Micsoda hangulat lesz!

Gondoltuk, de nemigen hittük. Péntek volt, a magyar válogatott épphogy megérkezett Tiranába, és Erwin Koemannal ültünk a hallban. Valahogy szóba került, hogy a Málta elleni meccsre sem árt gondolni, mert ha sikerülne legyőzni Albániát, négy nappal később biztosan sokan jönnének ki a Puskás Ferenc Stadionba.

Szóval sejtettük a nagy érdeklődést, de nem hittük volna, hogy ekkora lesz, s kedd délelőttre már az utolsó belépő is gazdára talál. Pedig ez történt, és a jegyeket áruló IBUSZ Sportiroda kegyetlen hétfőt zárt, munkatársai alig győzték a rohamot. Gaál Sándor igazgató évtizedek óta végzi ezt a munkát, és csak kevés ilyen alkalomra emlékszik. Azt mondja, legutóbb a brazilok elleni meccs napján is jegyhez lehetett még jutni, hasonló eset, mármint hogy sportesemény előtt már napokkal korábban nincs miért kinyitni a pénztárakat, a 2004-es női kézilabda-világbajnokság döntője előtt fordult elő.

Ebből következik, hogy a magyar válogatott telt ház előtt léphet pályára Málta ellen, ám helyesebb úgy fogalmazni, hogy annyian szurkolhatnak a lelátókon, ahány embert be lehet engedni. Ugyanebben a stadionban valamikor a telt ház csaknem háromszor, majd kétszer ennyi nézőt jelentett, ám a szigorodó biztonsági előírások és a stadion öregedése, állapotának romlása, egyre veszélyesebbé válása miatt ma mindössze harmincötezren mehetnek be – ez a maximum. Ez a szám azonban máshonnan tekintve is viszonylagos, hiszen a régmúlthoz képest kevés, ám ha a közelmúltat vizsgáljuk, bátran beszélhetünk futball-lázról, ennyien már nagyon régen voltak kíváncsiak tétmérkőzésre.

Fontos szempont ám ez! A keret tagjai minden hazai meccs előtt kérdezgetik, akitől információt remélhetnek a várható nézőszámról: hányan lesznek? Évek óta külföldön edződő futballistákról van szó, akik már elszoktak attól, hogy több meccsen sem tartana sokáig név szerint köszönteni a szurkolókat. Hétről hétre saját bőrükön érzik, mennyire felemelő érzés tömött lelátók előtt játszani – más a hangulat, más a motiváció. Természetesen az sem közömbös, hogy sikerre éhes labdarúgók, akiknek valóban rendkívül lényeges a válogatottbeli szereplés, és nem mindegy nekik, hogy itthon mennyire népszerűek, mennyire becsülik meg őket. Amikor a brazilok budapesti vendégjátéka telt házat, másfél éve a világbajnok olaszok fellépése tömegeket vonzott, a magyar játékosok zöme nem rejtette véka alá irigységét, egyikük sem titkolta, rosszulesik nekik, hogy a magyar emberek nem miattuk vettek jegyet a meccsekre.

Most fordult a kocka: aligha hihető, hogy honfitársainkból a máltai labdarúgók iránti kíváncsiság váltott ki futballőrületet. Az a harmincötezer ember, aki szerda este ott tolong majd a tribünön, most azt találgatja, játszik-e Gera Zoltán vagy Dzsudzsák Balázs, és ha igen, ki marad ki a tiranai győzők közül. Tehát nem az ellenfél, hanem sajátjaink kedvéért töltik meg a szektorokat. Ez tényleg öröm, de talán az még nagyobb, hogy a jelek szerint végre búcsút vehettünk a régi, nevetséges mentalitástól. Korábban gyakran előfordult, hogy a válogatott vezetői szívták a fogukat az ilyen sorok olvastán, és azt magyarázták, hogy ezek a gondolatok megzavarják a játékosokat, akkora terhet raknak a vállukra, hogy attól begörcsölnek, és könnyen össze is roppanhatnak alatta.

Most nyoma sincs ennek az ostobaságnak, sőt!

Ez a harmincötezres szám úgy jött ki, hogy még a máskor biztonsági okok miatt zárva tartott szektorokat is megnyitják. Szomorú, hogy ilyenre kényszerülnek a rendezők, és nincs az országnak egyetlen olyan stadionja sem, amely méltó módon, a nagy érdeklődést is kielégítően adhatna otthont világbajnoki selejtezőnek.

Nem a brazilok, az angolok vagy bármelyik sztárcsapat, de még Málta ellen sem…