Lima: Mintha tizenegy brazil klasszis alkotta volna a magyar válogatottat

Ha valaki hosszú éveken keresztül együtt futballozott Pelével, majd felfedezte a jelenlegi brazil labdarúgás legfényesebb csillagát, annak a szavára érdemes odafigyelni. Bár a Lima labdarúgói művésznévre hallgató Antonio Lima dos Santos neve csak a fanatikusoknak cseng manapság is ismerősen Magyarországon, Brazíliában senkinek sem kell bemutatni a korábbi hátvédet, aki 1960 és 1973 között majd' hétszáz(!) bajnokit játszott a Santosban, a brazil válogatott mezét pedig tizenkilencszer húzhatta magára – egyik fellépése éppen a magyar válogatott elleni 1966-os világbajnoki csoportmeccs volt. A Santos szakmai tanácsadójaként dolgozó hatszoros brazil bajnok és kétszeres Libertadores-kupa-győztes a mai napig szoros barátságot ápol a Fekete Gyöngyszemmel, Puskás Ferencről a legmélyebb tisztelettel beszél, Neymart pedig, akit már gyermekkorában pártfogásába vett, példaképnek tartja. Lapunk a Red Bull által szervezett Neymar Jr's Five kispályás focitorna brazíliai döntőjét a helyszínről követi figyelemmel, a pénteken kezdődő küzdelmek előtt viszont a Santos FC-től kért és kapott beszélgetési lehetőséget a brazil klub 76 esztendős legendájával, aki készséggel válaszolt kérdéseinkre. Sőt, amikor meghallotta, hogy a magyar sportnapilap szeretne interjút készíteni vele, mosolyogva visszakérdezett: „Szóval Puskás Ferenc hazájából jöttek?”

– Milyen emlékeket őriz a Honvéd és a Real Madrid néhai klasszisáról?
– Egészen különleges labdarúgó volt – felelte Lima. – Mindenki a zsenit látta benne, ami érthető, valóban az volt, de engem leginkább a belőle áradó nyugalom nyűgözött le. Elképesztő technikai tudással tette-vette a labdát, ráadásul úgy, hogy egyetlen pillanatban sem ült ki meglepetés vagy félelem az arcára. Nem láthattam az összes meccsét, de úgy vélem, akár a Honvédban, akár a Real Madridban játszott, biztosan ő volt a csapat esze.

– Vannak egyéb emlékei is a magyar futballról?
– Hogyne. A Santosszal kétszer játszottunk a Vasas ellen a Hexagonal-tornán, a magyar válogatottal pedig az angliai világbajnokságon mérkőztünk meg.

– Az említett ezerkilencszázhatvanhatos találkozót három egyre Magyarország nyerte meg. Gondolta volna, hogy vb-címvédőként esélyük sem lesz azon a meccsen?
– A válogatottunk valóban címvédőként érkezett meg az angliai világbajnokságra, ugyanakkor egy rettenetesen erős magyar csapattal találkoztunk. Amikor kisorsolták a csoportmeccseket, mindannyian tudtuk, hogy azzal az együttessel kerültünk össze, amely játéktudásban a legközelebb áll hozzánk, és a stílusa is hasonlít a miénkhez. Az a magyar válogatott úgy futballozott, mintha tizenegy brazil klasszis alkotta volna.

– A tornán a brazil válogatott nem jutott tovább a csoportjából. Mi volt a bukás oka?
– A csapatot remek játékosok alkották, elég csak Pelét, Garrinchát vagy Jairzinhót említeni. A felkészülés során, valamint a tornát megelőző hónapokban erősnek és a végső győzelemre is esélyesnek éreztük magunkat. Csakhogy a sérülések keresztülhúzták a terveinket, menet közben többen is kidőltek. A szövetségi kapitánynak foltoznia kellett a lyukakat, nem tudtunk a legerősebb összeállításban szerepelni. Sorra estek ki a kulcsjátékosok, ezt pedig nem bírta el a csapat.

– Korábbi hátvédként melyik támadót tartotta félelmetesebbnek? Pelét vagy Puskás Ferencet?
– Mindketten zsenik voltak, mindketten halhatatlanná váltak, de nem lehet összehasonlítani őket, mert teljesen más stílusban futballoztak. Ezért csak annyit mondok, örülök, hogy abban a korban játszottam, amikor ők futballoztak. Ami azt illeti, fáj a szívem, hogy ma már nincsenek olyan kaliberű labdarúgók, mint Pelé vagy Puskás. Ma is látni klasszisokat, de olyanokat, mint ők, már nem.

– Mit gondol, miért van egyre kevesebb igazi klasszis a mai labdarúgásban?
– Nem tudom, de úgy érzem, valami félresiklott a futballban. Sokkal jobbak a körülmények, mint ötven esztendővel ezelőtt, a tehetségek jobb minőségű edzőpályákon fejlődhetnek, a szakemberek folyamatosan képzik magukat, de a kedvezőbb infrastruktúra és a nagyobb szakmai tudás sem képes annyi klasszist kitermelni, mint annak idején a grundok és az utcai dühöngők világa.

– A kevés klasszis között viszont ott van az ön által felfedezett Neymar. Miért ragaszkodott hozzá annak idején?
– Mert istenadta tehetség. Az azóta megboldogult kollégámmal, a kétszeres világbajnok Zitóval figyeltük az egyik edzésen, és azt láttuk, hogy tizenhárom esztendősen a két évvel idősebbek között is toronymagasan a legjobb. Zito aggódott, mert a klubnak nem volt U13-as csapata, ezért bizonytalan volt Neymar jövője. Én viszont azt mondtam a barátomnak: örüljünk, hogy nincs olyan korosztályunk, mert ennek a srácnak csak visszavetné a fejlődését, ha tizenhárom évesek között játszana. Nyugodt szívvel tettem be az U15-ös együttesbe, az idő pedig igazolta ezt a döntést.

– A PSG mai csillaga tehetsége vagy szorgalma révén jutott ilyen magasságokba?
– Mindkettő közrejátszott benne. Az edzések után rendre kint maradt, alig lehetett lezavarni a pályáról. Napról napra jobb akart lenni, megtörtént, hogy amikor a lövéseket gyakorolta, mindkét kapust megkérte, álljon a gólvonal elé. Az öltözőben és a pályán kívül folyamatosan ugratta társait, szeretett a középpontban lenni, de az edzéseken száz százalékig odatette magát.

– Az utóbbi időben viszont többször is a kritikák kereszttüzébe került: az oroszországi világbajnokságon színészkedései miatt, máskor azért, mert nagyképűen viselkedik csapattársaival. Ennek ellenére ideális példaképnek tartja?
– Amikor a Santos utánpótlásához került, az idősebb fiúk is rá akartak hasonlítani, vele akartak lépést tartani. Azóta is minden brazil gyerek álma, hogy olyan magasságokig jusson, mint ő, úgyhogy egyértelmű a válasz: igen, ő példakép.