Hegyi meccsnézés, avagy visszalopott futball Erdélyben

Hamarosan magyarul is a könyvesboltokba kerül a februárban angol nyelven megjelent Tiltott labdarúgás Ceausescu Romániájában (Forbidden Football in Ceausescu's Romania) című könyv a rendszerváltás előtti erdélyi hegyi meccsnézések történetéről. Péter László szociológus 67 országban kapható munkája rávilágít a hetvenes-nyolcvanas évek sajátos jelenségének társadalmi, nemzetiségi és ideológiai ösztönzőire, bemutatja, mit jelentett a szomszédos országok tévéadását buheraantennával befogó tömegeknek a „szabadság a hegyen”. A Babes-Bolyai Tudományegyetem Szociológia Tanszékének oktatójával, A labdarúgás szociológiája című, 2016-os könyv Csíkszeredán született, 44 éves szerzőjével Kolozsváron beszélgettünk.

– „Tiltott labdarúgás” – mit takar a könyvcímben szereplő fordulat?
– Képletesen kell érteni – felelte Péter László. – A nyolcvanas években a román televízió – az 1984-es olimpia és az Eb néhány mérkőzésén kívül – semmilyen mega sporteseményt nem közvetített, így Erdélyben az emberek kimentek a hegyekre, és sajátos körülmények között megpróbálták a szovjet–moldovai, a szovjet–ukrán, a jugoszláv vagy a magyar televízió adásait befogni, és így nézni a labdarúgó-világeseményeket. Székelyföldön, Kolozsvár környékén vagy Dél-Erdélyben megkülönböztetett figyelem övezte a magyar válogatott szereplését, kiváltképp az 1982-es és az 1986-os vébé idején. Szigorú döntésével a rendszer elzárta a népességet a lehetőségtől, hogy hagyományos, otthoni körülmények között „fogyaszthassa" a mérkőzéseket. Szimbolikusan a rendszer elvette a labdarúgást az emberektől.

– Miért látott veszélyt a közvetítésekben a Ceausescu-rendszer?
– Nem veszélyt látott benne, hanem egyszerűen anyagi okokból, illetve a személyi kultusz támogatása miatt a tévé műsorát napi kétórásra csökkentette, és nézhetetlen propagandaanyagokkal töltötte meg.

– Miként kezelték a hatóságok a csoportos hegyre járást?
– Szó szerint nem volt betiltva, a törvény nem mondott ki ilyet. A román nacionálkommunizmus totalitárius diktatúra volt, mindent megpróbált ellenőrizni. Nemcsak a közéletet, a politikát, a gazdaságot és a kultúrát, de a magánéletet is. Ilyen rendszerekben, ami nem kötelező, az mindig kérdéses. Tudjuk, hogy a rendszer árgus szemmel figyelte a jelenséget. Kikértem a Securitate archívumából a vonatkozó jelentéseket, amelyekben hosszasan részletezik a megfigyeléseket, a magyarokról szólva nacionalizmus, irredentizmus cím alatt, román vidékeken pedig közhangulat címen. Ókirályságbeli területeken nem volt jellemző a szabadtéri meccsnézés, mert a bolgár és a déli jugoszláv határ közelsége miatt otthon lehetett fogni a műsorokat. Ezért erdélyi a történet, itt kellett olyan magaslatokra felmenni, hogy a 200–300 kilométerről sugárzott jelet be tudják fogni a házilag barkácsolt antennák.

– Miután – kutatásai apropóján – három évvel ezelőtt Szabadság a hegyen címmel cikket írtunk a jelenségről, meglepően sokan jelentkeztek a saját élményeikkel.
– Nem túlzás, milliós nagyságrendben jártak ki az erdélyiek a hegyekbe. Ami engem teljesen meghökkentett, hogy bárhol beszélgettem a Székelyföldön, Kolozsvár környékén, továbbá Belső-Erdélyben középkorú vagy idősebb férfiemberrel, mindenhol tudtak erről, és ha az illető maga nem is volt a hegyen, valaki a családjából igen, és az emlékeket harminc év távlatából is elevenen ápolták. Mérete miatt a jelenség rögtön a Securitate látókörébe került, de a helyszínen a hatóságok nem léptek föl. Nem verték szét, nem kergették szét az embereket. Vélhetően a rendszer a látszat ellenére gyengébb volt, mint a többség gondolta. Voltak retorziók, de csak utólag, egyénileg idéztek be személyeket. Több interjúalanyom átélte, hogy megfenyegették, fogva tartották, és ha magyarok voltak, nacionalizmussal vádolták őket.

– Mennyire volt erős a magyar szál?
– Elhangzottak a hegyen katonadalok, magyar népdalok, a Himnusz, Székelyföldön a Székely himnusz is, amely nem volt éppen veszélytelen. Eltérő módon tört felszínre a magyar etnikai töltet a többségében magyar, az interetnikus és a többségében román közegben. Amikor magyarul nem lehetett kiírni a helységneveket, a magyar iskolákat pedig sorra csukták be, olyan intézmény jött létre, amely a magyar identitás megerősödésének, kinyilvánításának és a kollektív nemzetidentitás megélésének színtere lett. Ebben főszereplő a magyar válogatott, a hivatalos mérkőzések előtt eljátszották a magyar Himnuszt, amelyet Székelyföldön dúdolva vagy énekelve, Kolozsvár környékén, vegyes környezetben könnyezve kísért a hegyi közönség. Problémások voltak a hatalom szemében az idézőjelben vett „magyarkodások”, a magyar nyelvű szurkolás, éneklés, a rendszerkritikus viccek mesélése vagy a gazdasági kérdések megvitatása.

