A logika, a hozzáértés és a céltudatos munka. Bölöni László olvasatában alapvetően ez a három hiányzik a magyarországi futballvezetőkből. Az egykori klasszis futballista, napjaink Európa-szerte elismert edzője nem a levegőbe beszél: amikor szó volt róla, hogy a magyar futball szolgálatába áll, a feltételeiről hallani sem akartak a szövetségi elöljárók. Persze miért is mozdították volna akár a fülük botját is arra, hogy valaki (aki nem „akárki…”) nem csupán a szolgálatukba áll, hanem céljai vannak, kipróbált módszerei, amelyekhez ragaszkodik, ha egyszer Magyarországon a pénz az úr. Meg az örök kocsmai szabály: az rendeli a nótát, aki fizeti a zenészt. Igen ám, de ahol alkotásról van szó, nevelésről, nem árt, ha a pedagógus szabad kezet kap, visszatérve a kocsmába: a nóta, a dallam, a hangzás fontosabb mulatás közben, mint az, hogy ki húzza majd a prímás vonójába a bankót. Nálunk a vagyoni helyzet ad rangot – a magyar futballra pénzt áldozók mintha Madáchon nőttek volna fel, az Úr hangján ezerszer és egyszer világgá kiáltják, hogy „Csak hódolat illet meg, nem bírálat”. „Ha mi nem lennénk…” – emelik föl az ujjukat, ami egyet jelent azzal, hogy mindenki másnak hallgass a neve. Pedig a futball játék, és nem is olyan bonyolult. Visszatérve Bölöni Lászlóra, a cél valóban szentesíti az eszközt, persze csak akkor, ha siker koronázza a törekvéseket, ha a végeredmény birtokában visszatekintve senki sem bánja, hogy az út rögös volt. A Standard Liege bajnokcsapatát irányító edző azt mond, amit akar, olyan pályafutás áll mögötte, amilyennel kevesen dicsekedhetnek Európa keleti felében. Éppen ezért érdemes rá figyelni, ezért fogalmazza meg rendre hétköznapian a lényeget, mert ugyebár valóban „nem a balszélsőtől függ, hogy jó-e a klub vagy sem”, s csak a munkától és a felelősségtől irtózók fogják a külső körülményekre a saját kudarcukat. A pénz fontos, a pénz jó dolog, de – sajna – gólt nem lő. Megjegyzem, nem is dalol.