Gazdagok és szegények

Ahogy a váratlan vendég, úgy a gazdasági válság is ajtóstul rontott az életünkbe; a pénzügyi krízis cunamija kopogtatás nélkül zúdult mindennapjainkra, magával ragadott rengeteg pénzt, és elmosta a honi klubfutball felemelkedésébe vetett reményünket is. Pedig tavaly februárban még azt olvashattuk: az élvonalbeli labdarúgásba ömlik a tőke, s a tehetős mecénásoknak hála, több csapatunknak is jó esélye van arra, hogy két-három éven belül kitörjön a szürkeségből.

Ám a váratlan fordulat takarékos „üzemmódra” állított gazdálkodásra kényszerítette az NB I-es klubok vezetőit: szorosabbra kellett húzni a nadrágszíjat, még akkor is, ha azon nemigen akadt több lyuk.

Az alsó- és a felsőház között szakadék tátong

„Immár nemcsak a világ-, de a hazai gazdaság is túl van a mélyponton” – mutatott az alagút végén pislákoló fénysugárra Muszbek Mihály sportgazdasági szakember.

S hogy nem egy monetáris „gyorsvonat” robog(ott) vele szembe, azt Dénes Ferenc véleménye támasztja alá.

„A válság dacolt a legvadabb forgatókönyvekkel is – emelte ki a sportközgazdász. – Kétféle verziót hallottam. Az egyik, hogy ha a recesszió elhúzódik, átrendezi a világ sportéletét. A másik rövidebb, enyhe lefolyású krízissel számolt, amelyre azt mondták: ki kell bekkelni. Most utóbbit tűnik alátámasztani, hogy a nemzetközi televíziós társaságok jelentős pénzt áldoztak a közvetítési jogokért. Ez azt jelenti ugyanis, hogy bíznak a sport mihamarabbi szárnyalásában.”

Ám ettől még ne vegyük készpénznek, hogy az ereszkedő honi focilufi máris visszanyeri kerekded formáját.

Az élvonal rajtvonalához álló klubok gyakran a lét-nemlét határán egyensúlyoznak, a magyar társadalomhoz hasonlóan a mezőny is kettészakadni látszik tehetősekre és szegényekre. Átmenet alig, átjárás pedig sok esetben már csak a nincstelenségbe van.

„Ami a hazai klubok éves költségvetését illeti, van, aki túl nagyot mond, van, aki túlságosan keveset – utalt a honi viszonyokra Muszbek Mihály. – Mindkét véglet rendkívül hamis képet mutat.”

Ami biztos: a gazdag klubok megerősödése és térnyerése nem magyar sajátosság.

„A mezőny alsó- és felsőháza között egyre mélyülő szakadék beleilleszkedik az európai trendbe – nyomatékosította Dénes Ferenc. – Az efféle erőkoncentráció máshol ugyanígy megfigyelhető. A bajnokság nyilván előbb-utóbb kiszámíthatóvá válik, az erős legyőzi a gyengét. Azonban abban reménykedhetünk, hogy a megizmosodó csapatok nevesebb játékosokat igazolnak, és egymás ellen már izgalmas, közönségvonzó mérkőzéseket játszanak.”

Az anyagi értelemben vett „elithez” sorolhatjuk az újonc Ferencváros (800 millió forint), a bajnoki címvédő DVSC-TEVA, valamint az Újpest (600-600 millió forint) csapatát, s trónkövetelőként csatlakozik a felsoroltakhoz a Videoton FC: a székesfehérvári klubbal kapcsolatban sokan máris csillagászati, milliárdos éves büdzsét emlegetnek („Bárcsak így lenne…” – sóhajtott felvetésünkre Berzi Sándor, a fehérváriak ügyvezetője.)

„A másfél milliárd forintos fehérvári költségvetés tévedés, vagy tulajdonosi nagyotmondás eredménye – hitetlenkedett Muszbek Mihály. – Ha ténylegesen ennyi pénzből gazdálkodna a Videoton, egészen máshogy festene a játékoskerete. Mostani összetétele alapján úgy becsülöm, hogy a vezetők mintegy négyszázmillió forintot áldoznak, áldoznának az éves működésre. Ez a realitás.”

