Jöjjenek a bravúrok is!

Szomorú keret volt ez: gyásszal kezdődött és gyásszal vegyített fiesztával végződött.

A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) kérte, hogy az elefántcsontparti tragédia miatt minden világbajnoki selejtezőt előzzön meg egyperces megemlékezés, nem volt kivétel a magyar–máltai mérkőzés sem. A hangosbeszélő ugyan elmondta az okot, de a nagy zajban talán kevesen hallgatták, és amikor a két csapat játékosai egymást átölelve felsorakoztak a kezdőkör szemközti ívein, a szurkolók Ocskay Gábor nevét kezdték el skandálni – a válogatott hokislegendát éppen szerdán temették el Székesfehérváron.

A vége pedig…

Tóth Balázs súlyos lelki teherrel lépett pályára

Harmincötezer ember állva tapsolt, és nem mozdult a helyéről. Valamennyien várták, hogy a győztes játékosok az ő szektorukhoz érjenek, és együtt ollézhassanak velük. Közben a magyar kispad előtt Tóth Balázs, az utolsó két percre beálló középpályás Aczél Zoltán edző vállán zokogott. Hamarosan feltűnt a jelenet a többieknek is, odafutottak, majd együtt ölelgették, vigasztalták egyébként vigasztalhatatlan társukat. A meccs előtti órákban hunyt el váratlanul, előzmény nélkül Tóth Balázs 54 éves édesanyja. A környezete szerette volna megóvni a játékost a tragikus hírtől, ám valakitől részvétet nyilvánító SMS-t kapott, ebből tudta meg, milyen veszteség érte. Társai zömének nem szólt, ezzel a leírhatatlan lelki teherrel vállalta a játékot, hogy akár kezdőként, akár csereként hozzátehessen valamennyit Málta legyőzéséhez.

A realitásérzékünket azért ne veszítsük el

Mert ott és akkor mindenki nagyon akart győzni. A keret tagjai bele sem gondoltak, hogy ha ez nem sikerül, akkor a napok óta tartó futball-láz az ellenkezőjébe fordul, ilyen egyszerűen nem fért a gondolataik közé, csak az, hogy nyerni kell, a rengeteg embernek örömöt szerezni, másként ez nem is történhet.

A gyász és a gyásszal vegyített fieszta között, azaz a mérkőzésen érződött is ez az elszántság, és a háromgólos sikert éppen ez eredményezte, nem pedig parádés játék. Málta nem adta olcsón a bőrét, a mieink játékán pedig érződött, hogy többen sem a saját posztjukon szerepeltek, mások nem feltétlenül jelentik a legjobb megoldást az adott poszton, ám a megalkuvást nem ismerő akarat és a nagyobb tudás végül meghozta gyümölcsét. Az újabb három ponttal a csoport második helyén áll a válogatott, és a dánok csak a jobb gólkülönbségükkel előzik meg, igaz, ők egy meccsel kevesebbet játszottak. Az is biztos, hogy ennél rosszabb pozícióból nem folytathatjuk a selejtezőket, mert a mögöttünk álló vetélytársak, azaz Svédország és Portugália júniusi győzelmük esetén sem érne utol minket, ráadásul, ha előbbi öt góllal verné meg Dániát, még az élre is lépnénk.

De…

Ezen a ponton nem szabad elveszítenünk a realitásérzékünket.

Ha jól belegondolunk, még csak annyit tett a csapat, hogy hozta a kötelezőt. Azonnal tegyük hozzá: az utóbbi évek, évtizedek rossz emlékei alapján ez nem kis szó, megérdemli a megbecsülést és a dicsérő szavakat. Belegondolni is rossz, mennyi, de mennyi előzetesen papírformának hitt győzelemből lett megalázottságot és keserűséget szülő kudarc, és vezettek szégyenteljes végső helyezéshez a különböző selejtezőkön. Éppen ezért kell elismerni, hogy a mai, Erwin Koeman vezette, zömmel külföldön, erős bajnokságokban edződő játékosokból álló magyar válogatott odáig már eljutott, hogy képes legyőzni azokat az ellenfeleket, amelyeket illik legyőznie, és ez óriási előrelépés! Bravúrt még nem mutatott be, hiszen nyerhető meccsen sem nyert Dánia ellen, jó játékkal ugyan, de kikapott Svédországban, márpedig a kiugró siker másként nem képzelhető el.

Most lehet merészebben álmodni a jó helyezésről

Most jön tehát a neheze, a szeptemberi folytatásban. A svédek itthon, portugálok itthon majd idegenben, végül a dánok Koppenhágában – ez van még hátra, ebben a sorrendben. Valamennyien olyan csapatok, amelyek a világranglistán, játékosai értékében és ismertségében jóval előttünk tartanak, tehát papíron esélyesebbek. Nem azt mondom, hogy nem szerezhetünk meglepetéseket – sőt! –, hanem azt, hogy az eddigi selejtezőkkel fontos csatákat nyertünk, a háború legnehezebb ütközetei azonban még hátravannak.

A sorsolás után a józanság és a realitás azt diktálta, nekünk a negyedik helyet is meg kell becsülnünk ebben a csoportban. Ez már most, valamivel fél táv után lényegében megvan.

Azt is mondtuk, hogy a harmadik hely nagyon szép lenne. Persze álmodhatunk merészebben is, de egyelőre örüljünk annak, hogy idáig legalább eljutottunk.

Ünnepeljünk, hiszen végre van mit, és közben persze érezzünk együtt a gyászoló Tóth Balázzsal!