell a kiaknázását. Annyi gyereket kell a futballpályákra csábítani, amennyit csak lehet, és aztán közülük a legígéretesebbeket megfelelően képezni.

– Miért nő a minőségi szakadék a két ország futballja között?
– Nem ismerem annyira a magyar viszonyokat, hogy ebben az összetett kérdésben pontos véleményt formálhassak. Ismerem azonban az önök futballvezetőit, és hiszek a tudásukban, elképzelésükben. Néhány jó eredmény kell, hogy a futball megpezsdítse a közönséget és a médiát. Részt venni – ez a kulcs! Minél több gyerek kezd el játszani, annál nagyobb az esély arra, hogy kimagasló tehetséget találni közöttük.

– Egyetért az állásponttal, amely szerint Horvátország és Magyarország hagyományosan ugyanahhoz a futballkultúrához, az úgynevezett Duna-menti iskolához tartozik?
– Nem vagyok futballedző, így nem szeretnék mélyebben elmerülni az edzői filozófiák kérdéskörében. A Duna-menti futballiskola, Európa egyik legtöbbre becsült futballirányzata bizonyosan erős befolyással volt a horvát labdarúgás fejlődésére, és azt gondolom, nagyszerű alapot kínál a továbblépésre a magyaroknak is. Ha valamelyest a Duna-menti futballiskolából eredt is, mi az – idézőjeles – horvát futballiskolában hiszünk. Manapság azonban nem járhatsz csukott szemmel, muszáj ellesned más országok praktikáit és használni közülük azokat, amelyek a saját képességeidhez, a fizikai tulajdonságaidhoz, a tehetségedhez a leginkább illeszkednek. Előre kell lépni, mert ha úgy edzel, mintha ezerkilencszázötvenet vagy -kilencvenet írnánk, mindenki elhúz melletted. A miénk nem valami hatalmas futballszövetség, de sokat áldozunk az utánpótlás-nevelésre, az edzőképzésre, és hiszünk a saját fejlesztési módszereinkben.

– Segíti-e a horvát futball érdekeit, hogy szülővárosa klubja, az NK Osijek jelentős magyar háttérrel működik?
– A szívemben megkülönböztetett helyen szerepel első egyesületem, az NK Osijek, és örömmel látom az ott tapasztalható változásokat. Köszönettel tartozunk a magyar tulajdonosoknak, akik nehéz időszakban színre léptek. A szurkolók azóta visszatértek a stadionba, a csapat jól szerepel, a klub minden szinten fejlődik, és ami a legfontosabb, fektet az infrastruktúra javításába. Ez a mostani vezetők hosszú távú öröksége marad.