Andrij Sevcsenko: Leszek még klubedző

A szomszéd asztalnál a világbajnok Cafú ebédel a családjával, beszélgetésünk alatt pedig olyan sztárok bukkannak fel az egészen elképesztően elegáns szálloda előcsarnokában, mint Roger Federer, Luís Figo, Ryan Giggs vagy Szeles Mónika. Még csak néhány perce kezdtünk el beszélgetni Sevával, aki egy sajtótájékoztatóról tért vissza a hotelbe, ahol a találkozót megbeszéltük, de a szigorú pincérkisasszony ránk szól, hogy rendeljünk, vagy ne foglaljuk az asztalt a zsúfolt lobbiban. Kérek hát egy kávét, Andrij pedig egy üveg ásványvizet.

– Amikor legutóbb interjút készíthettem önnel, 2004-ben a Képes Sportnak, Milanellóban, az AC Milan világhírű edzőközpontjában, nemrég lett apuka és éppen zajlott az Aranylabda-választás a France Footballnál, amelyet aztán megnyert. Akkor ez a két dolog tűnt a legfontosabbnak az életében. Kezdjük a családdal: már négy gyereknél tartanak, ha nem tévedek…
– Így igaz, négy fiam van – kezdi a Milan–Inter rangadók történetének legeredményesebb góllövője, az immár 41 éves Andrij Sevcsenko. – Rendkívüli boldogság, de elképesztő mennyiségű energiát és időt követelnek az embertől. Csakhogy most minden körülöttük forog, ők a legfontosabbak, igyekszünk nekik mindent megadni.

– Ezért élnek az angol fővárosban?
– Igen, ez a legfontosabb szempont. Londonban minden adva van ahhoz, hogy teljes gyerekkoruk legyen, s szövetségi kapitányként én is gond nélkül tudom végezni a munkám Angliából.

– Ha négy srác örökölte a legjobb ukrán góllövő génjeit, nyilván mindenki azt firtatja, futballoznak-e.
– A második, most tizenegy éves fiam, Christian focizik, igen, de kérem, ne írja le, hogy melyik klub akadémiájára jár, mert nem akarok nyomást helyezni rá.

– A felesége amerikai. Nem gondoltak arra, hogy az Egyesült Államokban éljenek? Jó oka lett volna rá, hogy az MLS-ben vezessen le, mint oly sok európai sztár.
– Nem, régi és fontos vágyam volt, hogy pályafutásom végén visszatérjek a nevelőegyesületemhez, a Dinamo Kijevhez, ráadásul a válogatottban is szerettem volna játszani, ameddig csak lehet. Ez pedig Amerikából nem ment volna, túl nagy a távolság.

– Játékosként nem maradtak beteljesületlen álmai? A Barcelonának egy, a Realnak két meccsen rúgott három gólt. Sosem szeretett volna a két spanyol óriás valamelyikében játszani?
– Nem, bár lehetőségem lett volna rá. Teljes a pályafutásom, boldogsággal tölt el, ha visszagondolok arra, amit a pályán elértem, nincs hiányérzetem.

– Rendben, de futballrajongóként, ha úgy tetszik, szurkolóként melyik áll közelebb a szívéhez: a Real Madrid vagy a Barcelona?
– Futballrajongóként három klubnak szurkolok: a Dinamo Kijevnek, a Milannak és a Chelsea-nek.

– Világos beszéd, de arra még rákérdezek: Messi vagy Cristiano Ronaldo? Esetleg melyikük stílusa hasonlít inkább az egykori Andrij Sevcsenkóéra?
– Szerintem mindhárman különböző karakterek vagyunk, nem mondanám, hogy az én játékom jobban hasonlított volna Ronaldóéra, mint Messiére, vagy fordítva. Nagyszerű labdarúgók mindketten, és tán nem túlzás, ha azt állítom, Messi minden idők talán legnagyobb futballistája. Tudom, ez szubjektív, ott volt Pelé vagy Diego Maradona, akit már én is láttam focizni, de Messi az Messi. Egyedülálló.

– Rendben, beszéljünk kedvenc klubjairól. A Dinamóban van egy magyar, minket ő érdekel a leginkább.
– Kádár Tamás? Remek védő, alapember, igazi profi. És úgy látom, jól érzi magát Kijevben, szeret a Dinamóban játszani.

– Az ügynökét, Varga Sándort is jól ismeri, igaz?
– Hogyne, Sándor régi barát, több válogatott csapattársamat is menedzselte, manapság is segít nekünk a kapcsolataival.

– És még mindig a magyarok. Az egyik szövetségi kapitány elődjéről, a volt szovjet válogatott Szabó Józsefről mondjon valamit: hogy van, amióta nyugdíjba vonult?
– Edzőként visszavonult, de szakkommentátorként még dolgozik. Kíváncsi vagyok a véleményére, ért a futballhoz, és sokat köszönhetek neki, ő tett be először a felnőttcsapatba annak idején. Nagyon tisztelem Józsi bácsit.

