Storcz Botond szövet ségi kapitány úgy véli, elkeseredettebb az ötszáz méteren elért ötödik helye miatt, mint kellene.Storcz Botond szövet ségi kapitány úgy véli, elkeseredettebb az ötszáz méteren elért ötödik helye miatt, mint kellene.
Csalódottság nincs bennem, csak hiányérzet. Tudtam, tudom, mire vagyok képes, kihajtottam magam rendesen, ez most ennyire volt elég. Több van bennem, tudom, hogy amikorra kell, a londoni olimpiára összeáll a kép.
Ezer méteren viszont éppen úgy fölényesen nyert, mint Pekingben.
Ez tény. Ugyanakkor nincs két egyforma verseny, most például egyáltalán nem kedveztek nekem a körülmények. Nyolcas pálya, oldalszél, ráadásul középdöntőznöm kellett, mert az előfutamban egyszerűen elsüllyedtem a rajtnál. Ez bosszantott, ugyanakkor jól is jött, mert másodszorra nagyszerűen ment minden, megnyugodhattam a döntő előtt.
Amelyet figyelve mégiscsak visszaköszönt Peking: úgy látszott, akkor erősít bele, amikor csak akar, nem tudják megfogni.
Ha kellett volna, biztos ráteszek még egy lapáttal… Ezzel együtt, úgy utaztam el az Európa-bajnokságra, hogy nem tudom, mi lesz. Öt hét alatt négy versenyen indultam, ilyesmire még nem volt példa a praxisomban. Ha dobogóra
állok, jó – gondoltam –, a döntőnek pedig úgy vágtam neki, hogy lesz, ami lesz… Elindultam, nem gondolkodtam, csak mentem, mentem, mentem, aztán fél távnál láttam, hogy elöl vagyok, hétszázötvennél pedig, hogy fölényesen vezetek. Soha nagyobb bajom ne legyen…
Gondolom, otthon, Szegeden boldogok voltak az emberek.
Azt mondta otthon… Ez a lényeg. Persze, hogy mindenki örült, hogy nyertem, de ez így természetes az ember saját közegében. Ne feledje, a szülővárosomról van szó, ahol nagyon szeretek élni. Minden megvan, ami egy nagyvárosban, csak kicsiben, érezhetőbben, kézzelfoghatóbban. Ha csendre vágyom, megtalálom, ha nyüzsgésre, szintén. Ráadásul a világ legjobb pályáján edzhetek a Maty-éren, a körülmények tehát csak segítenek abban, hogy jól érezzem magam a világban. Csoda-e, hogy nem vágyom el innen?
Olyannyira, hogy még az egyetemre is beiratkozott. Jó fogorvos lesz?
Az még odébb van. Az ősztől fordul majd igazán komolyra a dolog, módom lesz egyéni tanrend szerint készülni, nagy segítség lesz, hiszen más ritmusban élek, mint a korombeli fiatalok. A tanulás és a sport egyaránt roppant fontos nekem, de olimpiai bajnokként kötelezettségeim is vannak, például elvárják tőlem az újabb sikereket. Ehhez pedig keményen kell edzenem.
Vécsi Viktor tizenhét esztendeje a mestere, összeszokott páros lehet az önöké.
Enyhén szólva… Mint egy házasság… Megbízunk egymásban, ami nem zárja, ki, hogy néha ne veszekednénk, de egymás nélkül nem tudunk meglenni. Együtt nőttünk fel, ő edzőként, én versenyzőként. Sehol sem lennél nélkülem! – vágjuk néha egymás fejéhez, ám ennek is az a lényege, hogy nekem rá, neki rám van szüksége.
Pályafutása nyílegyenes, csak 2005-ben tapasztalható némi törés. Erről az időszakról a volt szövetségi kapitány, Angyal Zoltán azt mondta, elszállt önnel a ló… Az athéni bronzérem megártott…
Az olimpián, kétezer-négyben váratlanul lettem harmadik. Váratlanul, de – nem érdemtelenül! Nehezen birkóztam meg a helyzettel, elhagytam magam, elhíztam. Annyira rossz azért nem voltam, hiszen kétezer-ötben mindkét számban ott voltam a világbajnokságon. Mindenesetre Viktorral leültünk, megbeszéltük milyen mederben folyjék tovább az életem, a kidolgozott rendszer és módszer pedig visszazökkentett a rendes kerékvágásba.
Aminek része, hogy figyel a környezetére. Amikor Peking után plusz egymillió forint jutalomra tett szert, szétosztotta azok között, akik segítettek a felkészülésében.
Kiverte nálam a biztosítékot, hogy a csapatban aranyérmesek jutalmát megemelték, én pedig maradtam az eleve meghatározott összegnél. Peking egyetlen magyar egyéni bajnoka vagyok, ezt senki sem veheti el tőlem. Ennek alapján harcoltam, elvi kérdés volt, hogy verjem a tüzet. A pénzt pedig azért osztottam fel Fürdök, Horváth II, Makai, Mike és Tóth között, mert egyrészt nem azért harcoltam, hogy gazdagodjak, másrészt pedig nekik többet jelentett a gesztus, mint nekem egymillió forint.
Megkapta a Pro Patria, non nobis Domine gyűrűt is…
Büszke is vagyok rá… A fordítás szerint, amit tettem, a hazáért cselekedtem, nem önmagam dicsőségére. Megtisztelő… Ne értsen félre, én sem vagyok feltétlenül önzetlen, azt viszont tudom, vannak olyan képességeim, értékeim, amelyek másokból hiányoznak, ez pedig kötelez. Minimum arra, hogy az értékeimet ne herdáljam el. Öröm, hogy észrevették a törekvésemet. Meggyőződésem egyébként, csak az várhatja el, hogy kapjon valamit az élettől, aki képes önzetlenül adni.
Azok közé tartozik, akik nem utasítják el a pszichológus segítségét.
Balassa Leventével sokáig szinte napi kapcsolatban voltam, az utóbbi időben lazult a viszonyunk, de nem azért, mintha feszültség támadt vol na közöttünk.
Sokat tanultam tőle, sokat köszönhetek neki, tudom, hogy számíthatok rá.
Pekingben, az ezres döntőt Kolonics Györgynek ajánlotta… Azt mondta, érezte, hogy Koló fogja a kezét a futam közben, és csak akkor engedte el, amikor már biztos volt a sikere.
Sokat gondolok rá… Főként mostanában, hiszen tizenvalahány nap múlva itt az a szörnyű dátum… Egy éve lesz, hogy meghalt… A szegedi világkupaversenyen enyém lett a Kolonics-vándordíj, a kupát átadtam Koló szüleinek, és megígértem, amíg csak létezik az emlékfutam, azon leszek, hogy itthon maradjon a serleg. Itt a helye örökre, ahogy Kolónak bennünk…