Már csak szurkoló

Vízilabda-világbajnokság Benedek Tibor nélkül. Hogyan éli ezt meg? Vízilabda-világbajnokság Benedek Tibor nélkül. Hogyan éli ezt meg?

Nagyon jól. Sohasem voltam nagy világbajnokságra járó – nem is ez lesz az első, amelyet kihagyok –, mindig inkább az olimpia érdekelt. Az életem már egészen kisgyerekkorom óta négyéves ciklusokból áll, s miközben azt tényleg nagyon bántam volna, ha Pekingben nem vagyok ott, a vébé ebből a szempontból nem tesz szomorúvá. Hiányérzet nélkül szálltam ki tavaly a válogatottból, s persze nem mondom, hogy nem gondolok a közös edzésekre vagy a tornákra, de a családdal is nagyon szeretek lenni, s ez olyan nyár, amikor erre is van időm.

A vb-n a napi forma dönt a négy esélyes között

No igen, akinek kisgyereke van, az általában nem szívesen utazik el két-három hétre…

A kisfiam egyéves volt az olimpia idején, s az az egy hónap tényleg nagyon hosszú volt. Bevallom, amikor hazamentem, volt bennem félsz, megismer-e egyáltalán…

És?

Az első egy-két óra nehéz volt, de aztán szép lassan felelevenítette, ki is vagyok.

Fura érzés lehetett. Mint ahogy az is, hogy a válogatottban mostantól más játszik a sapkájában. Tudja, ki?

Várjon csak… Az Unicum-kupán pedig megnéztem… Varga II Zsolt?

Igen.

Tudja, azáltal, hogy a Reccóban az utóbbi időben már kilencessel játszottam, elvesztette misztikus jellegét, hogy én mindig nyolcas vagyok, s az sem nagyon zavar, hogy más játszik a sapkámban. Talán megérett az idő, vagy én megértem arra, hogy ez nem jelent már törést az életemben. A válogatottság is olyan, hogy ha benne vagy a csapatban, úgy érzed, mintha mindig benne lettél volna, ha pedig kikerülsz, olyan érzés, mintha soha. A csapat ugyanúgy él tovább, a játékosok viccelődnek, poénkodnak – ez teljesen természetes. Számtalanszor láttam belülről, milyen gyorsan távolodnak azok, akik kiszállnak. Az élet megy tovább, mindenki éli a sajátját – nekem most az jut, hogy drukkolok a csapat jó vébészerepléséért.

Hogyan látja az erőviszonyokat?

Nem lesz könnyű dolguk. Szerintem a Kásás, Molnár, Szécsi, Benedek négyes hiányát még nem sikerült pótolni. Amúgy az esélyek nem változtak: négy csapat uralja a tornát. A szerbek talán még nálunk is jobban megfiatalodtak, aztán ott van a változatlan horvát válogatott és az egyre erősebb, magabiztosabb montenegrói.

Milyen eredményt vár?

Nyilván érmet várok – bármilyen színű lehet. Persze a csapat szeme előtt továbbra is az arany megszerzése lebeg – ez így is van rendjén –, de a fentebb említett négy válogatott között szerintem a napi forma dönt.

Ez a közeli jövő, de beszéljünk egy kicsit a távolabbiról is. Marad Reccóban?

Két évig igen. Jövőre újra játszom majd a bajnokságban is – visszaáll a régi rend. Jól elvagyok abban a csapatban, az ottani edzésmódszerek megfelelnek a koromnak.

Gondolom, a népszerűsége olyan lehet, mint itthon – nem tud kimenni az utcára anélkül, hogy valaki meg ne szólítaná.

Annak ellenére, hogy mi egy picike városban lakunk, itthon jobban ismernek. De nem tagadom, ha Reccóban megyünk Mórral az utcán, biztosan kijön a zöldséges, és a kezébe nyom egy cukorkát. Ez nem feltétlenül amiatt van, hogy vízilabdázom, inkább azért, mert csak egy zöldséges van, és mindenki ismer mindenkit. Itthon más. Itthon nagyobb kultúrája, kultusza van a vízilabdának.

Nem csak a vízilabdában képzeli el a jövőjét

Mit szeret a legjobban az olaszokban? Rabja lett például az itáliai konyhaművészetnek?

