Sir Kahn, Sárkány és társaik: a futballvilág egykori uralkodói

Az élet folyamatos búcsúzás, miért is lenne ez másképp a labdarúgás világában? Cseppet sem meglepő tehát, hogy a mögöttünk hagyott esztendőben is szögre akasztotta jó néhány klasszis a futballcipőjét.

Vagy éppen a kapuskesztyűjét. Kezdjük a sort Oliver Kahnnal, aki a pályamódosítók közül az egyik leghíresebb. A germán harcosok modern kori utódja egyértelműen az utóbbi évek legkeményebben, legelszántabban készülő profija volt, aki nemcsak önmagával, ellenfeleivel, de még csapattársaival szemben is könyörtelen volt.

„Idefigyelj, anyukám, a dzsungelből jött Oli Kahn!” – harsogták a kilencvenes években az ellenfelek drukkerei (szabad fordítás), majd banánnal kínálták, de gyorsan le kell szögeznünk, hogy legfőképpen azért utálták, mert elképesztő bravúrokat bemutatva sokszor kergette őket kétségbeesésbe.

Nemzeti hőssé a 2002-es világbajnokságon vált, amelyen élete formájában védett. Megkapta a torna legjobbjának járó díjat, viszont éppen a döntőben hibázott nagyot – igaz, ha ő nincs, el sem jutnak odáig a németek. 1996-os kontinensbajnoki aranya mellett a Bayernnel minden nagy trófeát megnyert, háromszor is megválasztotta őt az IFFHS az év kapusának, az Aranylabda viszont elérhetetlen álom maradt számára.

A hazai világbajnokságra kiszorult a válogatott kezdőjéből, ráadásul azóta is ott motoszkál a cikkíró fejében, hogy ha Kahn áll a nemzeti csapat, a Nationalelf kapujában a 2008-as Európa-bajnokság fináléjában, akkor biztosan nincs a spanyolok gólja…

„Oli” ugyanis ha kiindult kapujából, sem Istent, sem embert nem ismert – ezt Toni Schumachertől tanulta, „vademberi elődjétől”, aki önéletrajzi könyvében is leírta, hogy a kapu felé közelítő csatárok egyre kisebbnek látják annak a portásnak a ketrecét, akitől félnek; és ha csak egy pillanatra is megremeg a támadó lába, vagy ha csak egy tizedmásodpercre is elbizonytalanodik, máris nyert ügye van a kesztyűs embernek.

Heiko Herrlich majdnem leharapott füle ide, Andreas Möller fojtogatása oda, saját társak felöklelése és a magánéleti botrányok akárhová – Oli Kahn örökre a futballtörténelem egyik legjelesebb kapusa marad.




Kahn karrierje során egyszer mutatott mindössze pozitív érzelmeket: a 2001-es Bajnokok Ligája-döntőben a büntetőpárbaj után, amíg társai őrjöngve ünnepeltek, ő az ellenfél kapusát, Santiago Canizarest vigasztalta. Tudta nagyon jól, milyen érzés itt veszíteni, hiszen két évvel azelőtt őt mattolták kétszer is a végjátékban a Manchester United játékosai…

Canizares is elérkezettnek látta az időt 2008-ban, hogy befejezze profi pályafutását. Mögötte ugyan nem áll olyan veretes karrier, mint német kollegája mögött, azonban képességekben nem sokkal maradt el tőle.




Santi ráadásul a jó indulás ellenére későn érő típus volt, és bár a Valenciával és a Real Madriddal rengeteg címet bezsebelt, a válogatottal az 1992-es olimpiai aranyérem után nem nyert nagy címeket. 39 esztendősen vonult vissza, utolsó két idénye már nem sikerült igazán fényesre, mindenesetre megérdemelte volna, hogy friss Európa-bajnokként vonuljon vissza.

Canizares, a „Sárkány” egyébként mindig is hadilábon állt a szerencsével, 2002-ben, amikor ragyogó formában védett, azért maradt le a világbajnokságról, mert a torna előtt nem sokkal elejtett egy arcszeszes üveget, és annak üvegdarabjai olyan csúnyán összevágták a lábát, hogy el sem utazhatott Ázsiába…

Szintén az elmúlt évi kontinenstorna lehetett volna az utolsó nagy dobása a török Hakan Sükürnek, aki hiába nemzeti hős és játszott gólerősen az Eb-selejtezőkön (nyolc mérkőzésen öt találat), mégsem adatott meg számára a lehetőség, hogy szépen zárja karrierjét.



Igaz, a francia Lilian Thuram esete még az övénél is elszomorítóbb: a veterán hátvéd, akivel kapcsolatban minden valamit magára adó újságíró elpuffogtatta már legalább kétszer az „elnyűhetetlen bekk” jelzős szerkezetet, a PSG-ben szeretett volna levezetni, ám szívbetegsége miatt vissza kellett vonulnia a nyáron.

A fenti mondatnál csak Thuram dicsőséglistája hosszabb: amit nem nyert meg, azt gyakorlatilag nem is érdemes, a BL-aranyat leszámítva. 124-szer szerepelt a válogatottban, nemzeti hőssé és sztárrá az 1998-as, hazai vb-n vált, amikor az elődöntőben két gólt lőtt a horvátoknak.



A harmadik ikszhez érve középhátvéddé lépett elő, hiszen a jobb szélen már nem bírt a sebes fiatalokkal. 36 évesen még nem lógott ki sem a válogatottból, sem a Barcelonából, így két jó idénye biztosan lett volna még Párizsban; de úgy vélte, hogy fő az egészség.

Annál is inkább, mert az ugyanebben a betegségben szenvedő testvére néhány éve szívrohamban elhunyt…