A varjú óvja őket

Ma már elmondható: izgulni „csupán” szegény Ivica Osim miatt kellett, hiszen egy tokiói klinikán két hétig feküdt kómában, és csak négy hónap elteltével engedték ki. „Köszönöm mindenkinek a támogatást, a válogatottnak pedig szívből kívánom, hogy jusson el Dél-Afrikába” – búcsúzott a kórháztól, egyúttal a felkelő nap országától a veterán edző.

A csapat addigra túl volt két vb-selejtezőn: Thaiföld ellen 4–1-re nyert, Bahreinben viszont 1–0-s vereséget szenvedett. A kispadon akkor már Okada Takesi foglalt helyet – a távol-keleti országban élő legendának számító szakembert két héttel Osim roszszulléte után nevezték ki a „kék szamurájok” élére. S hogy miért övezi hatalmas szeretet a mestert? Egyebek mellett azért, mert a Furukava Electric játékosaként 24 válogatottságig vitte, no meg azért, mert amikor Japán először szerepelt világbajnokságon (1998-at írtunk akkor), a csapatot bizonyos Okada Takesi állította össze.

Semmi kétség, kiválóan érti a szakmáját. A már említett bahreini zakó volt az utolsó a sorban: azóta hét győzelmet és három döntetlent könyvelhettek el Nakamuráék; nem csoda, hogy 2009. június 6-án, vagyis üzbegisztáni sikerük után – a selejtezősorozatra nevező együttesek közül elsőként – már a vb-kvalifikációnak örülhettek. Nagy banzájt azért nem csaptak, a felvételek tanúsága szerint a kulacsokban lévő frissítőket locsolták egymás nyakába…

A pezsgőzéssel még várni kell! – figyelmeztetett azon melegében Okada. A kapitány ugyanis semmiképp sem adná alább a csoport első helyénél – igaz, hogy vágya teljesüljön,együttesének szerdán nyernie kell Ausztráliában. Az 53 éves szakvezető mindenesetre nem a pesszimisták táborát gyarapítja: az még hagyján, hogy szerinte elhozzák a három pontot a már szintén továbbjutott rivális otthonából, a legjobb négy közé jövendöli csapatát! Csak hogy mindenki előtt tiszta legyen: úgy gondolja, hogy a vébén az elődöntőbe jutnak…

„Meglepjük a világot! – döbbentette meg először hazája újságíróit minapi sajtótájékoztatóján. – Nagy lehetőség van a kezünkben, hiszen eddigi remek szereplésünknek hála egy évig semmi más dolgunk sincs, mint a legjobb tudásunk szerint felkészülni a világbajnokságra. Ne nézzenek bolondnak, tudom, hogy még fejlődnünk kell, nem is keveset, de van időnk. Én természetesen töretlenül hiszek abban, hogy elérjük a célunkat.”

Mindenre elszánt japánokról lévén szó, a labdarúgók íziben a szövetségi kapitány mellé álltak. A zsurnaliszták nem győzték dörzsölni a szemüket, amikor egyik futballista szólalt fel a másik után, mondván, ha Okada ennyire bízik bennük, akkor kutya kötelességük elkövetni mindent annak érdekében, hogy ne okozzanak csalódást neki.

„Megtisztelő, hogy Okada-szan képesnek tart minket a négy közé kerülésre, és mivel ez olyan teher, amelyet egy ember nem viselhet, mi, játékosok felsorakozunk mögé: mostantól azért dolgozunk, hogy az elődöntőnek Japán is résztvevője lehessen” – vállalta fel a lehetetlennek tűnő küldetést a csapatkapitányi karszalagot hordó Nakazava Judzsi is.

Azóta az egész ország azt találgatja, melyik három nemzet válogatottja jut még ilyen messzire, és a jelek szerint a tollforgatók is vették a lapot: a Szankej Sinbun az „Irány a legjobb négy!” címoldallal jelent meg, míg a Nikkej arról írt, „…éppen itt az ideje, hogy Japán jelentős szerepet játsszon a világ labdarúgásában”. Az Aszahi Sinbun már részletes elemzéssel támasztotta alá, miért menetelnek majd a fiúk – e helyütt fogjuk rövidre: azért, mert a csapatot csupa tehetség alkotja. Hogy ezt jó néhány vetélytárs is elmondhatja magáról, az, úgy tetszik, nem izgatja a fellelkesedett hazafiakat…

Na persze, könnyű nekik: Jatagaraszu velük van. A háromlábú(!) varjú olyannyira a válogatott kabalaállata, hogy még a szövetség címerében is feltűnik. A hozzá köthető mese pedig úgy szól: Dzsinmu császárt és seregét Jatagaraszu kísérte és óvta; a japán históriás könyvek arról tanúskodnak, sikerrel.

Ettől függetlenül él bennünk a gyanú: Dél-Afrikában nehezebb dolga lesz.