„Elment az Ádi…”

Tudtad, tudtuk. Te erős voltál. Mi gyengék. Te nem féltél, mi féltettünk.

Két hete azt ígérted, hogy SOHA nem adod fel, legyőzöd a gonoszt…

Udvarhelyi Gábor, Fouché hívott kedden késő este. „Elment az Ádi…” – suttogta a telefonba. Sírt. Az öreg Fouché, aki csak a legritkább esetben nyilvánít érzelmet. Apja helyett apja voltál. Neki is.

Meg a kosaras Gellér Sanyinak, Losonczi Árpinak, Gyurasics „Öregnek”, az öttusázó Kancsal Tamásnak, Sasics Szvetyinek, Fábián Lacinak, a párbajtőröző Székely Cérnának és még vagy ezer kiváló sportolónak. Világklasszis voltál a világklasszisok között. Hittél bennük, ők még jobban Benned. Még szép, hiszen Te voltál az Aranykezű masszőr, a megfáradt izmok és beteg lelkek legeslegjobb doktora.

Olimpiai, világ- és Európa-bajnoki címeket köszönhetnek Neked.

Dagadtnak, Dundinak, Ádi bátyónak becéztek, mert nagyon, de nagyon szerettek és hálásak voltak Neked.

Körbeutaztad a világot, szerettél és tudtál élni, enni, inni, mulatni, mikor mit…

Egyszer csak, negyvenhat évesen és 126 kilósan elhatároztad, hogy lefutod a maratonit. Senki sem kételkedett benne. Nyomtad lefelé a kilókat, kínlódtál naphosszat, róttad a Sziget-köröket, százszor körbefutottad a tatai Öreg-tavat. A nagy napon Gelley Pipivel kéz a kézben futottál be a célba a Népstadionban. Boldogan, mosolyogva, mintha nem is 42 kilométert, hanem csak egyet hagytatok volna magatok mögött. Aztán az első maratonidhoz hozzátettél még vagy tízet… Amerre mi járunk, bámul a világ! – énekelted önfeledten a New York-i verseny után. Beugrottál a nagybőgőbe, tombolt Benned az életerő.

Imádtad a családod, a hozzád örökké hű feleséged, Zsuzsát, lányodat, „Kiszsuzsit”, ódákat zengtél unokádról. Öröm volt hallgatni. Jó volt Veled lenni.

Nyugodj békében, Ádi bátyó!