Edzősors: Csalódott vagyok, de nem dőlök a kardomba – Miriuta

– Ennyi volt?
– Ennyi, igen – mondta a bukaresti Dinamo kispadjáról felálló Miriuta László. – Azután, hogy szombat este eldőlt, a rájátszásnak nem a felsőházban vágunk neki, borítékolható volt, hogy nem maradok.

– Elbocsátották, vagy lemondott?
– Közös megegyezéssel köszöntünk el egymástól. Igaz, én már vasárnap elhatároztam, hogy nem csinálom tovább.

– Nem gondolt arra, hogy becsületből illene az alsóházban is kitartani a csapat mellett?
– Erre aligha kaptam volna meg a lehetőséget. Ahogyan én arra jutottam, hogy a jövőben nem szeretnék a Dinamo edzője lenni, úgy a vezetők is mással képzelték el a folytatást.

– A vezetők nyilván az eredménytelenség miatt szánták el magukat a váltásra. Ön miért döntött a távozás mellett?
– Mert nagyon nehéz helyzetbe kerültem. A téli szünetben az elnök eladta a fél kezdőcsapatot: Steliano Filip a Hajduk Splithez, Filipe Nascimento a Levszki Szófiához, Paul Anton az Anzsihoz, Ionut Nedelcearu az Ufához, Valentin Costache pedig Kolozsvárra igazolt. Kapott értük csaknem hárommillió eurót, én viszont ott maradtam az öt legjobb játékos nélkül.

– Nem próbálta meggyőzni a főnökét, hogy az ötből – mondjuk – csak háromtól váljon meg?
– Egytől egyig jó ajánlat érkezett értük, ha az ő szemszögéből nézem, érthető, hogy mindannyiukat eladta. Más lapra tartozik, hogy ezzel hátrányba kerültünk a riválisokkal szemben. Még így is volt esélyünk a felsőházba kerülésre, de a szerencse sem állt mellénk: az FCSB ellen például hiába vezettünk kettő nullára, a nyolcvanharmadik és a kilencvenharmadik percben kapott góllal döntetlen lett a vége.

– Vagy ha a gólkülönbség döntött volna az azonos pontszámot elérő együttesek között...
– A Iasi és a Botosani ugyanúgy harmincnyolc pontot gyűjtött, mint mi, ám a kiírás értelmében az egymás elleni eredmény számított. Abból nem mi jöttünk ki jól, mert egyszer-egyszer az Iasitól és a Botosanitól is vereséget szenvedtünk. Igaz, akkor még nem én ültem a kispadon.

– Megbánta, hogy szeptemberben a Dinamóhoz szerződött?
– Nem! Amikor Cosmin Contrát kinevezték a román válogatott élére, és a klub vezetői megtiszteltek azzal, hogy engem kértek fel utódjául, egy másodpercig nem bizonytalankodtam. A Dinamo olyan itt, mint odahaza a Ferencváros, én legalábbis úgy tekintek rá. Nagybányai gyerekként a csapatnak szurkoltam.

– S mit érez most?
– Szomorúságot. És megkönnyebbülést. Mindamellett, hogy élmény volt a klubnál dolgozni, idegőrlő időszakot zártam le. Ha a sorsdöntő mérkőzések előtt az edzőtől „elveszik" az alapembereit, úgy rettenetesen nehéz maradandót alkotni. Amit az elmúlt hetekben átéltem, nem tett jót az egészségemnek. Talán jobb is, hogy így alakult.

– A szurkolók nem egyszer megtalálták a csapatot a gyengélkedés miatt. Önt nem?
– Velem semmi problémájuk sem volt. Nekem sem volt velük, sőt! Az utolsó pillanatig mellettünk álltak. Iszonyúan dühít, hogy egy hajszálon múlt. Vagy egy-két centin. Vagy egy-két másodpercen...

– A záró körben még így is a saját kezükben volt a sorsuk: ha legalább egy pontot elhoznak az Astra otthonából, a boldogító hatodik helyen fejezik be az alapszakaszt.
– A lehető legrosszabbkor kaptunk ki. Hét veretlenül megvívott mérkőzéssel a hátunk mögött utaztunk Gyurgyevóba, a sorozatunkat eggyel kellett volna tovább nyújtanunk... Meglehet, a téttel párosuló feszültség is szerepet játszott abban, hogy a döntetlenre sem voltunk jók.

– Hogyan tovább?
– Kedden elbúcsúzom a csapattól, a klubnál mindenkinek sok sikert kívánok, aztán jövök haza. Az elmúlt két és fél évben Németországban és Romániában edzősködtem, alig láttam a Magyarországon élő családomat, van mit bepótolnom. A tavasszal valószínűleg pihenek, és majd a nyáron meglátjuk, számítanak-e rám valahol. Amikor a negyvenkilencedik születésnapomon aláírtam a két évre szóló megállapodást, úgy hittem, hogy az ötvenediket is a Dinamo edzőjeként ünneplem. Ez a vágyam nem teljesül, és bár mint említettem, csalódott vagyok, azért a kardomba nem dőlök. Az élet megy tovább – csak az enyém már nem Bukarestben.