Színház(ban) az egész világ – ilyen volt a FIFA-gála belülről

A korábban nem is létező „futball díjátadó ünnepség” műfajában meglehetősen idegenül mozognak még azok a labdarúgók is, akik egyébként a maguk különleges előadóművészi kategóriájában, a pályán virtuóz világsztárok.

Mondjuk Cristiano Ronaldo már rutinos díjátvevő, látszik is, hogy évről évre kevésbé kínozza a lámpaláz (ezúttal tudatosan mondott előbb portugál, majd angol nyelvű köszönőbeszédet), de ő sem jut túl a szépen megkomponált, méretes közhelyeknél, míg Antonio Conte egyszerűen meg sem értette a „youtuberből” (bármit is jelentsen ez) műsorvezetőnővé avanzsált Layla Anna-Lee kérdését, amikor arról faggatta, ő kinek adta volna a Puskás-díjat.

Magyarként jóleső érzés volt hallgatni, hogy Lionel Messi, Frank Lampard, Peter Schmeichel és már hírességek taglalják, hogy miért Olivier Giroud érdemelte meg leginkább a Puskás-díjat, de régi tapasztalat, hogy mindig mesterkéltek ezek a mondvacsinált beszélgetések, és nem egyszer kellemetlen helyzetbe hozzák a pályán mégoly magabiztos futballistákat.

Sokszor éri az a vád a modern futballt, hogy a szurkolók megregulázásával a stadionokból színházat csinál, most azonban azt vették a fejükbe a szervezők, hogy a patinás Palladium Színházból fognak stadiont csinálni. A karzatot ugyanis szurkolókkal ültették tele, akik kimondottan azt a feladatot kapták, hogy kiabáljanak, éljenezzenek, meccshangulatot teremtsenek a gálán, amelyre – éles kontrasztként – szmokingban és estélyi ruhakölteményekben érkeztek a jelen és a múlt futballistenei és sok esetben külön attrakciót jelentő kísérőik.

Az kétségtelen, hogy a legjobb szereposztás, ha Messi, Ronaldo, Neymar, Marcelo vagy Sergio Ramos mezben és sortban a zöld gyepen szaladgál, ám ha már adódik az évben egy globális futballünnep, amikor a színpadon kell helytállniuk, akkor abban éppen az volna a különleges, ha a kulisszák, a hangulat és minden egyéb megkülönböztetné ezt a napot a többitől, a mégoly ünnepi meccsnapoktól. Az önmagában emelkedettséget, különleges hangulatot teremtő színház, mint helyszín ezért telitalálat (s csak halkan jegyezzük meg, hogy a hazai Év Sportolója Gála éppen két éve költözött a Nemzeti Színházba, míg most Londonban eredetileg a hétfőn már foglalt Wembley Stadiont nézte ki helyszínnek a FIFA).

Persze, az angol színház hagyománya engedélyezi a bekiabálást és a hangos tetszésnyilvánítást, miközben az sem igaz már, hogy évente egyetlen futballgálára kellene ünneplőruhát ölteniük a sztárjátékosoknak. Egyre több a hasonló rendezvény, s a díjak inflációja még nagyobb erőbedobásra készteti a FIFA-t, amelynek illik a legpompásabb gálát színpadra állítani, mi több, a műfajt megalkotó Sepp Blatter árnyékából is nagyon szeretnének kilépni. Ezt az erőbedobást jelzi, hogy ismét itt volt egy sor labdarúgó világsztár, Ruud Gullit és Claudio Ranieri, Lothar Matthäus és Cafu, Patrick Kluivert és Diego Forlán, a futballt a hollywoodi szórakoztatóiparral összekapcsolni igyekvést pedig most Catherine Zeta-Jones (a Puskás-díj egyik átadója volt Forlán mellett) képviselte az után, hogy januárban, az Infantino-korszak első FIFA-gáláján a futballistákat Ronaldo kivételével jól láthatóan nem ismerő Eva Longoria volt az egyik műsorvezető.

