„Na, szerkesztőkém, a Bosnyákra sem jön már ribizlit és egrest venni a Matthäus!” – mondta a Béla zöldséges szomorúan, nagyot legyintve, pedig ő képes mindig naivan s lelkesen rácsodálkozni a magyar futball ügyeire.
Persze a Béla más mérce, ugyanis nála nincs mese: ha a standon pucolt krumplit árul, akkor a burgonyán nem csúfoskodhat héj, merthogy akkor oda a jó hírnév, a profizmus, és odébbáll a vevő. Nála tehát a Fehérvár kontra Matthäus-ügy is arról szól, hogy ha már egymás tenyerébe csaptak a felek, s a szép szavak után megpöködték a tenyerüket, akkor onnantól nincs alkudozás: veszik és viszik.
Nem is akarom tovább szomorítani, s ha már az újpesti edzőbohózatot nem hozta szóba, minek bosszantsam, hogy William McStay hazautazott az ügyeit intézni – aztán nehogy az legyen a vége, hogy a visszaútra szóló repülőjegye elveszik valahol Glasgow-ban. Vezetőedző ugyanis az UEFA-szabályok szerint addig nem lehet a derék skót szaki a Megyeri úton, amíg a fizetését átutaló Celtic alkalmazásában áll.
Minek emlegessem neki a komikussá forduló pénzügyeket, hogy a megannyi tartozás mellett is milyen vígan licenceztek az illetékesek, s bizony olyan szépen suhantak át a rostán az adós klubok, hogy abba még a legedzettebb irodista könnye is kicsordult, mígnem egyedül az NB II-es bajnok, a postai ügyek intézésében kezdő Gyirmót akadt fent (azért a Béla a fél kiló alma lemérése között mondta is, hogy hallotta, olvasta azt a nagy „gyirmótozást”, s megsajdult a szíve, mert olykor-olykor onnan hozatja a primőr málnát, epret).
Felesleges lenne sóhajtozni az elszalasztott befektetőkön, a félresiklott játékosegzisztenciákon, a „majd meglátják, feltámad a magyar foci” kezdetű lózungokon.
E pillanatban, ebben a bágyadt kánikulában csupán egyvalami számít, mégpedig az, hogy úgy tűnik, bizony már a csupa szív, focibolond piacos is elveszítette a kedvét.
A magyar foci nyári zöldségeiből már a zöldségesnek is elege van…