Ha otthon vagyunk, általában magyar ételeket eszünk, kivéve a tésztákat, azokat nagyon szerettem – de ez nem új keletű, itthon is szerettem. S hogy mit tanultam az olaszoktól? Tíz év alatt sok minden ragad az emberre, például nem veszek fel bokazoknit, mert ha az ember leül, és kilóg a szőrös lába a zokni és a nadrág között, az nem valami szép látvány. Vagy nem veszek fel rövid ujjú inget, mert az póló. Bár nem vagyok nagy divatszakember, de az öltözködésben sokat lehet tanulni az olaszoktól, és sajnos fényévekre vagyunk tőlük.

Visszatérve a sporthoz, ennyi év után mennyire nehéz újra megtalálni a motivációt egy-egy nyári szünet után?

Tavaly annyiból könnyebb volt, hogy vitt az olimpia utáni lendület, de most szerintem egy kicsit nehezebb lesz. Három hónap szünetem van, és ebből két hónapja a gálán kívül egyáltalán nem voltam vízben. Elég sok sérülésem van már, és érdekes, hogy ezek akkor erősödnek, amikor az ember nem csinál jóformán semmit, úgyhogy nem lesz könnyű, tényleg nem. Persze mindennap edzem egyet szárazföldön, mert ha teljesen leállnék, fizikailag is nehéz lenne újrakezdeni. Most, hogy belegondolok, ilyen hosszú ideig még sohasem voltam távol a víztől, a legtöbb talán egy hónap volt. Most próbálom kiéheztetni magam, azt szeretném, hiányozzon annyira, hogy öröm legyen újra elkezdeni az alapozást.

És a távolabbi jövő? Hogyan képzeli el Benedek Tibort mondjuk öt év múlva?

Valamelyik magyar csapat kispadján. De több lábon kell állni, úgyhogy elkezdtünk egy vállalkozást, amely géndiagnosztikával foglalkozik. Na­gyon hasznos, hiszen a géntérképek segítségével befolyásolható a sportolók egészsége és későbbi terhelhetősége – de persze a civilek esetében is hatékony, hiszen megelőzni mindig könnyebb valamit, mint utóbb meggyógyítani. Van egy programunk, a Genetikával az egészségért – ehhez keresünk most tagokat.

Ez elég komolyan hangzik, legalább annyira, mint az edzősködés. Lehet jó játékosból jó edző?

Faragó Tamás mondja mindig, hogy igen, de szerintem biztosan nem könnyű. A lehetőségem valószínűleg meglesz rá, hogy bizonyítsak, aztán rajtam múlik, hogy sikerül-e vagy sem.

Mi kell a sikerhez?

Egy edző nemcsak szakmailag profi, jó pszichológusnak, jó menedzsernek, jó pénzügyi szakembernek is kell lennie. Egy kicsit úszóedzőnek, egy kicsit testnevelő tanárnak, és persze értenie kell a vízilabdához is…

A Kékszalagon is tombolt a versenyszellem

Hangsúlyozta, hogy egy hazai csapat kispadján szeretne ülni.

Igen, mindenképpen. Úgy gondolom, hogy magyar vízilabdázó magyar tehetségeket neveljen – ha megteheti. Fontos, hogy a víz szeretete meglegyen a gyerekekben.

Azt mondta, ön az elmúlt két hónapban nem volt vízben. Talán ez igaz, de vízen biztos volt – indult Európa leghosszabb tókerülő versenyén, a balatoni Kékszalagon. Milyen indíttatásból?

Nagyon régóta vitorlázom: kilencvennégyben vettem egy hajót a Balatonon, a vizet ugyanis akkor is imádom, ha nem megyek bele. Aztán Olaszországban épp olyan J24-esem volt, amilyennel most a Kékszalagon is indultunk. Kikapcsolódásnak indult, örültem, hogy van két olyan szabadnapom, amikorra be tudom iktatni.

Hogy tetszett?

Sokkal fárasztóbb volt, mint gondoltam. Elöl ugráltam a spinakkerbumnál, és a huszonkét óra negyvenegy perc alatt nagyon elfáradtam. Ez a hajó túl kicsi, én meg túl magas vagyok – harminchét évesen talán már nagyobb hajót kellett volna választani ehhez a feladathoz.

Egyetlen percet sem pihent a majdnem teljes egy nap alatt?

Nem, hiszen Molnár Tamás is ott volt – nem adhatta lejjebb egyik a másiknál. Ha az egyik nem aludt, a másik sem. Megmondom, engem nem is az ébrenlét zavart, hanem hogy nem lehet belemenni a vízbe. Rosszul voltam tőle, hogy ott van körülöttem a Balaton, és nem ugorhatok bele…