A légiós már 1927-ben is tudta, mit kell mondania

„Nem sokan vannak, mindössze öten, de válogatott legények” – kezdi 1927 decemberében a Sporthírlap a magyar futball légiósairól szóló írását, amelynek apropója, hogy „érdekes megtudni, hogy a külföldi szem mit lát meg, mit tart jónak vagy rossznak a mi futballsportunkban”.

A sort Josef Schneiderrel, azaz Schneider „Pepivel” kezdi a lap (1927–1929, Hungária, 42 meccs/1 gól), aki „szimpatikus bécsi fiú”. S ha már bécsi, véleménye Ferenc Józsefre hajaz („Minden szép és jó, mindennel meg vagyok elégedve”), pedig „itt sokkal nehezebb, jobban mondva fárasztóbb játszani, mint Bécsben”. Annak betudhatóan, hogy nagyobb a meccsek tempója, „így többet kell rakkolni”. Kell tehát a jó kondíció, az edzők forszírozzák is, aminek oka, hogy „a bécsi csapatok iskolázottabb játékot játszanak, mint a pestiek”.

A légiósduma örök, „Pepi” persze hogy szereti a Hungáriát, mindenki kedves vele, olyannyira, hogy szándékában áll Budapesten letelepedni. „Írógépjavító-üzemet akarok magamnak berendezni, mert ebben a szakmában teljesen otthon vagyok” – mondja.

Van persze, ami nem tetszik neki, például, hogy „a közönség rettenetesen zajong, (...) végigordítják az egész mérkőzést, (...) komolyan mondom, szenzációs, hogy mit »leisztol« egy ilyen ordító drukker”.
Végül az írógépjavításból semmi sem lett, két évvel később már az Egyesült Államokban futballozik, újabb két esztendő elteltével pedig visszatér Európába (Svájc, Franciaország).

Ottokar Buresch (1926–1929, Sabaria, 55/15) szintén áradozik klubjáról, különösen Herczog Edvin igazgatóról, aki „autón utazott fel Szombathelyről értem Bécsbe”, ahol a Slovan Vienna szerződést kívánt bontani vele. Büszkén emlegeti, hogy a legendás futballvezér, Hugo Meisl többször is betette Bécs város válogatottjába, „de igazi nagystílű játékokat csak a Sabaria csapatában produkáltam”. Ezzel együtt vannak fenntartásai, szerinte „a magyar iskola e pillanatban ingadozik, és nem tudja, milyen irányban fejlessze magát”. Ami őt illeti, „a finom, kulturált játéknak” ad előnyt. Ugyanakkor hibáztatja „a túlságba vitt sztár-rendszert”, mert „sok sztár egy csapatban nem férhet el”. Főként, hogy „a játékosok egy része még nem tanulta el az egészséges profi szellemet”.

Otto Höss (1926–1928, Bástya, 24/11) és Karl Weiglhoffer (1926–1929, Bástya, 42/6), a két szegedi „együttesen adnak »audenciát«”. Szintén Bécsből érkeztek (Höss: DFC, Vienna, Wiener SC, Weiglhoffer: DFC), s ahogy Schneider „Pepinek”, nekik is gondjaik vannak a nézőkkel. Csak otthon, Szegeden szeretnek játszani, esetleg Budapesten, de a többi vidéki városra „nem szívesen gondolnak”. Meglepő viszont, hogy szerintük „a magyar futballbírói kar átlaga felülmúlja úgy a bécsi, mint a prágai bírói kart”.

Aztán Höss magához ragadja a szót, kritikája időtálló. Meggyőződése, hogy „a magyar profiegyesületek igen nagy hibát követnek el, amikor gyengébb játékosaikat elbocsájtják, és helyükre hasonló gyenge kaliberű játékosokat szerződtetnek jó áron”. Nézete szerint „vagy tartson ki az egyesület a régi, de gyenge játékosai mellett, vagy pedig elsőrangú erőket vásároljon.”

A sorban ötödikként megszólaltatott Powolny Antal (hivatalosan: Anton Powolny) a legnagyobb név. A miskolci Attilában (1927–1928, 21/5) és a Sabariában (1928–1929, 16/5) profiskodó légiós úgymond bejárta már Tolnát-Baranyát, mire megérkezett hozzánk. Bécsben lett ismert játékos (Austria, SC Ober-Sankt Veit, Wiener AF), ám a legnagyobb sikereit Olaszországban érte el, ahol a Reggio Emilianából (1924–1926) átigazolta az Internazionale, s a milánói csapat színeiben 1927-ben a Serie A gólkirálya lett (27 meccs/22 gól).

Kifejezetten büszke erre, ám ezzel együtt váltott (vagy váltani kényszerült): „1927 júniusában összehozott a sors az Olaszországban túrázó Attilával. Nagyon megkedveltem a magyar fiúkat, s mivel vezetőiktől jó ajánlatot kaptam, elhatároztam, hogy elszegődöm Miskolcra. (...) És most itt vagyok...” A kérdésre, jól érzi-e magát Miskolcon, nyilván azt mondja, hogy remekül, sőt még annál is jobban. Hozzáteszi természetesen, hogy „ha egy kis pénzt megtakarítottam, üzletet nyitok Miskolcon, és megalapozom itt a jövőmet. Szüleim, rokonaim ugyan Bécsben élnek, de azért én mégis az Avas alján szeretnék letelepedni.”

A magyar csapatok tetszenek neki („Általában jó futballt játszanak”), különösen a Ferencváros. Saját együttesét, az Attilát is nagyra tartja: „Meglepett a csapat játékosainak technikai tudása, de főként a lelkes szív, amellyel mérkőzéseiket végigküzdik.”

A profizmus „halad a maga helyes útján” – mondja, kiemelve, hogy mivel „a mai nehéz időkben kereseti lehetőséget nyújt egy sereg fiatalembernek és komoly, fegyelmezett munkára készteti őket, ezért nagy hatással van a játéknívó emelkedésére”.

Nos, az Attila a szezon végén kiesett az első osztályból, Powolny átment a Sabariába. Nem mondhatni, hogy szerencsésen alakult a pályafutása, hiszen az 1928–1929-es bajnokság végén a Sabaria is búcsúzni kényszerült az NB I-től.

Légióssors – mondhatjuk, s ha már mondjuk, tegyük hozzá a másik oldalt is: 1927 decemberében 32 trénert és 25 játékost „exportáltunk” külföldre.