„Annyit elárulhatok, hogy költségvetésünk az előző szezonhoz képest tizenöt százalékkal emelkedik – dacolt a válság hatásaival Berzi Sándor. – Ezzel együtt céljaink is változtak, hiszen a bajnokság első három helyének valamelyikén szeretnénk végezni.”

A számlát – jó magyar módi szerint… – a klubtulajdonos állja.

„Ne higgye, hogy ez ördögtől való! – jegyezte meg Dénes Ferenc. – Becsüljük meg azokat, akik hajlandóak még betenni a futballba, noha idehaza a helyzet régóta változatlan: továbbra is főként a veszteséget kell finanszírozni.”

Ha értékén árusítják a jegyet, senki sem veszi

„A nyugati mintához képest nálunk sokkal nagyobb teher nehezedik a tulajdonosokra – fűzte hozzá Berzi Sándor –, annak ellenére, hogy a televíziós közvetítési jogok a nyáron rekordáron keltek el. Nem érdemes a mienket más országok futballkultúrájával összehasonlítani. Mondok egy példát: amíg idehaza mindennek az ára megközelítette vagy elérte a világpiaci árat, a belépőjegyekre ugyanez nem érvényes. Egyszerűen nem árulhatjuk világpiaci áron a jegyeket, mert akkor ennyien sem jönnének a stadionba…”

Muszbek Mihály közben borús jövőképet festett a honi klubok legfőbb bevételi forrásáról: „Tartok tőle, lassan »kihal« a hazai tulajdonosok első generációja, amely főképp úri passzióból, illetve azért, mert megengedheti magának, hajlandó pénzt tolni a sportágba – gondolkodott. – Már ma is egyre kevesebb ilyet találni…”

„Szűkös, persze hogy szűkös keretből gazdálkodunk…” – ismerte el Illés János, a Kaposvári Rákóczi ügyvezető igazgatója.

Ennek ellenére a zöld-fehérek bizonyították: kis pénzből is lehet eredményt elérni. A kaposvári kassza éves tartalmát 180 millió forintra becsülik, és ez nem sokkal több annál, mint amire Dénes Ferenc (vitaindítóként…) korábban megjegyezte: elviekben képtelenség belőle professzionális futballt csinálni.

„Azért ennél valamivel többől gazdálkodunk – fordult szembe a tulajdonosi „alámondással” Illés János. – Elismerem, számít a pénz, de van ennél fontosabb is, mint például a határidők betartása. Hiszen a játékosoknak nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy bár nálunk kevesebbet kereshetnek, azt percre pontosan megkapják. Sokszor a biztonság vonzóbb lehet mindenfajta mesés ajánlatnál.”

„A romantikus futballvilágnak vége! – hangsúlyozta Berzi Sándor. – A BL-sorozat mutatja meg leginkább, hogy manapság már csak a pénz dominál, s ezután következnek az adott ország sajátosságai, illetve a focikultúra fejlettsége…”

Munkanélküli labdarúgó is kell a megtisztuláshoz

Azt hallani, a gazdasági világválság által csúcsra járatott „természetes kiválasztódás” (avagy a tehetős klubok fennmaradnak, a szegények pedig elvéreznek) a hazai klubfutball megtisztulását eredményezheti. Csakhogy…

„Egyelőre még nem tapasztaltam ilyet – mondta Muszbek Mihály. – Szeretnék végre már munkanélküli magyar labdarúgókat látni! Olyanokat, akik átadólistára kerültek, s nem tudnak elhelyezkedni, mert annyit kérnek, amennyit nem érnek. Lát ilyeneket? Én nem. Mindenki elkel a hazai piacon – és ez nem jó üzenet.”

A szegényház ajtaja nyitva áll – és azon még csak kopogtatni sem kell.