– Az utóbbiak miként kerültek felszínre?
– Többen mesélték, mekkora hatást tett rájuk a külföldi adókon a meccsek szünetében sugárzott reklám. Mindig egyfajta frusztrációt váltott ki az élmény, a reklámokat nézve felerősödtek a román gazdasági helyzetet sérelmező vélemények, érzelmek. A hegyre járás amúgy a háztartásokon belül is gazdasági dilemmát okozott, hiszen a nyolcvanas években havi húsz liter benzint engedélyezett a rendszer, el kellett dönteni, hogy a közös autóval a család a vidéki anyóshoz utazik látogatóba, vagy az apa megy fel a dombtetőre meccset nézni.

– Szembetűnő, hogy a fennmaradt fényképeken szinte kizárólag férfiak láthatók.
– Ez egy macsó világ volt. Érdekes, az akkori fiatalok úgy emlékeznek vissza, hogy a hegyi meccsnézés egyfajta beavatási rítus volt a felnőtt férfiak közegébe. „Elfogadtak bennünket férfinak" – mondták ki nyíltan az érintettek. Kikérdezték őket az idősebbek, hogy ki játszik abban a csapatban, és ha jó választ adtak, megsimogatták a fejüket. A tizenéves fiúkat – nyilván édesanyjuk tudta nélkül – megkínálták egy pohárka pálinkával, elhangzottak olyan titkok, amelyeket rájuk bíztak. Ha tudták tartani a feleség előtt vagy a mindennapok kommunista világának szereplői előtt, beavatottnak érezhették magukat. Voltak azért a hegyen gyerekek és nők is, az udvarlás helyszíne lett, kvázi maritális piacként is működött. Mégis erősen férfias, szexista a környezet, a nők jobbára kisegítő szerepben jelentek meg. Jellemző a képpár, amelyen a férfiak tétlenül várakoznak, a nők pedig felszolgálják az otthonról hozott tésztát. Előfordult, hogy egy házaspárt interjúvoltam, és a férj határozottan mesélte, hogy a hegyen mindig csak férfiak voltak, a barátai, a kollégái a gyárból. Mire a felesége csodálkozva közbeszólt: „Te, János, de hát én mindig ott voltam veled."

– Nem is hinnénk, mennyire összetett a jelenség.
– Három fő vonulata van az általam jelképesen hegyi meccsnézésnek nevezett történetnek. Az első az etnikai vonatkozás, amely a magyar közösség számára meghatározó aspektus. A második a fogyasztás szempontja, legalábbis a mai, posztmodern, mediatizált, látványfutball idejében érvényes kifejezést használva. A hetvenes években elterjedt a tévé, és az amerikai filmeket, sorozatokat is adásba engedő, meglehetősen jó műsorpolitika miatt erősödött a médiaszocializáció. A rendszer azonban hülye módon a nyolcvanas évek elején létrehozott egy médiaűrt, és miközben a korábbi beszoktatás következtében jelentős igény mutatkozott a fogyasztásra, nem volt mit nézni. Csak Ceausescut és feleségét napi két órán keresztül. És itt jön képbe a hegyi meccsnézések harmadik olvasata, az ellenállásé.

– Könyvében azt írja, a hegyi meccsek megmutatták, a totalitárius diktatúrák gyakorlatával ellentétben a Ceausescu-rendszer Erdélyben nem tudta atomizálni a társadalmat. Miért nem?
– Mert előjöttek olyan rejtett társadalmi tőketartalékok, amelyek a labdarúgás iránti érdeklődés mentén képesek voltak közösséget szervezni, és nem engedték szétroncsolni a társadalom szövetét. Csöndes tiltakozás volt ez. Világ, amelybe a rendszer nem tudott belépni, legfeljebb besúgók révén. Nyilvános társadalmi tér, amely önként, autonóm módon szerveződött, amelyben elmosódtak a rendes világban érvényes hierarchiák. Nyugodtan hasonlíthatjuk a meccsnéző csoportokat szigethez a nyolcvanas évek közepétől különösen kemény Ceausescu-diktatúrában.

– Mi a meccsnézések fő tanulsága?
– Ha valami mélyen beágyazott a közösségi kultúrába, az a populáris-kulturális termékek fogyasztása és a sport. A mi tájainkon a labdarúgás önmagában képes társadalmi mobilizációs szerepet betölteni, erre épült rá Romániában a hegyre járás kapcsán az identitás- és ellenállás-történet. Katalizálta a felszín alatt megbújó társadalmi erőket. A diktatúra nagy hibát követett el azzal, hogy a futballt levette a tévé műsoráról. Minden bizonnyal igaz, hogy a hegyre járók eleve rendszerkritikus tömegének tagjai a Ceausescu-rezsim összeomlásakor, a forradalom idején elsőként harcoltak a barikádokon.