– Folytassuk a Milannal!
– Szurkolok neki, figyelemmel követem a szereplését, és jó barátom az edző, Gennaro Gattuso.

– És Silvio Berlusconi szereplését is figyeli? Elvégre az ön elsőszülött fiának, Jordannek a keresztapja…
– Régóta nem találkoztunk, de telefonon beszélünk.

– Megint miniszterelnök akar lenni.
– Ha még mindig vannak ilyen ambíciói, miért ne lenne újra kormányfő?!

– Önnek nincsenek ilyen gondolatai? Egy időben ön is kacérkodott a politikával, pártot alapított, de nem jutottak be a parlamentbe.
– Jó lecke volt, kiderült, hogy a politika nem az én világom, nem az én utam.

– Soha többé?
– Soha ne mondd, hogy soha, de utólag úgy tűnik, nem volt jó ötlet, hogy ha rövid ideig is, de belefolytam a politikába.

– Világhírű honfitársa, Vitalij Klicsko ma is Kijev polgármestere.
– Neki fekszik ez a munka, örülök, ha jól boldogul, jóban vagyunk.

– De Ukrajna helyzete talán minden korábbinál aggasztóbb. Ön szerint milyen jövő vár az országra?
– Hiszek benne, hogy a fiatalok, az új nemzedékek tagjainak lendülete és energiája segít felülkerekedni a gazdasági, korrupciós és egyéb problémákon, amelyek tényleg nehézzé teszik az életet odahaza.

– A válogatott kilátásairól mit gondol szövetségi kapitányként?
– Alakul, fejlődik a csapat, lassan két éve dolgozunk együtt.

– Feltűnik egy új Sevcsenko a láthatáron? Vagy örökre megdönthetetlenek maradnak a rekordjai? Mondjuk, a válogatottban szerzett negyvennyolc gólja…
– Éppenséggel jól jönne egy gólerős középcsatár, de nehéz manapság hasonló karakterű, sőt hasonló szerepkörben futballozó játékosokat találni.

– Nem csupán a góljai számával írt történelmet, de elsőként szerepelt Ukrajnával Eb-n és vb-n is, sőt az ország máig egyetlen BL-győztese. Mi a legnagyobb futballélménye?
– Ha a válogatottról kérdez, azt mondom, a világbajnokság. A vb hangulata, ott a hazádért futballozni egészen különleges. Persze rögtön utána a hazai közönség előtt játszott Európa-bajnoki meccseket és gólokat is meg kell említenem, amelyekben harminchat évesen még részem lehetett, és a klubjaimmal is számos, fantasztikus élménnyel gazdagodtam, mindegyiknek megvolt a maga szerepe, szépsége a pályafutásomban.

– Rúgott mindent eldöntő, győztes tizenegyest a Juve elleni BL-döntőn 2003-ban, és végig a pályán volt a Liverpool elleni, történelmi, de a milánóiak által rémálomként megélt, három nulláról három háromra alakuló fináléban is két évvel később Isztambulban, ahol aztán ön is elhibázta a tizenegyesét a végén. Szokott még álmodni ezekkel a pillanatokkal?
– Nem, lezártam a pályafutásom, most már előre tekintek. Új céljaim, új álmaim vannak.

– Úgy értsük, hogy edzőként?
– Igen, természetesen.

– A kényelmes londoni családi életet, és az ebbe beleilleszthető szövetségi kapitánykodást felcserélné arra, hogy klubedzőként dolgozzon?
– Persze, elképzelhetőnek tartom, hogy később ilyen fordulatot vesz az életem.

– Valerij Lobanovszkij az edzői példaképe? A BL-aranyéremmel elzarándokolt a sírjához, hogy köszönetet mondjon neki.
– Nagyon sokat köszönhetek neki, és edzőként számos olyan újítás fűződik a nevéhez, amely hozzájárult a futball fejlődéséhez. A fizikai felkészítésben, az edzésmódszerekben ő vette először igénybe nagy mértékben a különféle méréseket, tudományos, orvosi módszereket, elemzéseket.

– Foglalkozik még Armani-öltönyökkel? Kijevben volt egy boltja.
– Nem, már eladtam az üzleti érdekeltségeimet, a webshopot is. Giorgio Armanival továbbra is barátok vagyunk, köztudomású, hogy az egyik divatbemutatója utáni partin ismertem meg a feleségemet, Kristent.

– A klubjai közül a Chelsea-ről még nem beszéltünk. Kint volt a Barcelona elleni BL-meccsen?
– Naná! Jól játszott a Chelsea, de egyetlen hiba elég volt Messinek ahhoz, hogy egyenlítsen. Ettől függetlenül még továbbjuthatunk.

– Ki nyeri meg az idén a BL-t?
– Sok jó csapat van. A most említett Barca vagy a Chelsea, a Juve, a Totthenham, a Real Madrid, a PSG. A döntőre viszont mindenképpen kimegyek, hiszen Kijevben lesz! A legjobb az lenne, ha a Sahtar Doneck lenne a finálé egyik résztvevője…