Nem kell

Folytatódik a Bobby Davison kontra Lipcsei Péter szappanopera. Van a Fradinak egy angol edzője, és van egy játékosa, aki 1990 augusztusában mutatkozott be a Fradiban, a zöld-fehérek legendás játékosai közé emelkedett, de még nem akarja abbahagyni. Még úgy sem, hogy tavaly júliusban súlyosan megsérült, de nem adta fel: a műtét után rengeteg gyógytornán, rehabilitációs foglalkozáson vett részt, egyedül edzett, karácsonykor az erdőben futott, szilveszterkor konditeremben kínozta magát, mert játszani akart, és mert a drukkerek még látni akarták a pályán. Mondhatni, több százezer fradista várta vissza, csak éppen az az egy nem, aki összeállítja a csapatot (ha fradista egyáltalán: neki amúgy nem kell annak lennie, nem ez a dolga, másfelől két éve talán azt sem tudta, merre van Budapest). Neki nem kell Lipcsei Péter, szerinte nem tud futni, ebbe a zakatoló, robogó Fradiba nem fér be. Amely most feljut, és Lipcsei Péterrel két évig ezt nem tudta megtenni, igaz, az előző két évben mindig volt ellenfele a Fradinak, az idén nincs, de a feljutás Bobby Davison sikere lesz. Más kérdés, hogy a küzdeni, futni tudó, de a kreativitást teljesen nélkülöző csapat még ebben a harmatgyenge NB I-ben sem lenne az élmezőnyben. Szóval a térdzoknis angol szakember igazi vizsgája az ősszel kezdődik. A ki nem mondott szakmai érvek szerint a játékos öreg (1972-ben született, azaz egyidős Luis Figóval, aki az Interben játszik), nem tud futni, és a lába arra sem alkalmas, hogy harminc méterre elrúgja a labdát. Lipcsei Péter természetesen ezt másképp érzi. A játékos és az edző konfliktusából mindig az edző kerül ki győztesen, ezt Lipcsei Péter tudja a legjobban, ráadásul a közönség minél hangosabban követeli a középpályást a csapatba, Bobby Davison annál makacsabbul mellőzi. Akárhogy is lesz: Lipcsei Péter a Ferencváros korszakos alakja, önálló fejezet a zöld-fehérek történelemkönyvében. Egyelőre nem tudni, Bobby Davison e könyvben lesz-e majd lábjegyzet…