A színpadi produkció összességében rendben volt (bár mondjuk a műsorvezető tavaly még működő szelfis poénja már kicsit uncsi, akárcsak az ismételgetett Bill Shankly-idézet), Gianni Infantino FIFA-elnök a háttérbe húzódott, ezzel is üzenve, hogy ő nem Blatter, aki one-man-show-t csinál a szervezetből és rendezvényeiből (csak műsoron kívül, a közvetítés előtt köszöntötte a jelenlévőket, akárcsak London polgármestere, Sadiq Khan). A logisztika viszont nem tudott úrrá lenni a londoni adottságokon: azért az elég vicces, amikor a lakkcipős, estélyi ruhás vendégek meghívóira diszkréten rányomtatja a FIFA, hogy igyekezzenek a tömegközlekedést igénybe venni (az autók tényleg negyedóra alatt jutottak el pár száz méterre), vagy amikor a meghívottak befőttesüvegbe zárt heringek módjára várják az erkélyen és a folyosókon a bebocsáttatást a színházterembe háromnegyed órán át, miközben a tervek és a zürichi hagyományok szerint laza koktélpartin kellene társalogniuk és falatozniuk. Ezek után az is furcsán hatott, hogy egy fáradt televíziós vetélkedő mintájára próbálta kurjongatásra és a spontán üdvrivalgás gyakorlására bírni a nézőket egy hopmester az élő közvetítés rajtja előtt.

No, de ne fanyalogjunk, mert persze minden ellenérzésünk és kritikai észrevételünk semmivé olvadt a szurkolói lelkesedés tengerében, amint a színpadra vonult Diego Maradona a „Fenomeno”, azaz Ronaldo társaságában, és idő előtt kinyitotta a Cristiano Ronaldo mint Év játékosa nevét tartalmazó borítékot (ha ez megbeszélt móka volt, akkor a tökéletes előadásért, ha spontán hülyeség, akkor a ragyogó improvizációért illeti kalaplengetés a két dagi mókamestert). A győztest amúgy – most először a szurkolók bevonásával – a nemzeti válogatottak szövetségi és csapatkapitányai választották, valamint országonként egy-egy újságíró, így Bernd Strock, Dzsudzsák Balázs és a lapunk szakírói csapatát erősítő Szeli Mátyás voksa is számított (ő és Storck a végső győztes Ronaldóra, Dzsudzsák Neymarra szavazott első helyen).

Örömmel konstatáltuk természetesen, hogy a totálisan megreformált programnak rangos része maradt az Év góljáért (egyes, szerintünk téves értelmezések szerint az „Év legszebb góljáért”) járó FIFA Puskás-díj, amely megint apropót adott a magyar géniusz emlékének felidézésére, Puskás Ferenc Spanyolországban élő unokájának és dédunokájának, valamint a Puskás Akadémia és a Puskás Alapítvány képviselőinek a meghívására (Orbán Viktor miniszterelnök, a Puskás Akadémia alapítója a magyar nemzeti ünnep, míg Csányi Sándor MLSZ-elnök, FIFA-tanácstag más fontos elfoglaltsága miatt nem lehetett most itt a díjátadón).

És bár az új FIFA-adminisztráció a díjátadó helyszínének, nevének, időpontjának, a díjazott időszaknak, a kategóriáknak, a trófeák dizájnjának a megváltoztatásával mindent megtesz, hogy új korszakot nyisson a gálák történetében, egyetlen biztos pont maradt a műsorban: a most kilencedik alkalommal átadott Puskás-díj, s az azzal járó értékes, futballkapuba csapódó labdát formázó arany-kristály trófea, amely szintén változatlan a kitüntetés 2009-es első átadása óta. És a Puskás-család szerződése, továbbá a Gianni Infantinóval folytatott informális beszélgetésünk alapján jó esély van arra, hogy többek között Cristiano Ronaldo, Neymar, Zlatan Ibrahimovic, s immár az előre vetődve a pipába sarkazó Olivier Giroud után más világsztárok is a vitrinjükbe tehetik majd a FIFA Puskás-díjat a következő években.